SZADEK HEDAJAT – AZ ÉLET VIZE - ELBESZÉLÉS, 1. RÉSZ

"Ópium-mákültetvény borította a tájat mindenfelé, s a pálinkafőző üzemek kéményeiből éjjel-nappal szállott a füst. Nem volt ebben az országban sem egy könyv, sem egy újság, nem ismerték sem a dalt, sem a szabadságot. A madarak más vidékre költöztek. Süketnéma emberek fetrengtek szerteszét, sínylődtek hóhéraik korbácsütéseitől és rúgásaitól."

SZADEK HEDAJAT

AZ ÉLET VIZE
 

első rész

Egyszer volt, hol nem volt, amikor még az istenen kívül senki sem volt, volt egy foltozó varga. Annak három fia: Haszán , a púpos, Hüszejn, a szurtos és a kis Ahmed, a szorgos. Haszán volt a legidősebb, imádságokat írt és utcai mutatványokat rendezett. A második fiú, Hüszejn csak mímelte a munkát, de sohasem csinált valami hasznosat. Néha vizet hozott a ciszternából, vagy havat lapátolt, de legszívesebben elcsavarogta az idejét. A legkisebb fiú, Ahmed azonban szolgálatkész volt és engedelmes, apjának szemefénye. A patikus mellett tanonckodott a fizetését minden hónap elején hazahozta apjának.
Az idősebb testvéreknek tehát nem volt kereső foglalkozásuk, s csak terhére voltak az öreg vargának. A szorgalmas Ahmedet mindketten szívből gyűlölték.

Nehéz idők következtek. A városban járvány ütött ki. Egy napon a varga magához hívta fiait és így szólt hozzájuk: 
– Biztosan tudjátok, miről van szó! Őszintén meg kell mondanom, hogy mesterségemből már nem tudunk megélni. A városban is egyre nagyobb a drágaság. Már felcseperedtetek. A kis Ahmed, aki a legfiatalabb köztetek, Allah kegyelméből betöltötte a tizenöt évet. Az Úr keze vezéreljen utatokon. Menjetek, keressetek valami megélhetést, s tanuljatok meg egy-egy mesterséget. Én majd eltengődöm itt valahogy ebben a kis műhelyben. S ha egy napon sorsotok jóra fordul, adjatok hírt magatokról. Ha pedig nem jártok sikerrel, térjetek haza, mindig lesz nálam egy darabka kenyér, amit szívesen megosztok veletek.
– Megértettük, öregapó! – válaszolták a gyerekek.
A varga egy-egy cipót s egy-egy kulacs vizet adott a gyerekeknek, aztán megcsókolta, s elbocsátotta őket.
A három testvér útnak indult, amerre éppen a szemük látott, s ahogyan csak bírta a lábuk. Mentek, mendegéltek, amíg egyszer fáradtan és kimerülten egy útkereszteződéshez értek. Leültek egy hatalmas szilfa alá, hogy megpihenjenek. Ahmed a fáradtságtól félholtan terült el a fa alatt, s azonnal elnyomta az álom.
Az irigy testvérek féltékenyek voltak a kis Ahmedre. Legszívesebben eltették volna láb alól. Ő volt közöttük a legügyesebb, s attól féltek, hogy majd útjukban lesz, és céljaik elérésében gátolni fogja őket.
– Hátha megszabadulnánk tőle? – tanakodtak egymás között.

 Aztán megragadták a kis Ahmedet, jó erősen megkötözték s bedobták egy mély, sötét gödörbe. Hiába könyörgött a szegény kis Ahmed, testvérei ügyet sem vetettek rá, sőt még egy hatalmas kőtáblát is fektettek a gödör szájára. Utána elővették a kis Ahmed ingét, galambvérrel befröcskölték s odaadták egy arra haladó karavánnak azzal, hogy juttassák el az öreg vargához és vigyék hírül neki, hogy Ahmedet széttépték a farkasok. Aztán tovább folytatták útjukat és elértek egy hármas útelágazáshoz. Kockát vetettek s az egyik ment keletre, a másik ment nyugatra.
Először hallgassátok meg, mi történt a púpos Haszánnal. Ment, mendegélt, míg egyszer csak elfogyott a kenyere is meg a vize is. Alkonyat felé egy erdőbe jutott, ahol távoli kék láng ötlött a szemébe. Mikor közelebb ért, egy elvarázsolt kunyhó előtt találta magát. Az ajtóban öregasszony üldögélt. Haszán ráköszönt és így szólt hozzá:
– Drága anyóka! Az isten szerelmére kérlek, könyörülj rajtam. Idegen vagyok ezen a tájon és nincs senkim. Engedd meg, hogy meghúzódjak itt éjszakára, mert a gyötrődés és a szomjúság már teljesen levesz a lábamról.
Az öregasszony így válaszolt:
– Ugyan ki fogadna házába egy semmirekellő, dologtalan alakot, mint te is vagy, te púpos! De szerencséd, hogy megesett rajtad a szívem. Ha eleget teszel parancsomnak, majd gondjaimba veszlek.
– Örömmel – kiáltotta Haszán habozás nélkül – bármit is kívánsz, megteszem!
– Van itt a ház mögött egy kiszáradt kút. Ebbe a kútba véletlenül beleesett egy gyertya, s most ott ég a kút fenekén. Kék lángja sohasem alszik el. Hozd fel nekem.

Az asszony kenyérrel és vízzel kínálta vendégét. Utána a kunyhó mögé mentek. Az öregasszony kosárba ültette Haszánt és leeresztette a kútba. Haszán felvette a gyertyát s intett az öregasszonynak, hogy húzza fel. Az öregasszony húzta a kötelet, húzta, s mikor Haszán a kút kávájához ért, már nyúlt is a gyertyáért. Haszán gyanút fogott:
– Hagyd csak! – mondotta. – Ezt majd akkor kapod meg, ha már kiléptem a kútból.
Az öregasszonyt erre úgy elöntötte a méreg, hogy eleresztette a kötelet s Haszán visszaesett a kút fenekére. Csodálatosképpen semmi baja nem történt, még a gyertya sem aludt ki. Képzelhetitek, mit érzett Haszán, amikor látta, hogy itt kell elpusztulnia a kút mélyén. Eltöprengett sorsán, zsebéből előhúzta pipáját:
– Egyebem sem maradt, mint ez – sóhajtotta.
A gyertya lángjánál pipára gyújtott s pöfékelni kezdett. A kút megtelt füsttel. Egyszer csak fekete ördögfióka jelent meg Haszán előtt. Tömpe kezét mellén keresztbe rakta és így szólt:
– Mit parancsolsz?
– Te ki vagy? – kérdezte Haszán – dzsinn, peri, vagy emberfia?
– Leghitványabb szolgád, uram!
– Na, akkor először is segíts ki ebből a kútból. Utána pedig pénzt akarok s az élet minden gyönyörét.
Az ördögfióka vállára kapta Haszánt és kitette a kút szélére.
– Ha pénzt akarsz – mondotta – s az élet minden gyönyörét, akkor meg vágj neki ennek az útnak – mondotta, s kezével mutatta az irányt. – Egy városba jutsz majd, ahol nagy ember lesz belőled. Az élet vizétől azonban óvakodj, ahogy csak erődből telik.

Haszán egyik ámulatból a másikba esett, kezéből kihullott a gyertya, s visszapottyant a kút fenekére. Mire magához tért, az ördögfióka már nem volt sehol, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Haszán pedig a sötétben nekivágott annak az útnak, amit az ördögfióka mutatott. Hajnaltájban egy folyóparti városba ért. A város lakói mind egy szálig vakok voltak. Lesétált a folyóhoz, leült, egy marék vízzel megmosta arcát, s egy marék vízzel szomját oltotta. Közelében vak ember ténfergett.
– Mondd csak, bátyám! Miféle hely ez? – kérdezte tőle.
– Hát nem tudod? Ez az Aranyhomok országa – hangzott a válasz.
– Az isten szerelmére kérlek – könyörgött Haszán. – Idegen vagyok ezen a tájon, messzi városból vetődtem hozzátok és nincs hová lennem. Adj egy falat ennivalót!
A vak így válaszolt:
– Itt bizony ingyen nem kapsz semmit. Hozz egy marék homokot a folyóból, s majd adok érte kenyeret.
Haszán az iszapba markolt, s ámulva látta, hogy telis-tele van aranyporral. Boldogsága határtalan volt. Egy marék aranyért kenyeret vásárolt, s mindjárt meg is ette. Aztán zsebeit megtömte arannyal és tovább folytatta útját a város felé.
Miközben közelebb ért, látta, hogy a város elég nagy, de csupán egymás hegyén-hátán fekvő juhakolszerű kupolákból áll. A város lakói vakok voltak, s egy részük a kupolák alatt, más részük pedig gödrökben élt. Nekik mindegy volt, nappal van-e, vagy éjszaka. A városban nem volt egyetlen lámpa sem. A kormányrendeleteket és egyéb közleményeket domború betűkkel kartonlapokra nyomtatva tették közzé. Ráncos, rút arcú, kidülledt szemű emberek szennyes rossz szagú ruhában fetrengtek szerteszét, mint a giliszták.
– Bátyámuram!  – szólt Haszán az egyik helybelihez. – Miért vakok itt az emberek?
– Az itteni homok – hangzott a válasz – aranyat tartalmaz, s az a tulajdonsága, hogy megvakítja az embereket. – De most várjuk a prófétát, aki biztosan eljön és visszaadja látásunkat. Pénzünk, vagyonunk van temérdek, de bárcsak koldusok lennénk, s láthatnánk a világot. Sorsunk olyan szégyenletes, hogy ki sem tesszük lábunkat a városból.
Mit gondoltok, mit csinált erre Haszán? Töprengett egy kicsit majd így szólt magában:
– Ezeket ugyan nem lenne nehéz rászedni! Hátha azt mondanám nekik, hogy én vagyok a próféta?
A tér sarkában volt egy emelvény. Haszán odament és teli torokkal szónokolni kezdett:
– Hé, emberek! – Tudjátok meg, én vagyok a ti várva várt prófétátok. Az Isten küldött, hogy meghirdessem néktek az örömhírt: Az Úr azért oltotta ki szemetek világát, mert próbára akart tenni benneteket. Így adott módot néktek az igazság keresésére, így nyitott igazságot látó lelki szemeteket. Hiszen magunkat megismerni annyi, mint megismerni az Istent. – A világ tele van mindenféle sátáni gonoszsággal. S amit a szem meglát, a szív megkívánja, mondja a példabeszéd. Ti vakok vagytok, s így nem árthat néktek a sátán rontása, boldogan és békésen élhettek, s diadalt arattok a gonoszon. Legyetek béketűrők és méltóképpen magasztaljátok az Istent, hogy ilyen hatalmas kegyen részesített benneteket. Ez a világ állhatatlan és mulandó. De a túlvilág múlhatatlan és örök. S én pedig azért jöttem közétek, hogy megmutassam az igaz utat.
Az emberek csoportokba verődve hódoltak Haszán előtt. Haszán pedig úgy próbált jobban rájuk hatni, hogy mindennap terjedelmes prédikációkat írt a dzsinnekről, a perikről, az ötvenezer esztendőről, a paradicsomról, a pokolról, a sorsról s az előre elrendelésről, a feltámadásról és még sok másról. A prédikációkat domború betűkkel kartonlapra nyomtatták, s így osztották szét a hívek között.

Nem sok idő telt el, s az Aranyhomok országának lakói egytől egyig Haszán híveinek vallották magukat. Azelőtt gyakran fellázadtak és vonakodtak az aranymosástól. Helyette inkább gyógyulást akartak. A púpos Haszán azonban agyfúrtságával megszelídítette és hűséges szolgáivá tette az ország lakóit. Így az országnagyok és egyéb méltóságbeliek jól megszedhették magukat.
Haszán híre szétfutott a szélrózsa minden irányában, s hamarosan a vakok királyának bizalmasa és belső embere lett.
Haszán később úgy rendelkezett, hogy minden alattvaló szent kötelessége aranyat mosni. A házak küszöbéhez s az emberek derekára láncot kötöttek, így terelték őket a folyópartra. Kora hajnalban, még mielőtt a nap feljött, riadót vertek és az alattvalók csoportosan indultak a folyóhoz. Alkonyatkor elszámoltak a végzett munkateljesítménnyel, s a láncot göngyölítve visszatapogatództak házaikhoz. Egyedüli örömük a pálinkaivás volt. S minthogy senki nem vetett és senki nem aratott, a gabonát, az ópiumot és a pálinkát a szomszédos országoktól vásárolták. A határ gondozatlan és kopár volt, az embereket elárasztotta a szenny, és egyre jobban terjedt közöttük a betegség.
Az aranypor hatására Haszán szeme fájni kezdett, majd később teljesen elvesztette látását. Haszán mégsem hagyott fel az arany halmozásával, annyira vérévé vált a kapzsiság. Napról napra jobban ment dolga, vagyona a pénze már több volt, mint bárki másnak a vakok országában. A házak falán ott lógott domborúra munkált arcképe. Hiúságában fénytelen szemét műszemre is átcseréltette. Kárpótlásul azonban arany ágban aludt, púpját aranylemezek borították, a bort aranykehelyből iszogatta, arany készletből szívta az ópiumot, aranytálban mosakodott, s éjszakára ágyast vezettek hozzá. Így hát hálát adott az Istennek, hogy annyi szenvedés és nélkülözés után beteljesültek vágyai.
Apját, testvéreit, előző életét, sőt még apja kérését és elfelejtette. Mulatozásban, léhaságban és hivalkodásban töltötte minden idejét.
Most hagyjuk Haszánt sorsára, s nézzük meg, mi történt a szurtos Hüszejnnel. Hüszejn bukdácsolva nekivágott a kelet felé vezető útnak. Ment, mendegélt, s egyszer csak egy erdőhöz ért. Annyira erőt vett rajta a fáradtság, hogy ledőlt egy hatalmas fa alá és azon nyomban elaludt. Hajnal felé arra lett figyelmes, hogy felette a fa tetején három varjú beszélget:
– Alszol, nővérke? – kérdezte az egyik.
– Nem, ébren vagyok – válaszolt a másik.
– Tudsz valami hírt, nővérke? – kérdezte a harmadik.
Az első varjú így válaszolt:
– Hú, ha tudnák az emberek, amit mi tudunk!  A Ragyogó Hold országának királya meghalt, s nem hagyott hátra örököst. Holnap feleresztenek a levegőbe egy sólymot. Akinek a fejére a sólyom leszáll, az lesz az új király.
– Mit gondolsz, kire esik majd a választás? – kérdezte a másik varjú.
– Arra, aki itt alszik a fa alatt – válaszolt az első. – Persze csak akkor, ha birkabendőt húz a fejére s úgy megy a városba. Ott aztán a sólyom egyenesen a fejére röpül. Az ország lakói azonban, amikor látják, hogy az uralkodójelölt idegen, nem ismerik el, s börtönbe vetik. Ha ekkor a fogoly kinyitja az ablakot, a sólyom másodszor is az ő fejére ül.
– Ejha! – szólt a harmadik varjú. – Királynak lenni a süketnémák országában!
– Hát azt tudod-e, hogy mivel gyógyítják a süketséget? – kérdezte a második varjú.
A harmadik varjú így válaszolt:
– Az élet vizével. Az élet vizétől az emberek visszanyerik hallásukat, nyelvük megered, s többé nem lehet igába törni őket. Ezek is, akik itt lógnak a fán, arra vállalkoztak, hogy meggyógyítják süketnéma felebarátaikat.
A varjak ezután nagy károgással elrepültek.
Hüszejn kinyitotta a szemét s a fán két akasztott embert pillantott meg. Ijedtében azonnal talpra ugrott és útnak eredet. Az út szélén egy kecskegidára bukkant, amely elbitangolt a nyájtól. Hüszejn megragadta a gidát, fejét levágta, bendőjét kiszedte s a feje tetejére húzta. Ezután tovább folytatta útját a város felé.
Alkonytájt elérkezett a városba, ahol nagy kavarodás és lárma fogadta. Hüszejn szíve megdobbant az örömtől. Elment a városszéli romok közé, s ott megállt. Egyszer csak látta, hogy egy vadászsólyom ível a magasba, majd alámerül, rászáll a fejére s karmaival a kecskebélbe kapaszkodik.
Mint az áradat, rohantak feléje az emberek, s a magasba emelték. Amikor azonban megtudták, hogy a választás idegenre esett, Hüszejnt börtönbe vetették s az ajtót rázárták. Hüszejn kinyitotta az ablakot. A sólyom ismét lecsapott, berepült az ablakon s Hüszejn fejére telepedett.
Az emberek ismét odarohantak, Hüszejnt négyfogatú aranykocsiba ültették s nagy pompával és ünnepléssel csodás kastélyba vitték. Ott megfürösztötték illatos fürdőben, fényes ruhákat és drága köntöst adtak rá. Azután drága gyöngyökkel kirakott trónra ültették s koronát tettek a fejére.
Hüszejn magán kívül volt örömében. Csak ámult és bámult azon, ami körötte történt. Pompás öltözékű vak ember lépett elő, megcsókolta a földet és így beszélt:
– Üdv a királynak, akire áhítattal tekint az egész világ. Valamennyien, kik itt jelen vagyunk, sok sikert és szerencsét kívánunk uralkodásodhoz.
Hüszejn megköszörülte a torkát, büszkén kifeszítette a mellét:
– Te ki vagy? – kérdezte parancsoló hangon.
– Üdv a királynak, akire az egész világ áhítattal tekint! Országod lakói valamennyien süketek és némák. Én nem vagyok idevalósi, kereskedő vagyok az Aranyhomok országából s azzal bíztak meg, hogy az ünnepi szertartás rendjét felséged színe előtt ismertessem.
– Miféle ország ez?
– A Ragyogó Hold országa – válaszolta a kereskedő.
– Menj és tudasd velük üzenetemet – parancsolta Hüszejn. – Ígérjük, hogy mindig szívünkön hordozzuk sorsukat, remélvén, hogy árnyékunkban megtalálják majd mindazt, ami nyugodt életükhöz szükséges.
– Uram, szándékod szépsége felülmúlhatatlan. Ha kell, életünket is feláldozzuk érted!
Hüszejn azonban félbeszakította a kereskedő mondókáját.
– Ezekkel meg közöld, hogy menjenek dolgukra. A csődületből elég volt ennyi! Hallottad! Készítsétek el a vacsorámat!
A vak kereskedő intett a főszakácsnak, majd valamennyien földig hajoltak és eltávoztak. A főszakács előlépett s mélyen meghajolva köszöntötte a királyt. Kezével a szomszédos szoba felé mutatott, majd kihátrált a teremből.
Hüszejn feltápászkodott, ásított egyet s kaján vigyorral így beszélt magában:
– Csodálatos, mekkora hűhót akartak csapni ezek a tökfejűek. Azt hitték, pojácával van dolguk. De majd ráncba szedem őket, hogy megemlegetik.
Azzal belépett egy hosszú, keskeny szobába, ahol ételekkel megterítet szőnyeg fogadta. Hüszejn örömében körülugrálta a szőnyeget, nagy sietve evett ebből is, abból is s utána felkapott egy pulykát és azon nyomban felfalta. Megivott rá néhány pohár írót és gyümölcslevet, s hálófülkéjébe vonult.
Másnap dél felé Hüszejn felébredt és fogadást tartott. Egymás után érkeztek a vezérek, a hercegek, udvari bolondok, egyéb nagyságok és előkelőségek, követek és kereskedők. Csoportokba verődve járultak Hüszejn elé, mélyen meghajoltak s felsorakoztak a fal mellett. Kezük, szemük és szájuk jártatásával igyekeztek kifejezésre juttatni, hogy hűséges szolgái és alattvalóik az uralkodónak. A fontosabb ügyeket, sürgős parancsokat, amelyekhez őfelsége aláírására volt szükség egy füzetbe jegyezték, s így terjesztették a király elé. Hüszejn azonban nem tudott sem írni, sem olvasni. Az Aranyhomok országából nála vendégeskedő kereskedők közül felfogadott két minisztert. Egyik volt a jobb kéz minisztere, a másik a bal kéz minisztere. Ezek közvetítettek Hüszejn és az alattvalók között, s a megoldásra váró kérdésekben közösen döntöttek.
No, de mit szaporítsam a szót! Környezete, a költők, tudósok, udvari bolondok s a belső emberek körülhízelegték és magasztalták Hüszejnt, hódoltak előtte, egyszer isten árnyékának, máskor meg a föld urának szólították. A sok hízelgés végül is teljesen a fejébe szállt. Hasára zsírpárnák rakódtak, ítélőképessége eltompult, de senki sem mert vitába szállni vele s akár csak ilyet is mondani néki:
– Uram, felséged szemöldöke ott húzódik a szeme fölött!

Hüszejn elfogatási parancsokat adott ki. Az őrszemek és őrjáratok vérben forgó szemmel üldözték az alattvalókat, s átkuk alatt nyögött az egész ország. A Ragyogó Hold országának lakóit arra kényszerítették, hogy ópiummákot vessenek és kétszer lepárolt pálinkát főzzenek. Az Aranyhomok országából aranyat hozattak be, s az árúkért pálinkával és ópiummal fizettek. A jövedelem Hüszejn és környezet vagyonát gyarapította.
Egyszóval, az ország lakói szegénységben és nyomorban éltek. A vakság az Aranyhomok országából lassan átterjedt a Ragyogó Hold országába s a süketnémaság pedig a Ragyogó Hold országából átragadt az Aranyhomok országának lakóira. Maga Hüszejn is előbb nagyothallott, majd pedig teljesen megsüketült. Idejét az udvari bolondok, hízelgők s a miniszterként nála szolgáló vak kereskedők társaságában dőzsöléssel, lakmározással és tivornyázással töltötte. Testvéreit rég elfelejtette, s már apja kérésére sem gondolt.

(vége az első résznek)

Az elbeszélés első részét Eje Wraj tusrajzaival illusztráltuk, melyek Hedaját Haji Agha (1945) c. novellájának 1959-es amerikai kiadásához készültek (University of Texas Austin, 1979)

(forrás:http://ajourneyroundmyskull.blogspot.com/2009/07/ive-actually-seen-next…)

A folytatásokban: Hedaját: Az élet vize, elbeszélés, 2. rész; Rónai-Balázs Zoltán: Az ember, aki sehol se kellett, még önnön magában sem (esszé); Bodrogligeti András: Utószó az 1959-es Európa-kiadáshoz; Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából (regényrészlet); Sadegh Hedayat: The Man who killed his Temptations (képregény, részletek).
Linkek: A vak bagoly (novella); rövidfilmek in memoriam Hedayat (idegennyelvű); képgaléria.

Szadek Hedaját: Kegyes zarándoklat