Ugrás a tartalomra

 

„Erős a hangunk, mégsem hall minket senki” – Beszélgetés Kaiser Abdulrusul Özhunnal

Az Ujgur PEN elnöke, a több mint tíz éve száműzetésben élő író fáradhatatlanul dolgozik a kínai elnyomás alatt élő ujgurok függetlenségéért. A Budapesten megrendezett Ujgur PEN-konferencia és kulturális találkozó alkalmával beszélgettünk vele az életéről, valamint az ujgurok helyzetéről és történelméről. – Sári Júlia interjúja

 

 

„Erős a hangunk, mégsem hall minket senki”

 

– Beszélgetés Kaiser Abdulrusul Özhunnal

 

Az Ujgur Pen harmadik konferenciáját – Isztambul és a kirgizisztáni Biskek után – Budapesten rendezték meg. Hogyan került kapcsolatba Magyarországgal?

Egészen 2007-ig csak hírből ismertem a magyarokat, de egyetlen magyar emberrel sem találkoztam. Abban az évben azonban a Nemzetközi PEN szlovéniai konferenciáján váratlanul odalépett hozzám egy méltóságteljes idős úr, és megszólított. Miután bemutatkozott, elmondta, hogy Magyarországról jött, mire boldogan megráztam a kezét, és a testvéremnek szólítottam, hiszen annyit tudtam a magyarokról, hogy közös a múltunk. Rengeteget mesélt nekem Magyarországról, a magyar írókról, és el is hívott magához, hangsúlyozva, hogy az ő otthona az én otthonom. Így aztán egy évvel később elmentem a Magyar PEN találkozójára, amelyet Tokajban rendeztek meg, és nagyon sok magyar íróval, értelmiségivel kötöttem szoros barátságot.

Ki volt ez az úr?

Csicseri-Rónay István író. 1947-ben hagyta el Magyarországot, és emigrációban élt egészen a rendszerváltásig, ezért pontosan átérezte és értette a helyzetemet. Sok közös volt bennünk és a sorsunkban, így azonnal megtaláltuk a hangot. Abban is nagy segítségemre volt, hogy 2008-ban komolyan elkezdjek együtt dolgozni a Magyar PEN-nel az ujgur-ügyben. 2009-ben aztán megalapítottuk az ural-altáji PEN-hálózatot, amelynek a Magyar PEN is tagja, ennek kapcsán pedig tavaly ismét nagy nemzetközi konferenciát rendeztünk Tokajban. Tizenöt különböző nemzet találkozott itt, rengeteget tanultunk egymástól, és életre szóló barátságokat kötöttünk. Különös, hogy tíz éve élek Európában, és akármikor, akárhol megkérdezik, milyen nemzetiségű vagyok, s azt felelem, ujgur, csak pislognak rám, hogy mi az az ujgur. Ezt a kérdést persze képtelenség megválaszolni, ezért mindig azt mondom, inkább kérdezd azt, ki az ujgur. De ha Magyarországon kérdezik, hogy ki vagyok, és azt felelem, ujgur, azonnal rávágják: ó, hisz ismerlek!

És arra a kérdésre, hogy kik az ujgurok, milyen választ ad?

Persze ezt sem sokkal könnyebb megválaszolni. Ha öt mondatban kellene megfogalmaznom, azt mondanám: mi, ujgurok, emberek vagyunk, mint más nemzetek. Ujgur nyelven beszélünk. Van országunk, de nincs zászlónk. Van földünk, de nem a miénk. Erős a hangunk, mégsem hall minket senki.

Pontosan mi volt a célja a budapesti konferenciának? Mit remél tőle?

Itt nem a konkrét célok voltak lényegesek. A három napból mindössze egyet töltöttünk tárgyilagos kérdésekkel, azzal, hogy megtervezzük az idei év munkáját, költségvetését, hogy számot vessünk az előző év eredményeivel, megvitassuk, mit tanultunk eddig, és mire használhatjuk fel ezt a tudást a jövőben. A legfontosabb az volt, hogy erősítsük a magyar-ujgur barátság kötelékét. Hiszen lehet, hogy egykor ugyanazt – de legalábbis hasonló – nyelvet beszéltünk, ma már nem értjük egymás nyelvét. Amit szerintem egészen egyszerűen meg lehet magyarázni azzal, hogy több mint 1500 éve nem élünk egymás szomszédságában. De amikor az unugurok elindultak a földünkről, biztos, hogy magukkal vittek valamit onnan, ami örökre megmarad a hagyományokban, főleg a zenében, a költészetben és persze a lelkekben, akármerre mennek. Ez pedig az 1500 éves távolság ellenére is máig összeköt minket. Ráadásul néhány nyelvész több száz olyan szót talált, ami megegyezik a két nyelvben, mint a szakáll vagy a kutya. Persze meglehet, hogy ezek később, a török befolyás útján jutottak el a magyarokhoz, de az is lehet, hogy régebbről származnak, még abból az időből, amikor egymás mellett éltünk. Szerintem éppen ez a közös feladatunk, hogy felderítsük rokonságunk szálait. Hiszen a tudósok általában azt kutatják, hogy kik vagytok „ti”. Ehelyett viszont hagyniuk kellene, hogy mi magunk tegyük fel a kérdést: kik vagyunk mi? Ez a célja az ural-altáji hálózatnak és az ujgur-magyar együttműködésnek.

Elmesélné, hogyan jutott Svédországba?

Ujguriában születtem. Igaz, ez csak az egyik, a nemzeti megnevezése a földemnek, hiszen a történelmünk igen fordulatos. Kelet-Turkesztánnak is nevezik ezt a területet, ám ez a földrajzi megjelölése. Amikor a kínaiak a 18. században, a Csing-dinasztia alatt megszállták a vidéket,  Hszincsiangnak nevezték át, mandzsu szóval. 1955-ben, miután a kommunista Kína kormányzása alá kerültünk, hivatalosan ugyan megalakult a Hszincsiang Ujgur Autonóm Tartomány, de ez csak egy politikailag jól csengő név, autonómiáról szó sincs. Így aztán vörös zászló alatt nőttem fel, kínai egyetemen szereztem a diplomámat. 1999-ben meg akartam tanulni még egy nyelvet, ezért Malajziába mentem folytatni a tanulmányaimat. Azért is esett a választásom erre az országra, mert elegem volt a hidegből. Ott aztán az angol mellett még iszlám előtti belső-ázsiai történelmet is tanultam, de néhány év után rájöttem, hogy mégiscsak hegyvidéki, hideghez szokott ember vagyok, így kerültem Svédországba. Akkor már nem volt lehetőségem visszatérni Ujguriába, mert híre ment a függetlenségi törekvéseimnek. Azóta élek Svédországban, Lund városában, ahol az egyetemen dolgozom kutatóként.

Milyen hatásra kezdett el az ujgur függetlenségért küzdeni?

Egészen addig, míg el nem hagytam Kínát, és nem kezdtem el máshol egyetemre járni, nem láttam, micsoda manipulációban nőttünk fel. Megtanítottak minket, hogyan építsük a kommunista Kínát, mi a közös missziónk, és hogyan áldozzuk fel magunkat érte. De arra nem tanítottak meg, milyen jogaink vannak, mi az igazság, hogyan ismerjük fel azt, és mi az, ami valóban a közösségünk érdekét szolgálja. Malajziában ráébredtem, hogyan lehet különbséget tenni a szubjektív és az objektív igazság között, és visszatekintve mindent megértettem. Ez a szellemi megtisztulás szülte meg a vágyat, hogy a hazámban is meghonosítsam ezeket az eszméket.

A mai kommunista Kínában a Himalája szikláinak védelmében élő tibetieken kívül egyedül az ujgur népet nem sikerült asszimilálnia a kínaiaknak. Mit gondol, mi ennek az oka?

Ez így van. Ha nem vagyunk elég erősek, ma nem beszélnénk az ujgur nyelvet, és nem létezne Ujguria. A Ming-dinasztia korában épült kínai nagy falnak éppen az volt a célja, hogy megvédje a kínaiakat a nomád törzsektől, többek közt az ujguroktól és a hunoktól. Ami nem véletlen, hiszen tisztában voltak az erőnkkel. A kínai nyelvben akkoriban Chiu Hsing-nek neveztek minket, ami ma a han nyelvben annyit tesz, barbár, vad ember. És az elmúlt 2000 év során sikerült megtartanunk az erőnket, így aztán a kínaiak máig képtelenek velünk mit kezdeni, akármennyire szeretnének minket asszimilálni. Hiába élünk ma már kisebbségben a saját földünkön a hanok betelepítése miatt, nem felejtjük el a múltunkat. Igaz, hogy mindössze tíz-tizenkét millió ujgur él ma Ujguriában, de a testvéreinkkel, a törökökkel, a mongolokkal, a kazahokkal, a türkménekkel és a magyarokkal együtt 200 millióan is vagyunk, és ez erőt ad. Ha elfelejtjük a nyelvünket, átmegyünk a testvéreink országába, és elkérjük az övéket. Soha nem maradunk magunkra.

A kínaiak gyakran az iszlám terrorizmusra hivatkoznak, amikor az ujgur függetlenségi törekvések elfojtására keresnek magyarázatot. Ön mit gondol erről? Létezik bármilyen iszlám radikalizmus Ujguriában?

Igen, ez a kínaiak legújabb kifogása. Ha nem lett volna szeptember 11-e, az ujgurokra sem fognák rá, hogy terroristák, megmaradtak volna egyszerű szeparatistának és nacionalistáknak. Ráadásul 2003-ban az amerikai hadsereg tévedésből elfogott Afganisztánban 22 ujgurt, akiket terroristáknak néztek, és elvitték őket Guántanamóba. Persze elég hamar kiengedték őket, mert rájöttek a tévedésre, de ez az esemény is kapóra jött a kínaiaknak, hogy megbélyegezzenek minket. Pedig az ujgur iszlámhit egy egészen sajátos irányzat. Mielőtt a tizedik században Satuk Bugra Kán szultán áttért volna az iszlám hitre, az ujgurok között volt buddhista, sámánhitű, nesztoriánus keresztény, de még manicheista is. Az iszlám volt az első államvallás Ujguriában, de mindenféle erőszak nélkül vált azzá. Több száz évbe is beletelt, míg ez a vallási eklektika egységes iszlámhitté alakult az ujgurok között, pusztán azáltal, hogy az emberek hittek a királyaikban, és ezért a királyaik vallásában is. Ez a természetes, belső folyamat nem egy szigorú, radikális iszlámhitet szült, hanem a saját kulturális hagyományainkba beágyazódó, őszinte vallásosságot, ami a gyakorlat szintjén is találkozik a buddhizmussal és a sámánizmussal.

Szóval, egy sokkal liberálisabb iszlámhitről van szó?

Nem is az a kérdés, hogy mennyire liberális, hanem hogy teljesen sajátos. Az életünket nem változtatta meg az iszlám, megtartottuk a hagyományainkat, és nem szigorítottunk a szokásainkon vagy a közösségi érintkezés szabályain. Jellemző például, hogy az ujgurok képtelenek zene, ének és tánc nélkül élni. Van is egy olyan mondásunk, hogy ahol emberek vannak, ott legyen zene, ahol zene van, ott legyen ének, és ahol ének van, ott legyen tánc. De a költészeti vetélkedő is bevett szokás nálunk, amikor egy társaságban valaki elkezd egy verset, és mindenkinek hozzá kell tennie egy sort. Mi így élünk, muzsikával, tánccal, költészettel, ez a mi iszlámunk. És ez nem egy liberális iszlám. Ez az ujgur iszlám.

Sokan arra hivatkozva tagadják az ujgur függetlenségi törekvések jogosságát, hogy Ujguria nem tudná Kína nélkül gazdaságilag fenntartani magát. Mi a véleménye erről?

Az elmúlt két napban az ujgur irodalmi felolvasások során rengetegszer találkoztam azzal a jelen helyzetre vonatkozó gondolattal, hogy hiába erős az ellenségem, nekem még erősebbnek kell lennem. És erős is vagyok, mert a gyökereim mélyre nyúlnak a történelmi földben, amit senki nem vehet el tőlem. Minden kérdésre ez az egyetlen lehetséges válasz. Nyugaton rengeteget foglalkoznak a tibetiek helyzetével, akik hasonlóan kínai elnyomás alatt élnek, de minket nagyon kevesen hallanak meg. Nem tudom, miért, talán az iszlámtól való tartózkodás miatt, vagy a barbár múltunk rémisztő a nyugati civilizáció számára. De mi mindennek ellenére hiszünk benne, hogy ha nem adjuk fel, fennmaradunk, hiszen az igazságért küzdünk. Márpedig ha ezt a küzdelmet megnyerjük, azzal bebizonyítjuk, hogy álljuk a nehézségeket, és segítség nélkül is talpon maradunk.

Őszintén hisz benne, hogy van esély Ujguria függetlenedésére?

Ősidők óta, nemzedékről nemzedékre azt tanítják nekünk, hogy erős nép vagyunk, és mi is erre tanítjuk a gyermekeinket. Nagyon szeretnék egyszer visszatérni a hazámba, bíznom kell benne, hogy sikerül, de ha én nem érem meg, el kell hitetnem a fiammal, hogy ő már megteheti. És ha még neki sem lesz lehetősége, el kell hitetnie a saját fiával, hogy ő már hazatérhet. Annyi bizonyos, hogy az ujgurok nem adják fel. Ahogy a bátyám, Kurash mondta, akinek a neve azt jelenti, küzdelem: „Kurash soha nem hal meg.” Vagyis igaz, hogy ő, Kurash, az ember meghal, de az, amit a neve jelent és képvisel, továbbél. Így neveltek minket, és ezt a hagyományt mi is továbbadjuk.

Sári Júlia

Kapcsolódó anyagok:

Tudósítás a konferenciáról

Magyar fotós az ujgurok között

Ujgur konferencia Isztambulban

A börtönben lévő ujgur író novellája

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.