„Végül majd én is megadom magam” – Svetislav Basara Parkinson-kór: a kezdet és a vég című kötetéről
A bárki pénzét elkártyázó Dosztojevszkij, a női alakban testet öltő betegség, Lou Salomé, a hipochondriás Tolsztoj és a disznók között alvó Jacob Böhme egy-egy láncszeme annak az összeesküvésnek, melyet Basara regénye egyszerre épít fel és leplez le. – Tülkös Terézia írásából kiderül, hogyan fertőzte meg Európát a parkinsonismus
„Végül majd én is megadom magam”
– Svetislav Basara Parkinson-kór: a kezdet és a vég című kötetéről
Tíz évvel a Feljegyzések a biciklistákról (JAK-Osiris, 2000) megjelenése és a folyóiratokban rendre feltűnő fordítások után, tavaly végre napvilágot látott Basara Parkinson-regénye. A 2006-ban Nin-díjjal kitüntetett rizomatikus kötet lapjain (a Feljegyzésekhez hasonlóan) meghatározó kultúrtörténeti alakok bukkannak fel: a bárki pénzét elkártyázó Dosztojevszkij, a női alakban testet öltő betegség, Lou Salomé, a hipochondriás Tolsztoj és a disznók között alvó Jacob Böhme stb. Bár a cím (a szerb eredetiben felemelkedés és bukás jelentésben szerepel) lineáris időszemléletet sugall, már az első oldalak után belátható, hogy a szöveg narratológiai megoldásai épp az idő (re)produkálhatóságára, újrarendezhetőségére kérdeznek rá. Egy esetlen szójátékkal élve a parkinsoni kórtörténet egyben kortörténet is, hiszen a misztikus, világtörténeti eseményeket (a világháború kirobbantása, a Lenin elleni merénylet gondolata, az Ottomán Birodalom térdrekényszerítése stb.) kiváltó Parkinson-kór nem pusztán egy betegség, hanem vallási és politikai mozgalom.
A regény három fejezete (Megfertőződés, Lappangás, Krízis és agónia) előtt találjuk Pavel Kuzmics Kaszatkin kém vallomását, melynek tartalmi vonatkozásai azonnal Borges könyvtára felé irányítják az olvasót. Voznyeszenszkij levéltári munkáinak megfigyelője végül maga is megfertőződik, s közreadja a történész kéziratának másolatát. „Voznyeszenszkij összeállított egy kresztomátiát: a kronológia, biográfia, bibliográfia egyvelegét, amelybe összegyűjtötte a Demjan Lavrentijevicsről [t.i. Parkinson] hozzáférhető – jobbára kétes – dokumentumokat, feljegyzéseinek töredékeivel együtt, amlyekből a figyelmes olvasó előtt kirajzolódik vagy legalább körvonalaiban felsejlik doktrínája.” (24.) Kaszatkin feljegyzését óhatatlanul is kerettörténetként értelmezhetnénk, ám látni fogjuk, hogy a Parkinson-saga természeténél fogva lassan szétmállasztja a keret, a tartalom, az eredet fogalmi konstrukcióit. A kéziratok, feljegyzések, cetlik, álnév alatt megjelent kötetek, elveszett, majd megtalált levelek, bezúzott napilapok áradatában a hitelesség kritériumai is átértékelődnek: a kihúzott sorok és a hamis beszámolók ellentmondóan, de mégis igazolják a parkinsonizmus paradigmatikus szerepét. „Mint ahogy nincs tökéletes bűntény, tökéletes hamisítvány sincsen. Mindegyikben ott rejlik az igazság egy morzsája. Csak meg kell találni az utat a hamisítványtól a hiteles forráshoz.” (19.) A szövegvilág észjárásában a filológia és az egészség kérdése parallel szerkezetet mutat, hiszen mindkét terület a klasszikus értékelmélet szempontjából deficites (hamisítvány, betegség) állapotból közelíthető meg. Végeredményben a kötet nemcsak tematikusan, hanem strukturálisan is revideálja az ismeretek és az azokhoz kapcsolódó értékítéletek oppozíciók mentén történő elrendezését. „Későbbi kutatásai során Parkinson felderít még egy, merőben deszakralizált mutációt, a parkinsoizmus C-t, a végső stádiumot, amelyben a kór olyannyira kifejlődött, hogy az egészség látszatát kelti. Ebben a stádiumban a klinikai összkép valóban tévútra vezeti az embert: a pulzus, a vérnyomás, a vérkép, az általános állapot kielégítő. (C típusú parkinsonizmusban szenved a világ népességének mintegy 75 százaléka, a legtöbb embernek persze halála órájáig sejtelme sincs arról, hogy beteg.)” (28-29.) Vagyis a modernitás egészségeszménye nem más, mint a betegség mutációjának egyik szövődménye. A Parkinson-dokumentumok szerint a szakrális kór kieszelője megvetette a klinikai orvostudomány vívmányait, s hogy lefektesse a Betegek Köztársaságának alapjait, több sikeres kórházi lázadást szervezett meg. „A követelések listáján Parkinson keze nyomát fedezzük fel: 1. jogegyenlőség az egészségesek és a betegek között; 2. a betegek mozgáskorlátozásának megszüntetése; 3. a beteg joga saját részre önálló diagnózis megállapításához és a terápia meghatározásához; 4. húsz képviselői hely a betegeknek Oroszország leendő parlamentjében..” (43.) A lista elemei láttán felmerül annak lehetősége, hogy Michel Foucault is a fertőzöttek sorába tartozott, avagy D. L. Parkinson Foucault neve alatt publikálta a Fegyelem és büntetés című munkáját. Bár a levéltári adatok (meglehet, hamis iratok) szerint Parkinson, az álcázás nagymestere 1947-ben meghalt, mégsem zárja ki semmi annak lehetőségét, hogy alakmásainak egyike talán a mai napig alkot valahol. Parkinson folytatásokban megjelent írásában, a Betegségem történetében maga bizonytalanítja el a szubjektum önazonosságának kérdését: „Kései ál-életrajzíróim, amíg ők is, akárcsak én, fel nem szívódtak, identitásom gyakori váltakozását szívesen írták annak számlájára, hogy nem vagyok kész szembesülni irományaim éles bírálataival. Miközben halvány fogalmuk sem volt arról, mit is írtam valójában, mit írtak a nevem alatt mások, és mi az, amit soha senki nem írt le. Ám meg kell hagyni, ezt magam sem tudom biztosan.” (172-173.)
Részletesebb elemzést igényelne a regény hatalmas szellemi teljesítményének és humorának bemutatása; itt már csak egyetlen lehetséges értelmezési irányra hívnám fel a figyelmet. A kötet oldalain Demjan Lavrentijevics Parkinson Michael Sendivogius álnéven jelenteti meg Tractatus antiheliocentricus című nagyszabású művét, amiben a kopernikuszi fordulat történeti és kulturális jelentőségéről értekezik. „Első ránézésre a heliocentrikus elmélet csak helyrehoz egy nézőponti melléfogást, és helyére teszi az égitestek egymás közti viszonyát. Ha egyetértünk vele, hogy a geocentrikus rendszer a téves megfigyelés következménye, az elmélet kifogástalan. Ámde épp ebből a szemszögből semmi kifogás nem érheti azt az állítást, hogy a Föld áll a világegyetem középpontjában, és az egész mennyboltozat körülötte forog – a közvetlen érzéki tapasztalás ennek helyességét támasztja alá. A heliocentrikus elmélet egyébként nem is annyira a csillagászat, mint a lélektan felforgatását célozza. Terjesztése és elfogadása megvetette annak alapját, hogy elveszítsük hitünket a közvetlen meggyőződésben és bizalmunk egy külső autoritás felé terelődjék, amely tagadja Isten létét, és a helyébe a szekularizált tudományt állítja.” (184-185.) Talán nem túlzás azt állítani, hogy Basara kötete is egy fordulatra, történetesen a posztmodern fordulatra adott válasz: a betegség mint ideológia (és megfordítva is: az ideológia mint betegség) repkényszerű futtatása a XIX-XX. század kultúrtörténetén, továbbá a textuális és szellemtörténeti játékok mind a gondolkodás kategóriáinak újraértelmezését állítják, miközben egy alternatív doxákra alapozó történelmet/történeteket konstruálnak. Egyetlen rögzített pontként csupán a betegség definiálható, „[a] kórok ősanyja, amelyből az összes többi betegség sarjad” (61.).
A művet végül Jacob Burckhardt leplezi le, ám ez sem szab gátat a betegség gyors terjedésének; Parkinson felforgató tanai életre hívják a papírzabálók vallási szektáit, páholyait. Jacob Böhme utolsó napjai és halála című apokrif kéziratának köszönhetően „a parkinsonizmus eszméje lassanként követőkre talál egész Európában.˙(…) A párizsi páholyhoz tartozó Adam Willie de l’Ile, Paul Verlaine, Josephine Péladan és Charles Baudelaire a parkinsonizmus ideológiáját poétikává nemesítik. Az egész művészvilág Párizsra veti szemét. A dekadencia álruhájában a parkinsonizmus világdivattá válik.” (40.)
Svetislav Basara furmányos észjárásának és humorának hála a regény minden olvasója a megfertőződés veszélyének teszi ki magát, mégis megéri vállalni ezt a kockázatot! S mint mindenkor, az irodalommal való megfertőződés most is szabad választás joga: „[a] többieknek, akik bármilyen úton-módon érintkezésbe kerülnek ezzel a szöveggel, semmitől sem kell tartaniuk, mert bár a parkinzonizmus olvasással terjed, elkapása szabad választás kérdése.” (24.)
Svetislav Basara: Parkinson-kór: a kezdet és a vég. Fordította: Bognár Antal. Timp Kiadó, 2010.
Tülkös Terézia
Kapcsolódó anyag:
Svetislav Basara további írásai magyarul:
Európa alkonya (EX Symposion 1993/5-7)
De bello Civili (EX Symposion 1994/8-9)
Az alkoholizmus misztikája (EX Symposion 1995/25)
Bevezetés a skizofréniába (EX Symposion 1995/25)
Az utolsó fal (EX Symposion 1996/26-27)
