Stephen Harrison: Horatiusi önreprezentációk

Ez a részlet – a militia amoris meghitt elégikus allegóriájával – úgy mutatja be a költőt, mint aki ismét beleveti magát a szerelmi harcokba. Az Ódák utolsó könyvéhez írt eme programnyilatkozat súlyosan félrevezető: jóllehet e költemény végén Horatius megvallja szerelmét egy Ligurinus nevű fiú iránt, akit egy másik rövid versben (IV. 10) is vágya tárgyaként szólít meg, és két további vers is utal erotikus elemekre (a IV. 11 lakomára hívja Phyllis hetérát, a IV. 13 pedig a szerelemhez már túl öreg Lycét szólítja meg), az Ódák utolsó könyve olyan kérdésekre összpontosít, mint Horatius saját költői helyzete a Carmen saeculare után, a nagy tettekről, különösen a haditettekről való megemlékezés, illetve Augustus és dinasztiájának dicsőítése. Még a nyitó vers erotikus irányultságának is tulajdonítható politikai dimenzió: Horatius arra kéri Venust, hogy menjen el az ifjú Paullus Fabius Maximus házába, aki – mint erre meggyőzően rámutattak – talán épp ekkoriban készült feleségül venni Marciát, Augustus unokahúgát. Az Ódák világához mint a szerelem világához való visszatérés csak látszólagos: ha a Ligurinus iránt érzett pederaszta szenvedély vissza is téríthetné Horatiust lírai personájához, a „római Alkaioshoz”, párhuzamot képezve Alkaios szenvedélyével Lykos, a fekete szemű fiú iránt (Ódák I. 32,11–12), ám a Cinara nevű hetéra alakja nem az Ódákból való, hanem későbbi költészetéből, ahol ifjúságának erotikus szenvedélyét hivatott megjeleníteni (Ódák IV. 13,21; Levelek I. 7,28; I. 14,33). A vers ismét saját olvasóival játszik: az Ódák korábbi könyveinek könnyedebb témáihoz való visszatérés, amire számítunk, legjobb esetben is csak részleges, és az Ódák IV. 1, miközben megteszi a korábbi témákhoz való visszatérés gesztusát, valójában finoman előrevetíti az utolsó lírai könyv eltérő hangfekvését.

 

Láthatjuk tehát, hogy az önreprezentáció különféle típusaiban Horatius a kétértelműség és ködösítés, önleértékelés és humor, játékosság és félrevezetés stratégiáit kombinálja. Az egyik legnyilvánvalóbban „önéletrajzi” antik költő művei valójában az önprezentációk gondosan árnyalt és gyakran szellemesen félrevezető sorozatát nyújtják – próbára téve, de szórakoztatva is olvasóit.