Verstörténés - FEJÜNK FELETT FELHŐPLAFON - Acsai Roland és Kántás Balázs versei

Eltűntek a tisztaszobák / Az érintetlen bútoraikkal,
a magasra vetett ágyaik / Szent hegyeivel.
Acsai Roland

A levegő túl finom volt, / a történet túl kemény.
Házak égtek aznap éjjel, / és fikció volt a tény.
Kántás Balázs

FEJÜNK FELETT FELHŐPLAFON

ACSAI ROLAND

A tisztaszoba

              „Hová lettek a tisztaszobák?”
                                     Tóth Erzsébet

Eltűntek a tisztaszobák
Az érintetlen bútoraikkal, a magasra vetett ágyaik
                                                             Szent hegyeivel,

Hová csak ünnepnapokon, és bizonyos
Megilletődéssel lehetett belépni,
Mint egy templomba.

Jó esetben áthelyeződtek a szívbe,

Hová jó belépni
A hétköznapok nyárikonyhája után.

Téli látogató

Megjött a küszöbön álló téllel –
Cinege repült az erkélyünkre.
Feleségem boldogan mutatta
Nyolchónapos lányunknak a szürke

Sapkás vendéget az üvegen túl,
Nagy havazások előhírnökét.
Zsófinak csak felhúzott játék volt,
És benne a szív: élő lendkerék.

Mi lányunk dédmamáját idéztük
Fel gondolatban; emlék-hó szakadt.
Minden télen cinegét etetett,
Nyáron fecskéknek dagasztott sarat.

Addig néztük, ahogy kis magvait 
Csipegetve keresgélget, amíg 
– talán csak mi képzeltünk azt neki? –
A madárnak arca lett, emberi.

KÁNTÁS BALÁZS

Laptöredék

A levegő túl finom volt,
a történet túl kemény.
Házak égtek aznap éjjel,
és fikció volt a tény.

A sötétben vaku villant,
cédulákat vitt a szél,
vályogfalak között zárult
végleg magába a tér.

Szürke cipők lépegettek
az átlátszó sáron át,
közben kanális-mélységben
fény írt árny-tudósítást.

Költők napja

Hegedűs Jánosnak

Nézz fel és látod: repedezik
a fejünk felett a felhőplafon,
átsüt rajta az a tébolyodott gázgömb.
Leszegett fejjel, hunyorogva járunk
a fényben, szemünk a semmibe néz
a napszemüveg homálya mögött.
Penészes szavaink a nők
jobb szívkamráján be, bal pitvarán ki,
mintha le se jegyeztünk volna semmit.

A zsebünkben pár rozsdás érmével,
a zakónkba ivódott, kimoshatatlan
kocsmaszaggal rójuk a bérházak közti
egérjáratokat, hajszolva
valami tollunk végére valót,
valami nyomdafestéket még megtűrő,
költőinek hazudott disznóságot.

Órákon keresztül járunk üresben,
míg aztán elsötétül a város,
éberebbek leszünk mi is, bátorságot hoz az este,
falkába verődünk, és miután meghallgattuk
egymás versnek álcázott
ego- mániáit, mindezt persze
a konszolidáció köntösébe bújtatott

irodalmi rendezvény keretében,
mint valamiféle leszázalékolt
Artúr király posztmodern ködlovagjai,
ott, a műanyag kerekasztal körül
megvívjuk végre világra szóló párbajainkat
a nyelvvel, egymással, az agyhasadással,
néhány olcsó sörrel telt Szent Grál
megtalálása után pár percre
végre mindenki boldog és ön-azonos.

Régen elütötte már az óra az éjfélt,
mikor kisszerű Faust-alteregókként
örömmel eladjuk a lelkünk’ még egy pohárkáért,
esetleg tünékeny nők taktilis kegyeiért,
aztán lassan, észrevétlenül
fordul egyet ez a mocskos golyó,
minket is kiokád magából a kocsma,

ki a fényre, könyörtelenül, és lépdelünk,
bűneinket mindig a nyelvre hárító szélhámosok vert hada,
ki-ki megtér a maga papír- és dohányszagú
odújába, hogy azután valami őrült ördögkéz
visszacsévélje az egész felvételt,
végtelenítve újraperegjen a
fekete-fehér filmtekercs.

A versekhez Mayer Éva grafikáit társítottuk