“A tökéletesség tesz végül is gyanakvóvá: figyelni kezdjük. És rájövünk, hogy az új Szomory-írások tökéletessége futószalagon készül. Mint a Ford autók. Széria-gyártmányok. A rendszer biztosítja, hogy az egyik darab épp olyan tökéletes lesz, mint a másik.

 

 

 

 

Kőbányai János

 

Recepció-eltérítés

 

 

Egy-egy könyvkritika a központi irodalmi erõtérben eldöntheti egy-egy író sorsát – megírandó és méginkább meg nem írandó műveit, s azok befogadóinak vagy elutasítóinak arányát. Még – sõt, leginkább – az utóéletében is. Azonban a recepció, illetve félre-recepció nem csak egy művész egyéni sorsát határolja be – de azét a világlátásét, a valóság nyersanyagának művészetbe szublimálási módját is, amelyet õ és munkássága képviselt. Minderre megvilágító példa Szomory Dezsõ be-, vagy inkább be nem fogadásának története.

 

A mainstream irodalmi tér az idõsödõ Szomorytól megvonta azt a nyilvánosságot (műveit 1929-tõl visszautasítják) és befogadó aurát, amelynek megteremtéséhez az író teljesítményével oly jelentõsen hozzájárult. Ezt a tényt egy nemrégen napvilágra került – szerintem több szempontból is revelatív – publikáció világította meg. A Holmi, a 100 éve született Vas Istvánra emlékezve, közreadta néhány publikálatlan írását, így többek között a Horeb tanár úrról szóló kritikáját. A szerkesztõség jegyzete szerint 1934-ben vagy 1935-ben keletkezhetett. (Holmi, 2010/9.) Jó okunk van feltételezni, hogy Vas István értõ írását a Nyugat  “Figyelõ” rovatának szánta, mert ebben az idõben rendszeresen közölt itt kritikákat kortársairól. Az irodalmi mainstream azonban inkább egy másik kritikus, Illés Endre írását ítélte nyilvánosságra tartozónak Szomory késõi korszakáról (Szomory Dezsõ új könyveirõl. Emberi kis képeskönyv, Horeb tanár úr, Nyugat, 1936/5.), majd ugyanebben a hangütésben egy másikat, Kardos László nyúlfarknyi, már a közlés módjában is lefokozó – három másik, nem Szomory-rangú íróval vette egy kalap alá – recenzióját az író utolsó, életében megjelent könyvérõl, a Kamarazenérõl. (Négy novelláskötet, Nyugat, 1937/6.)

 

Illés Endre – igaz, írásán átüt a vívódás önmagával – rásütötte a billogot Szomory utolsó alkotói periódusára.

 

“A tökéletesség tesz végül is gyanakvóvá: figyelni kezdjük. És rájövünk, hogy az új Szomory-írások tökéletessége futószalagon készül. Mint a Ford autók. Széria-gyártmányok. A rendszer biztosítja, hogy az egyik darab épp olyan tökéletes lesz, mint a másik. De a rendszer teszi lehetetlenné azt is, hogy az eszméletlenségig begyakorolt stílus futószalagján valami más, – szabálytalanabb, nagyobb, rendkívülibb példány is készüljön. A tökéletes stílus tornagyakorlatai ezek a kis írások. Hibátlanok, mint a gramofónlemez. De épp oly veszedelmesek is: a mûvész addig csiszolja áriái finomságait, míg elfeledkezik Tristán-alakítása monumentális egységérõl.

 

És a megtagadott alakítás bosszúja Szomory Dezsõnek másik új könyve: a Horeb tanár úr. Szilánkjai az Emberi kis képeskönyv darabjaival körülbelül egy idõben készültek.

 

A stílusba való fogódzás leszoktatja az írót az anyag igazibb megformálásáról: arról a munkáról, amely a külsõ leíráson túl kezdõdik. A figurák kétharmad életükkel mindig kívül maradnak a történeten, mint ahogy a jéghegy is igazi tömegével a vízbe süllyed, – de az író jelentõssé és remekké éppen ezzel a láthatatlan tömeggel teszi írását.”

 

Kardos László ugyanezt a nézetet visszhangozta:

 

“Az író hangja, a kis írások szelleme »ezüstkori«. Az öniróniában, az önmagával szüntelenül évõdõ stílusban, abban az enyhe grimászban, amellyel az író egyre szatirizálja saját írásszenvedélyét s az írói vállalkozást általában, a túlérettség becses, bár divatjamúlt dekadenciája fénylik. Az író lírai próza [sic!] a humoros szenilitás, a balek ifjúság-imádat, az ellenállásra képtelen, együgyű jóság, – s mindez a tudatos, ironikus játék ízével. Az új novellák nyelve kevésbé zenei, mint a régi Szomory-könyveké, de több benne az ezoterikus tréfa, a groteszk torzítás, több bennük a finom stiláris pervertáltság... Kár, hogy ezekben az apróságokban sok minden ismétlõdik, egy kaptafára megy. Minden »mámoros« és szeszélyes habzása mellett is sok az íróban a kileshetõ gépiesség.”

 

S mint egy lexikoncikk téves adata, vagy nézete, szinte leállíthatatlanul és kijavíthatatlanul terjed tovább, mint a vírus – így történt a mainstream irodalmi erõterének ítéletével is. Réz Pál kismonográfiája könnyed leellenõrizetlenséggel tette magáévá ezt a véleményt, a Horeb tanár úrnak nem szentel különösebb teret, s hasonlóképp az utolsó prózaköteteknek sem. S mindezt átvette Vargha Kálmán is, az általa válogatott novellagyûjtemény (Az Irgalom hegyén, Budapest, 1964.) elõszavában, noha tanulmánya az egyik legértõbb és legempatikusabb elemzés a gyér Szomory-irodalomban. A viszhangzás szinte reflexszerű automatizmusának belsõ ellentmondását érdemes szemügyre venni. Ugyanis, egy bekezdéssel elõbb egészen másképpen ítélte meg ugyanazt a teljesítményt, mint jelenséget.

 

“A Térjetek meg végre hozzám és az Emberi kis képeskönyv rövid futamú írásaiban viszont az figyelhetõ meg, hogy milyen sok figurával tud lírai kontaktust teremteni, hányféle arcból, sorsból tud rejtett titkokat felszínre hozni. Nem is leleplezni való szenzációkat, hanem a karakter mélyebb és szemmel nem könnyen látható, de a mélyebb megértés eszközeivel napfényre hozható rétegeit.

 

Karcolatainak felhígulása akkor következik be, amikor humánus érdeklõdésének szenvedélye kifárad, amikor ismét a technika és a rutin rabja lesz, amikor már szinte sorozatszerűen állítja elõ rendkívül finom pointe nélkül is pointe-ra futó hibátlan karcolatait, amelyek a bravúros könnyűséggel dolgozó kezének nyomát õrzik magukon, de ahol a könnyedségbõl végül könnyedség és súlytalanság lesz.

 

Néhány értõ kritikusa annak idején felfigyelt a delelõjére jutott Szomory felfrissült művészetére éppúgy, mint az egymást követõ karcolatkötetek lassú devalválódási folyamatára. A harmincas évek közepén Illés Endre a Nyugatban megjelent kitűnõ tanulmányában már jelzi a pálya lefelé mutató görbéjét: az Emberi kis képeskönyv nagyszerű lehetõségeinek aprópénzre váltódását, elsõként hangsúlyozva egyébként a szecessziós Szomoryval szemben a húszas évek írásainak nagyobb jelentõségét is.”

 

Azonban nemcsak a szövegben mutatkozik meg az ellentmondás, hanem magában a válogatásban is. Ugyanis a reprezentatív szándékkal készült elbeszélés-válogatásának (“Ideje, hogy életművébõl kiválasszuk és megõrizzük mindazt, ami ma is értéket jelent számunkra” – ez az elõszó utolsó, hangsúlyos mondata) szinte a felét adják Szomory utolsó korszakának kisprózái.

 

Vas István archívumból most elõkerült írását a saját mélységén és gondolatgazdagságán kívül azért tartom revelatívnak, mert – nemcsak Szomoryra érvényesen – megvilágítja a recepció-eltérítés mozzanatát és romboló folyamatát az idõ, nevezetesen az utóélet dimenziójában. Vas kritikája a Horeb tanár úrról szól, de nagyszerű meglátással helyezi el Szomory egész oeuvre-jében – s mégpedig nem az életmű korábbi nagyvállalkozásaival szemben, hanem ennél tovább menve, felfedezi a korszakváltással egybekötött megújulást s szemléletváltást – mint tudatos írói célkitűzést.

 

“Vannak művészek, kiknek fejlõdését ha visszatekintve nézzük, pályájuk elsõ fele mintegy elõkészületnek látszik arra a hatalmas műre, melyet késõn, sokszor életük végén alkotnak meg. S vannak viszont, akik férfikorukban végeznek a nagy munkákkal, s akiket késõbb már csak néhány halk árnyalat érdekel, s legfõbb becsvágyuk azokat az árnyalatokat egész finom, vázlatszerű rajzokkal visszaadni. Persze, ezek a vázlatok néha többet érnek a nagy vásznaknál. André Gide-nek tán legmeghatóbb írásai mostanában megjelent naplójegyzetei, holott a Les Faux-monnayeurs-ben [A pénzhamisítók] a század egyik legnagyobb regényét írta meg.”

 

S ugyanebben a bekezdésben behatárolja a műfajt, illetve éppen annak a behatárolhatatlanságát, ami Szomorynak ezt a korszakát jellemzi. Ezt, ellentétben az utókorral, a Pesti Napló rendszeres olvasójaként megfigyelhette. Ugyanis mind a Horeb tanár úr, mind a Gyuri  – azaz a Nyugat-utáni korszaka és lehetõsége –, mind élete utolsó köteteinek darabjai (amelyekrõl a fönti ítélkezéseket olvashattuk, ezek mind az Est-lapok hasábjain jelentek meg) látszólagos összevisszaságuk ellenére egy roppant – prousti léptékű – emlékezésfolyam sok-sok ágú patakjai, amelyek éppen e kényszerű töredezettség miatt nem tudták felmutatni ennek az áradásnak a sodrát – még műfajilag sem.

 

“Aki az utolsó idõben olvasgatta a Pesti Napló vasárnapi számait, észrevehette, hogy Szomory is az effajta művészek közé tartozik. Eleinte talán gondolkodott is rajta, miket olvas, novellákat, tanulmányokat, költõi anekdotákat vagy emlékiratokat, s nem tudván elnevezni, nem is tudta teljesen megérteni õket. Késõbb valószínűleg rájött, hogy egy szeszélyes, néven nem nevezhetõ mûfajhoz tartoznak, s az élet és gondolat egy-egy rezzenésének, egy-egy alaknak, emléknek finom, szellemes vázlatai.

 

A Horeb tanár úr ilyen lazán összefüggõ vázlatok sorozata. A könyv második felét már csak Horeb tanár személye fűzi össze, az elsõ részt pedig egy halovány történetm Horeb és Varjassy kontroverziája, melynek során egy egyetemi tanszék reményében megkörnyékezi Horeb feleségét, de kísérlete az asszony veresége [?] ellenére is csúfos vereséggel végzõdik. Ezt az anyagot egy arra hajlamos író még nagy regénnyé is alakíthatná. Szomory maga sokszor említi is hivalkodva, milyen balzaci lehetõségeket szalaszt el. A Pesti Naplóban ki is fejtette saját művének esztétikáját, melynek eszménye nem a részletek élessége, hanem a körvonalak sejtetése. A leírás elavul, csak a kontúr örök, véli Szomory, s hogy az igazi remekműnek el kell férnie százhúsz oldalon. Kissé merész esztétika Thomas Mann, Proust, Joyce, Martin du Gard korában, de Szomory elég szuverén mûvész ahhoz, hogy saját fogalmai legyenek a remekműrõl.”

 

Vas István nemcsak világirodalmi kontextusba helyezte a csak világirodalmi kontextusban mérhető írót, de feltárta művészete szellemi hinterlandját is. Ernest Renan szellemét és attitűdjét. Renanban a tudós és a szépíró szimbiózisa s az ebből kikristályosodott írói magatartás és stílus hatott Szomoryra leginkább. Ezt a tudósból és irodalmárból kevert figurát és attitűdöt a Szomory által szintén csodált, olvasott Goldziher Ignác így összegezte – Renant, a tudóst egyébként ízekre szedő tanulmányában (Renan mint orientalista. Emlékbeszéd. Olvastatott a Magyar Tudományos Akadémiának 1893. november 27-én tartott összes ülésén, A zsidóság lényege és fejlődése, Budapest, 2000.):

 

“Õ mindenütt modern érzésünkkel felérhetõ életet keres ott, ahol mások csupa hullákat boncolnak vagy múmiákat elemeznek. S e jellemvonása, amint a történelem nagy egyéniségeinek művészi alakításában érvényesül, úgy aktuális természetet kölcsönöz azon kutatásainak is, melyekben a régi irodalom emlékeit tartja elénkbe. Nem elégszik meg azzal, hogy a magyarázás tárgyát képezõ bibliai könyvet csupáncsak irodalomtörténeti szempontból vizsgálja, hogy felfedje a benne nyilvánuló eszmék rúgóit, rekonstruálja uralkodó áramlatait és ellenáramlatait azon korszaknak, melynek szülöttje a kánonnak épp elemzett része, hogy ellesse legtitkosabb gondolatait, érzelmeit, aspirációit, a korszak vezérlõ elméinek, tanítóinak, hogy e viszonyokból megértse az írót, és, hogy az íróval felvilágosítsa az õt környezõ életet: mindezzel nem elégszik meg, pedig a források sokszor eléggé fukarkodnak még ez adatok szolgáltatásában is. Renan szemében nem színtelen szobor, vagy bár hússzínt mutató, de mozgás nélküli festmény a Biblia azon könyve, melyet éppen magyaráz. Legkevésbé sem hajlandó pedig holttestnek tekinteni, melyet a tudományos kritika boncol, alkotóelemeire szed, hogy rajta okuljon az élet és a pusztulás tényezõire nézve egyaránt. Hiszen, amennyiben boncoló kritikára adja is magát, azt a tõle magvasan kifejezett elvet vallja, hogy »a kritika olyan anatómia melynek kell, hogy életben hagyja a tárgyat, amelyet tanulmányoz.« (“La critique est une anatomie, qui doit laisser vivant l’objet, que’elle étudie.”)

 

De õ még ennél is tovább megy. Nemcsak életben hagyja, ha kell a holtak közül is feltámasztja, életre ébreszti.

 

Az életet keresi a betű mögött.”

 

Szomoryt azonban ennél még mélyebb szimbiózis: a zsidó és a keresztény kultúra s vele az európai kultúra közös eredetének a folyamatos számontartása, kutatása vonzotta Renanhoz – ez, mint probléma, valamennyi írását áthatotta direkt vagy indirekt. Vas néhány sora még a recepcióhiánynak éppen Renanhoz is köthető szellemi hátterére is rávilágított – a Renan-féle kulturális magatartás magyarországi befogadáshiányára. (A Miért vijjog a saskeselyű?, Budapest, 1982 lapjain beszámolt arról, hogyan hatottak őrá a francia teológus-filozófus munkái. Jómagam ennek az érzékletes beszámolónak a hatására olvastam el a Jézus életét, majd A kereszténység eredetének hét kötetét. Később, már Jeruzsálemben újraolvasva a Jézus-krónikát modern fordításban [Réz Pál], kiábrándultam Renanból – azonban ez az ifjúkori olvasmányélmény jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy e város mellett véglegesen elköteleződjek.)

 

“A második rész, »a többi sok szép tanulságos eset Horeb tanár úrral« Horeb beszélgetéseibõl és véleményeibõl áll. Többnyire valami mély történelmi vagy filológiai kérdés a kiindulópont, de sosem lesz belõle történelmi vita vagy fejtegetés, még anekdotáknak sem nevezhetjük ezeket a kis fejezeteket, mert céljuk nem a pointe. Amibe torkollanak, az egy szeszélyességében is egységes életszemlélet, mely legközelebb a renani kereszténységhez áll. Ennek a szellemnek, érdekes, nem volt nálunk nagy hatása. Vannak szellemáramlatok, melyeket Magyarország még elkésve sem fogad magába. A francia neokatolicizmus elég hamar váltott ki élénk érdeklõdést a magyar szellemi életben, míg Renan szellemének egyedüli képviselõje és folytatója Szomory. Persze jellemzõ, hogy Horeb, aki annyiszor hivatkozik Renanra, az õ kereszténységének értelmében beszél, de némi zsidó indulattal, mint ahogy Szomorynál is mindig vegyül valami zsidó idegesség a renani nyugalomhoz.

 

Kereszténységnek és zsidóságnak ezt a keveredését, mely annyira lényeges alkatrésze Szomory mûvészetének, leginkább stílusa tükrözi vissza. A regényíró általában furcsa vegyüléke a megfigyelõ tudósnak, a lélekelemzõnek, az izgalmas történetek ponyvaírójának és a költõnek. Szomoryban a költõ jutott túlsúlyra. A helyzeteket, emberi természeteket, az egész életet a nyelv zenéjével és fordulataival adja vissza. Ez a stílus zsidó idegességével, pesti hanyagságával és franciás szerkezeteivel is a magyar nyelv diadala, mert a léleknek és művészetnek egy egész új világrészét hódította meg számára. Szomory régi nyelvének csupán egy eleme, a vörösmartyas súlyosság hiányzik a Horeb tanár úrból.

 

De hova is lehetett volna fokozni a II. Lajos király, II. József császár, a Harry Russel-Dorsan, a Levelek egy barátnõmhöz »nagy zenéjét«, mely a régi Szomorynak még dekadenciáját is feszültté és heroikussá tudta tenni. Erre a zenére azonban nincs is szükségünk Szomorynak e legbájosabb munkájánál, melynek végén az olvasó szinte úgy érzi, hogy udvariasat, szépet, kedveset a mai világban már csak ezen a különös nyelven lehet elmondani.”

 

Mint Szomory esetében is tapasztalhatni – a maga idejében elmaradt recepció pótolhatatlan. Ami nincs, azt nem lehet folytatni, mert csak arra lehet építeni, ami van. A Szomory-recepció épületébõl – pedig oly dicsõségesen kezdett épülni a Nyugat elsõ korszakában (Csáth Géza, Kosztolányi Dezsõ, Karinthy befogadó írásaival) – hiányzik néhány emelet. Hiszen csak a képzelet meghosszabbító játéka számíthatja ki, hogyan alakulhatott volna Szomory befogadása – irányultságban, szellemben és hozzáállásban – ha Vas István szervesen építõ, de az építési területrõl kivont s az archívumba száműzött szövege alapján folytatódik. Helyette ez a szép írás a recepció-eltérítés mozzanatára világít rá – és következményeire. Vajon az újrafelfedezésben részt vehet-e még?

 

Annál is inkább ki kell tenni a kérdõjelet, mert Vas István a “Szomory-kérdés” egy tabu alá vont lényegére is bátran rátapintott. Nevezetesen: Szomory zsidóságára, s e tény reprezentációjára, jelentésére – irodalmi szempontból. Nem véletlen, hogy Szomoryval szemben merült fel az “irodalmi zsidóság” vádja. Látszólag paradoxonként, hiszen életművének témáiban csak a margón szerepelt ez a “kérdés”. Azonban a zsidók honfoglalását a magyar irodalomban (kultúrában) rossz szemmel nézõk – például Horváth János, Kodolányi János, Németh László (nála legalább csodálattal vegyesen) – szemében  õ volt a legnagyobb szálka. Ugyanis õ nem a zsidó téma és -kérdés reprezentációjának emancipációs igényével lépett fel (mint Kóbor Tamás, a fiatalabb nemzedékbõl Komor András vagy Pap Károly), hanem, ahogy Vas István találóan kiemelte, a stílusban (dallamban) volt az, aki: zsidó. Valamit megfogható tárgy nélkül, emblematikusan reprezentálni – az az igazi művészet. S ez Szomorynak sikerült a legtökéletesebben.

 

Zsidósága abban a funkcióban is meghatározó volt, hogy mûvészetében és az a mögött mozgósított roppant műveltség bázisán a zsidó és keresztény, vagy más szemszögbõl: a sémi-keleti és latin-európai kultúra harmóniáját kívánta létrehozni mûvészetében – és vele egy markáns színt és ajánlatot nyújtani a magyar irodalom számára. Nyelvben, stílusban, attitűdben – tehát az irodalmi és kulturális szférán felül –, a magyar civilizációban. Ahogy Renan volt az elsõ, aki elkezdte “feltámasztani a zsidó Jézust” (Heller Ágnes kifejezése, könyve a témáról: A zsidó Jézus feltámadása, Budapest, 2000), úgy mesterét követve Szomory is a zsidóság és kereszténység azonos gyökereinek, sõt: lényegi azonosságának a természetességét igyekezett meghonosítani a tiszta tudománynál érzékibb közegben: a szépirodalomban. (Az õ idejében a “zsidó-keresztény” jelzõ/fogalom abszolút ismeretlen volt az európai kultúra diskurzusában. Erre csak – ahogy ezt Heller Ágnes idézett könyvében kifejtette – 19 évszázad kihagyása, a soá után kezdett emlékezni az európai kultúra.) A gyermek Szomory legalapvetõbb traumája volt a zsidóként való elutasítás és megszégyenítés (lásd Sapho, Egy levél alkalmából, Nyugat, 1917/14. és 16.) – ugyanakkor az egész élmény-/emlékgyűjtõ ifjúkora a keresztény mûvészet igézetében telt el, sõt: gyermekkori falusi emlékei a népi karácsony-kultúra bukolikus bájához kötõdtek. Ezért oly törvényszerű, hogy kedvenc hõsét és értelmiségi eszményét Renan személyiségében találta meg. S nem a számtalan kortársára jellemzõ kereszténységben való föloldódásban, vagy a Vas István említette (sõt, saját maga is gyakorolta) neokatolicizmusban, hanem a műveiben kiteljesedett, eredendõ zsidó-keresztény harmóniában, amely nála nem egy elkoptatott, máig tartalomhiányos klisé, hanem a teljes életmûvet meghatározó attitûd volt. Éppen ezért oly kérdéses az újrafelfedezõ recepció – ha valaki, akkor én ezt Szomory műveinek kiadójaként naponta érzékelem –, mert ez a Vas István korában is hiányzó Renan-féle kulturális magatartás azóta sem talált követõkre a magyar kultúrában.