Bréda Ferenccel 2012-ben készítette az alábbi interjút Varga Melinda. Az Irodalmi Jelen ezzel búcsúzik az erdélyi irodalmi élet emblematikus figurájától.

 

 

„A nyelv használatán keresztül őstörténeti

eseményeket élesztünk föl”

 

Gyermek- és fiatalkorodat a későbbi életpályádat alapvetően meghatározó kulturális és irodalmi élmények töltötték ki. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy művész-neveltetésben részesültél. Szülővárosodban, Déván, tekintélyes magánkönyvtár állt rendelkezésedre, akárcsak Székelyudvarhelyen, anyai ágú nagyszüleidnél, ahol nagyapád, Dr. Lévai Lajos könyvtárában lapozgathattad a legkülönfélébb műveket…

A Várhegy alatt elterülő Déva egyfajta időnkívüli, rendkívüli s multikulturálisan is kivételesen tarka s nyitott hely volt az ötvenes-hatvanas évek proletkultos Romániájában:  a csángótelepi Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán Ferenc József vagy Mihály király ezüstpénzeivel, valamint Nerva, illetve Trajánusz császár Vic Dac (Victoria Dacica) föliratú diadalmi érméivel pitykéztünk; továbbá a tekintélyes, fehér Ferenc Jóska-pofaszakállat s vastag platinagyűrűket viselő, drága Herzum Henrik bácsi, osztrák-magyar lovassági kapitány négyéves születésnapomra önnön, egykori kardjával ajándékozott meg, s így tovább, a lista hosszú...

Óvodás koromtól kezdve tizenkettedikes koromig a néhai, felejthetetlen Dózsa Margit néni olvasta föl naponta a magyar és a világirodalom elérhető remekeit: kezdetben mindenféle-fajta népmeséket, aztán egyre komolyabb, irodalmi műveket. Egy időn túl, persze, óhatatlanul olyan könyvek is következtek a szellemi menün, amit Margit néni az örök prűdéria szakmai becsülete folytán automatikusan meg kellett szigorúan cenzúrázzon, s mindezt ráadásul prima visztára, ami nem is volt mindig könnyű feladat, például az életvidám Boccaccio vagy a vérbő Zola esetében. A proto-literátori kópéság meg akkor kezdődött, amikor esetenként szándékosan olyan mívek fölolvasására kértem meg Margit nénit, amelyeket már előzőleg elolvastam, s amelyekről tudtam, hogy sikamlós részletekben bővelkednek. Margit néni nem győzte tehát ekkor sűrűn használni a rettenetesen kifent, morál-mentális ollót. A szövegek csattanója pedig eme etikai-stilisztikai sebészbeavatkozások következtében világos, hogy szükségszerűen elmaradt.

Nagyapámnál, Székelyudvarhelyen, két évig nevelkedtem. Iskolai vakációim évente ott töltöttem természettudományi művek és különféle irodalmi lapok, művelődéstörténeti kiadványok és színházi folyóiratok társaságában.

Nagyapám és apám is folyamatosan írtak. Apám, Bréda Ferenc, aki közel húsz évig Hunyad-Fehér református egyházmegye esperese volt, több évtizeden keresztül a teológiai doktorátusán dolgozott, s hetente is minden prédikációját legépelte, Nagyapám pedig többnyire valamelyik, azóta is kiadatlan, mert minduntalan visszautasított színdarabján dolgozott szüntelen.

Az írói hivatás, úgymond, kopogtatott az ajtón.

Az első hivatalos s nyilván csakis világirodalmi mértékekben jegyezhető, s persze azóta is halhatatlan remekművem a Rém című vers volt, amelyet nagynénim és keresztanyám, Gedeon Ildikó születésnapjára írtam meg szerencsével anno Dominini 1964-ben, szépreménységű harmadikos koromban. Aztán negyedikben már neki is veselkedtem nagy dérrel-dúrral egy, már jóval ambíciósabb opusz, egy irtózatosan hatalmas indián-regény-epopeia energia-igényes megírásának, amelyet nyolcadik osztályra nagy nehezen be is fejeztem. Százhúsz kőkemény oldalból állt.

A dévai zeneiskolába öt évig jártam cselló-szakon Kling tanár úr tanítványaként; ezután még négy évet a zenelíceum szimfonikus zenekarában játszottam Doroga Aurel tanár úr karmesteri vezényletével. A dévai általános iskolában és a dévai 2.-es számú líceumban nagy tudású, kiváló tanáraim voltak: szeretettel és hálásan emlékezek Szathmáry Rózsa, Lőrincz Éva, Lovassy Lászlóné, Reinauer Mária, Gogomán Mária tanárnőimre, Boros László, Jánossy Ferenc, Szél Zoltán tanáraimra. Dévai, illetve székelyudvarhelyi tanítóim a kiváló Gáll Márton és Segesváry Erzsébet, illetve a nemkülönben nagyszerű Pop Lujza és Nagy Annamária tanítónők voltak: hálával gondolok rájuk.

 

A mitológiával már nagyon fiatalon megbarátkoztál, nagyapád görög-római mítoszokat olvasott fel Neked. A műveidben többször indulsz ki mitológiai elemekből, történetekből, gondolom itt keresendő eme vonzalom gyökere…

Nagyapám a legfontosabb alapmítoszokat mesélte el: a trójai háborút, Akhilleusz, Thézeusz, Daidalosz és a többi hős, nomeg hősnő, például Szép Heléna mítoszait. Többször és különböző megvilágításokban hallhattam a történeteket. Az első írásaimat is ő, Nagyapám javította ki.

Nevelőanyám édesapja, Silay István egykori konstancai, majd sófalvi lelkész és regényíró nemkülönben fontos szerepet játszott ebben a meglehetősen sokoldalú irodalmi képzésben: az Erdélyi Helikon Aba-posztós sorozatát, például, az ő könyvtárában olvastam ki, s ő javasolta, hogy minden elolvasott könyvről készítsek részletes ismertetőt. Ezt a tanácsát szorgalmasan be is tartottam, s eképp háziolvasmányos jegyzeteim évente két kétszázlapos füzetet tettek ki, amelyeket felejthetetlen dévai irodalomtanárom, Lovassy László csillagos tizesekkel jutalmazott.

 

 

Első publikált versed a Jóbarát úttörőlapban látott napvilágot, Majtényi Erik gondozásában, akitől nyolcas minősítést kaptál. Mit jelentett számodra a nyolcas jegy? A továbbiakban kik voltak a mestereid, akik az irodalmi pályád egyengették?

Majtényitől egy nyolcas szupermagas jegynek számított. Egyeseket meg még kilences jeggyel is értékelt. Filológiailag érdemes lenne utánanézni, hogy kik kaptak akkor kilenc-tízest. Azok bizonyára nagy költők ma. A líceumi években a már említett Lovassy László, széleslátókörű osztályfőnököm mellett a másik, örökemlékű mentorom Kovács Nemere, az Ifjúmunkás című, bukaresti ifjúsági hetilap újságírója volt. Ahogy fölfedezte, hogy van bennem vajmi íráskészség, rendszeresen meglátogatott Déván. Sok mindenben ő volt a szellemi atyám. Csortán Ferenc műépítész és restaurátor, továbbá Vida Lajos dévai illetőségű, s akkoriban Temesváron tanuló mérnökhallgató barátaim úgyszintén meghatározó és maradandó hatással voltak rám: kiváltképpen művelt, beretvaéles eszű s fölöttébb tájékozott eszményképekként néztem föl rájuk ugyanúgy, mint az ekkortájt ifjútitán Vári Attilára, akit a dévai parókián ismertem meg egyik látogatása alkalmával, avagy az etnológus, lelkész és újságíró Makkai Endrére, az isteni Bandi bácsira, apám egyik legközelebbi barátjára, aki már gyermekkoromtól kezdődően író-jelöltként kezelt. Nagy dolog volt ez egy kilencedikes kölyöknek, hogy ilyen rendkívüli emberek társaságában lehet alkalmasint, s hogy egyáltalában szóba állnak vele.

 

Ezt követte a kolozsvári bölcsészkar, ahol magyar-francia szakon tanultál, az Echinox kulturális folyóirat magyar oldalainak társszerkesztője voltál Bretter Zoltánnal és Beke Mihály Andrással együtt. A román, magyar és német nyelvű, igencsak jelentékeny lap szerkesztését Szőcs Gézától és Egyed Pétertől vettétek át. Milyen volt a kommunista éra miliőjében egy szabadszellemű diáklapot szerkeszteni? Mesélnél az akkori irodalmi életről?

Irodalmi olimpiákról már ismertem Egyed Pétert és Szőcs Gézát, ők voltak a nagyok, mi a kicsik, s egyetemi éveim alatt ők ketten voltak a mestereim, illetve a mestereink. Az irodalmi élet nagy vonalakban hasonlított a maihoz. A BBB (Beke-Bretter-Bréda)-szerkesztő-trió az Echinox magyar oldalainak egyik termékeny időszaka volt. A többi kulturális laptól eltérően az Echinoxnál a politikai nyalás nem volt kötelező, következésképp nem is tettük. Különben is igencsak kompleksz idők valának azok. Fiatalok voltunk, bohók s nyilván tele lendülettel. Méliusz József, Aradi József, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, Balla Zsófia, Markó Béla: ők voltak azok, akikre fölnéztünk.

 

A létezéstől a lehetőségig című esszéköteted 1980-ban lát napvilágot, majd 1984-ben jelenik meg versesköteted, a Tűzpróba, amelyet a Mentális tárgyak múzeuma követ. Annak ellenére, hogy inkább esztéta vagy, ezzel a műfajjal behatóbban csak később foglalkozol. Miért a költészet vonzott pályakezdőként?

Divat is a vers. Az ember, amikor ifjonc, a dolgok könnyebbik részét fogja meg. A verssel a kezdő irodalmár mintegy vérszemet kap s az irodalomba való bejutás vaspántos kiskapuja ezenképp, verset írva-faragva, végre kitárulkozhat előtte. Egy húszéves ex-kamasz nyilván még nem tehet az asztalra egy Thomas Mann-i architektúrájú folyam-regényt. Ugyanakkor minden fiatalnak tetszik a líra szabadsága és áramvonalassága. S minden fiatal valójában költő, amiképpen minden költő is lényegében örökfiatal …

 

Említed az Apolló apológiái című legutóbbi kötetedben, hogy „a költők azok az őrültek, akiken nem látszik, hogy azok”, illetve olvasható ugyanitt az is, hogy „az őrültek mitológiailag teologizált szublimációi az ör-dög-ök, vagyis a közösség élő-halott s ekképp immár a Közösséghez nem tartozó dőre őrei”. Kifejtenéd bővebben, hogyan látod a költészet és az őrültség közötti kapcsolatot?

Szókrátesz-Platón is inkább gondolati költő volt,  mint filozófus, s eképp neki is megvolt a maga különbejáratú, dinamikus daimónja. A természeti társadalmakban a sámán-költők a természetfölötti követeiként fejtik ki transzcendensnek minősülő tevékenységüket. A mai, nyugati típusú társadalmakban az írói-költői státus kivívta ugyan magának a polgári foglalkozás minősítést, de mindazonáltal magán visel egy bizonyos, fura, nem mindennapisági pecsétet-bélyeget.

 

A további köteteid zöme esszé, amelyben előszeretettel foglalkozol filozófiai problémákkal és misztikával. Hogyan csábított el ez a műfaj?

Önnön természetszerű kibontakozásában a líra többnyire bölcseletté érik. Lásd Goethét.

 

Többször is kitérsz a műveidben arra, hogy amikor az emberből feltör a bolondság, közelít a zoológiai lényéhez ...

A pszichikai-pszichoanalitikai mélyrétegek s eképp az agresszivitás, a görög hübrisz, vagyis a gőg, a dölyf, továbbá az őrület is valószínűleg zoológiai eredetű és meghatározottságú maradvány-elemek.

 

Ugyancsak az Apolló apológiájában olvasható: „Csak a buta és gonosz ember képzeli magát szabadnak. A butaság nem egyéb, mint a gonoszság szabadsága”. De azt is mondod: a szabadág nem más, mint tautológia. Az aforizmákra épülő köteted több ilyen igazságra is rávilágít.

Akármilyen tetszetősen is hangozhatna, stilisztikailag bármennyire is kidolgozott, az aforizma valójában csak féligazság. Ezért is áll közel műfaji rokonához, a dilemmához. Az aforizma nem más, mint egy irodalmilag összehozott, s egyfajta stilisztikai-logikai habbal ellátott, racionális paradoxon. De eme utóbbi kijelenés is aforizma-ízű, tehát, stb, a lánckövetkeztetés körbe-körbe forog…

 

A könyved szerint „az aforizma a textualitás afrodiziákuma”.

Persze, ez is aforizma... Különben az aforizma már a görög tragédia technikai receptjének is az egyik elengedhetetlen összetevője vala, tudniillik az aforizmákban is megnyilatkozó racionalitás többjelentésű, s ennek folytán mégis csillogó szárnyalása a kialakult, reménytelenül sötét helyzetet enyhítette.

 

Akkor az Apolló apológiája egy irodalmi játék ezekkel a féligazságokkal?

Igen, egy ember-ne-mérgelődj. A részigazságok elszórakoztatják az embert.

 

A Nyelvező nyílvesző című fejezet visszakacsint az Antracitra, amely az egyik legjelentősebb műved.  „A nyelv használatán keresztül őstörténeti eseményeket élesztünk föl”. Kifejtenéd, mit is jelent ez a fajta nyelvi „kommunikáció”?

A kollektív emlékezet folyamatos működése folytán a történelem a nyelvben halmozódik föl. A történelemmel tehát akarva-akaratlanul állandó kapcsolatban vagyunk, vagyis a tudatalatti hullámhosszain folytonosan kommunikálunk a múlttal.

 

Mennyi időt dolgoztál a köteten?

Öt, csillagos évet.

 

Nemcsak az Antracitban, hanem a többi kötetedben is idegen szavakat kapcsolsz össze a magyar szótövekkel. Mintha azt kutatnád, azt szeretnéd bebizonyítani, hogy minden nyelv rokon valamilyen szinten egymással.

A nyelv mint kommunikációs eszköz történelmi kialakulásában igen fontos szerepet játszhatott a hangutánzás. A mandarin kínai nyelvben a Mao szó például … macskát jelent ! ...Kolozsvár egyik híres bolondja, Miaú, csak nyávogással kommunikált. Nívó !

 

Az Antracit az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozat gondozásában látott napvilágot, de a további könyveidet hol Pozsonyban, hol Kolozsvár román kiadóinál publikálod. Mi alapján választod a kiadót? Mennyire fontos, hogy hol jelenik meg a kötet?

A pozsonyi Ab-Art könyvkiadónak terjesztési hálózata Magyarországra és Szlovákiára is kiterjed. A román nyelven írt művek pedig nyilván kolozsvári kiadóknál jelennek meg.

 

A műveid zöme, úgy vélem, egy bizonyos rétegközönségnek szól. Nem mindenki vesz kézbe egy Mysterium Mythologiae vagy egy Diva Deva kötetet. Kihez írod őket, van egy jól behatárolt olvasóközönség?

A Gyulafehérváron elhúnyt enciklopédista Alstedius-t sem olvassa senki, pedig a didaktika megalapítójának, Janus Amos Comenius-nak volt a mestere.  A kultúra magasabban kidolgozott rétegét a magasabban képzettek fogyasztják. Ez olyan, mint a gasztronómia. Az osztrigát sem János bácsinak találták ki. Ugyan, ha János bácsi megkóstolná, akkor rögvest rájönne, hogy az osztriga is bizony cucc, s talán alkalmasint még ízletesebb is, mint a jól füstölt, ám, mondjuk, túl vastag szalonna. Persze, mindehhez még társulnia kell egyfajta affinité élective-nek, egyféle választott egyhúronpendülésnek az olvasó és a szerző között.

 

Nyolc évet éltél Franciaországban, ahová személyes okok miatt kerültél, hisz feleséged francia volt. Olyan jelentős személyiségekkel találkoztál, mint Paul Ricoeur vagy a filozófus André Comte-Sponville, s Samuel Beckett-tel is leveleztél. Mesélnél ezen időszak legfontosabb eseményeiről?

Ez a téma egy egész vaskos kötetet igényelne. Angers-i mesterem, Georges Cesbron kiváló irodalomtörténész bízott meg Gabriel Marcel irodalomkritikai munkásságának a föltárásával. Ricoeur-rel a Gabriel Marcel Társaságban ismerkedtem meg, minthogy Marcel irodalom- és színházkritikai munkásságát dolgoztam föl. Ültem Gabriel Marcel íróasztalánál Marcel családi házában, Párizsban és a Plon könyvkiadónál is, ahol Marcel szerkesztő volt a húszas évektől kezdődően. Példás tény, hogy Marcel szerkesztői szobájában minden érintetlen maradt. Néhány napig Gabriel Marcel szerkesztői íróasztalának a fiókjaiból dolgoztam, kutattam a Plonnál. Emellett meglehetősen sok időt töltöttem a különböző könyvtárakban, a BN-ben, a Bibliothčque Nationale-ban és a Bibliothčque de l’Arsenal-ban is, már amikor tanügyi teendőim engedték, tudniillik általános iskolákban, líceumokban és főiskolákon voltam francia irodalom- és nyelvtanár. Beckett-tel, Philippe Soupault-val, a szürrealizmus egyik megalapítójával s Xavier Tilliette filozófiatörténésszel, amikor még éltek, Gabriel Marcel irodalomkritikai tevékenysége kapcsán leveleztem. Gabriel Marcel egyik közeli barátját, Claude Aveline írót is meglátogattam 1988-ban.

 

Mennyire fogadtak be, mint magyar írót?

A filológia, a bölcsészettudományok szakterületén, egyetemi körökben és a tanügyben teljesen befogadtak. A nyugat-európai, fináncközpontú társadalomban viszont a közfáma a humántudományokkal foglalkozó egyént általában egyfajta pazarló különcnek, amolyan tékozló ámokfutónak tartja, aki a pénzt nem termeli, hanem költi.

 

Jelenleg Az elszállt szitakötő című, lektűr műfajú köteted folytatásán, az Angyal a Monostoron című könyveden dolgozol. Mikorra várható a megjelenése? Milyen újdonságokat tartalmaz?

Az elszállt szitakötőben a humoros s mintegy elillanó történeteket meséltem el. Az Angyal a Monostoronban pedig a csodás jellegű sztorik jelennek majd meg. A kötet remélhetőleg a jövő évben lát majd napvilágot.

Varga Melinda