NAGYKANÁLIS – Majoros Sándor regénye, második rész – A fekete kendő

Ez volt az a pillanat, amikor a nagyanyámban feltámadt a félelembe ágyazott életösztön. Ránézett a gyerekeire, akik még jóformán föl sem fogták, hogy apa nélkül maradtak, és az jutott eszébe, hogy ha eztán majd dolgozni megy, nem tudja kire hagyni őket.

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

Ignác nagyapám esete a sztapári úttal

regény, második rész

Nagyanyám visszasomfordál?
Keményített damasztabrosz
Kamjonkai Szemző Dénes eltűnése
Nem tudhatta szegény
Kamjonkai Szemző Dénes hullája

Délutánra megenyhült az idő. Az akácfákat szúrós, zizegős havas eső permetezte, az üvegkeményre fagyott kocsiutakon pedig megjelent az ilyenkor szokásos kásás, latyakos hóréteg. A nagyanyám ekkor már túlhaladta az első megrázkódtatást. Örök homályba vész, ki mondta meg neki a tragédia hírét, de ha ennek akadt volna is jelentősége, a rászakadó kétségbeesés olyan gyorsan elfeledtette vele ezt az epizódot, mintha meg sem történt volna. Egyébként pedig azon a napon a végzet szakasztott úgy viselkedett, mint egy rosszindulatú démon. Átszáguldott a vastag felhőpaplan alatt terpeszkedő bácskai határon, meg-megfodrozta az eperfák köré tekergőzött köd uszályfonatát, fel és alá bukdácsolt a telecskai dombhát dűnéin, de végül megérkezett Bajsára, a Kamjonkai Szemzők pusztulásra ítélt birtokára. Lehet, hogy útközben egy automobil hátára is rácsimpaszkodott, lehet, hogy telefondrótokat is megzürrögtetett, ám az utazás legutolsó szakaszában minden kétséget kizáróan emberi formát öltött. Gyanítható, hogy egy kalapját gyűrögető, riadt béreslegény kopogott be a nagyanyámhoz, de az sem kizárt, hogy egy egész delegáció, a történet szempontjából ez teljesen közömbös és legalább ennyire mellékes.
   A szegényes cselédlakásban ekkor már égett a lámpa, de az ünnepi ebédhez terített asztalon egy eszcájg érintetlenül ragyogott. A két gyerek – a hétéves apám és a hatéves Béla bátyám – a kályha mellett guggolva játszott a karácsonyra kapott csontcsikókkal meg a hozzájuk tartozó, miniatűr, fából faragott szekerekkel, amelyek nagyapám kézügyességének utolsó bizonyítékai voltak. Az ablak előtt egy hokedlin, földdel töltött fazékban friss gyantaillatot szellőzött magából a dióval, almával, szalmafonatokkal díszített karácsonyfa, amelyről apámék addigra már lelopkodták a szaloncukor legjavát.
   Akárki mondhatta meg nagyanyámnak a tragédia hírét, nem időzhetett vele sokat. Őszinte részvétem, Júlia néni, zárhatta le mondandóját a küldönc, és már ment is a dolgára. Nagyanyám úgy nézhetett utána, mint aki nem tudja eldönteni, ébren van-e, vagy csak álmodik. Nem sokkal ezelőtt még összeszorított szájjal zörgette a lábosokat a mosogató vájdlingban, mert biztosra vette, hogy ez a hosszúra nyúlt késés egy újabb nőügye a nagyapámnak. Alig múlt el két éve annak a szégyenteljes esetnek, hogy Majoros Ignác teherbe ejtette az egyik uradalmi szakácsnőt, ami már jócskán bekanyarodott a botrány fenségterületére. A nagyanyám alig tudott hová lenni a szégyentől, de eszébe sem jutott panaszkodni és még kevésbé elválni. Olyasféle megoldás, hogy visszamenjen a szüleihez, nem jöhetett számításba. Éppen elegen nyomorogtak még otthon, ráadásul ott volt az öccse is, aki a maga élőhalott státusában az egész hátsó szobát kisajátította. Itt rejtegették a világ elől, a többiek meg – Maris és Lidus nénje, Jóska bátyja és persze az apja – az első szobában szorongtak. Dédnagyanyám behurcolkodott a magatehetetlen, torzszülött fiához, mert nem tehetett mást, és mert ez volt számára a természetes. Az a szoba attól fogva a pokol előszobája lett, ahol az élet ugyanúgy feloldódott a halálban, ahogy a lavórba szórt hipermangán barátkozik a vízzel. A súlyos angolkór miatt még beszélni sem képes Jani ormótlan bábuként feküdt abban a magas támlájú parasztágyban, amelynek deszkái egyenlővé váltak számára az ismert világ határaival. Ha közlendője akadt, a fejét beleverte az ágy végébe. Dédnagyanyám volt az egyetlen a föld kerekén, aki értette ezt a nyelvet, mindenki másnak maga volt a libabőröztető borzadály.

Hogyan somfordálhatott volna vissza ide nagyanyám? Két neveletlen gyerekkel, világ csúfságára? Világ életében arra tanították, hogy tűrjön, hát most eljött a vizsgáztatás ideje. A szakácsnőt egyébként is elküldték a birtokról – Majoros Ignác sokkal többet ért az uraságnak, mint hogy egy ilyen malőr miatt elveszítse –, és ez a dolog gyorsan feledésbe is merült. Már ami a külvilágot illeti, mert a nagyanyám saját kis univerzumában azért továbbra is megvolt a maga jól elkülönített helye. A hideg tartózkodás hónapjai után lassanként megint beszélő viszonyba került az urával, és ha leszámítjuk azt a keserűséget, hogy ezután még hosszú időn keresztül el kellett viselnie a többi cseléd hol szánakozó, hol gúnyos pillantását, ez az időszak volt a legizgalmasabb egész életében. Ignác nagyapámat gyötörte a lelkifurdalás, ezért megpróbált minél többet kedvezni a feleségének. Minden útjáról hozott neki valamilyen apróságot, amit mintegy véletlenül ott felejtett az asztalon, és az ajtó mögé húzódva leste a hatást. De a nagyanyámat nem lehetett ilyen könnyen lekenyerezni. Azzal vágott vissza, hogy minden munkát elvállalt, ami a cselédkedés mellett adódott. A napi teendői után répát egyelni járt a határba, szedte a meggyet a Dél-Szerbiából jött idénymunkásokkal, amikor elérkezett a górék kiürítésének ideje, beállt a morzsolók közé, szinte napi rutinnal tömte és tépte a libákat és minden nap felseperte a flasztert az udvaron. A nagyapám ehhez képest csak ügyetlenkedett. Kényszerűségből átvette a gyerekek felügyeletét és a ház körüli takarítást, de sem az egyikben, sem a másikban nem volt köszönet. Legnagyobb fegyverténye az volt, hogy magánszorgalomból megtanult meggyes lepényt sütni – a receptet a Bácskai Hírlapból másolta ki –, mert ezzel annyira meglepte a mezőről hazatérő nagyanyámat, hogy az teljesen megfeledkezve magáról egy kicsit el is mosolyodott.
   Ignác nagyapám ettől egészen felvidult. Nagy lendülettel vetette bele magát a szabadkai javítóműhely tervezgetésébe, esténként a lámpa fénykörében sokáig rajzolgatta a terveket, amelyek olyan precízek és részletgazdagok voltak, hogy berámázva, faliképként is megállták volna a helyüket. A nagyanyám úgy tett, mintha nem érdekelné ez az egész, de néha azért meg-megállt a teendőiben és a pillantását rajta felejtette a rajzokon. Ilyenkor arra gondolt, hogy lám, a rossz is jó: ha Majoros Ignác nem bonyolódik bele ebbe a kalandba, soha nem embereli meg magát ennyire. Felesége és két fia van, és bár most még csak harminchárom éves, nem mindig néz majd ki úgy, mint egy filmszínész. Neki sincs már hátra olyan sok jó éve, és ha úgy vesszük, csakis az az út várja, amelyet vele, Csáti-Szabó Júliával együtt kiválasztott.
   A nagyanyám ezekben a hónapokban volt a legboldogabb egész életében, ami azért is furcsa, mert ez az állapot annak a gyalázatnak volt az egyenes ágú következménye, amelynek végkifejleteként a birtokról elküldött szakácsnő egészséges fiúgyereknek adott életet. Azt azért nem árt megjegyezni, hogy ez a boldogság meglehetősen viszonylagosnak volt mondható. A munkával a nagyanyámnak nem volt semmi gondja. Amióta az eszét tudta, erre nevelték. Már kislány korában is megvolt a napi feladat adagja, amit akkor is el kellett végeznie, ha maródi volt, vagy ha éppen dörögtek körülötte a fegyverek. Mert bizony erre is akadt példa. A nagy háború végén, amikor Živojin Mišić vajda katonái elözönlötték a bácskai síkságot, még csak hétéves volt, de az ő dolga volt az ivóvíz hazaszállítása a Bácskossuthfalva központjában csobogó artézi kútról. Minden áldott nap lesétált a kúthoz a zománcozott kannával, megtöltötte és hazacipelte. Azon a napon is útnak indult, amikor a szerb gyalogbakák nagy rikoltozás, lövöldözés közepette ledöntötték az artézi kutat díszítő Kossuth-szobrot. A nagyanyám riadt kisgalambként, a falhoz húzódva nézte ezt a számára értetlen jelenetet, aztán elhajította a kannát és hazafutott. De ez csupán elhanyagolható epizód volt a napi teendők folyvást bővülő gyűjtőtárában, ami végül odáig vezetett, hogy a nagyanyám számára nem létezett másfajta tisztesség, csak a munka meg a szorgalom. Ebből a hozzáállásból már nem is volt olyan veszélyes az a rengeteg túlvállalás, amit Ignác nagyapám ellen bevetett. Úgy is felfoghatjuk, hogy ez az egész nem volt több erődemonstrációnál, ami biztosan sikerrel is járt volna, ha nincs ez az elátkozott szilveszterezés.

Az ünnephez illő, kikeményített damasztabroszt terített az asztalra, és ugyanúgy rakta ki a terítéket, ahogy az uraságnál látta. A potrohos levesestálból magasra csapott a pára, nem csoda, hogy a gyerekek fél egy tájban már annyira nyöszörögtek, hogy kénytelen volt megadni magát, pedig babonás volt: tudta, hogy ha újév napján nem ebédel együtt a család, az rosszat jelent. Szótlanul kanalazták a húslevest, aztán ettek az uraságtól kapott szármából, de közben a nagyanyám folyton azt figyelte, mikor támad fel odakint az a légyzümmögésre emlékeztető zúgás, amelyből lassan, ám biztosan autóberregés terebélyesedik. De hiába tartotta vissza még a lélegzetét is, és hiába intette rendre idegesítően rosszalkodó gyerekeit, csak a varjak károgását hallhatta.
   A mosogatásnál a nagyanyám már mérgelődött, de még mindig nem gondolt semmi rosszra. Elvégezte a konyhai teendőit, aztán odahúzott egy széket az ablakhoz és a rá jellemző – ettől a naptól védjegyévé is váló – pengevékony szájjal leste a kinti világot. Néha felkelt, hogy egy hasábfát tegyen a kályhába, de ez a feszült, várakozásteli állapot a délután egészét beterítette. Odakint már fészkelődött a korai sötétség, a napközben vámpírként rejtőzködő, sérülékeny árnyékok egyre bátrabban és egyre dühödtebben tépdesték a gyűrött szemfedőként útjukat álló hóréteget, mígnem egymásra találva átlényegültek félhomállyá. A nagyanyám meggyújtotta a lámpát, de ekkor már majd szétvetette az idegesség. Hát ezért fáradozott ennyit? Ezért kínlódta át az egész évet? Szinte hétszentség, hogy Majoros Ignác megint visszaesett. Ki tudja, miféle felszolgálólánnyal jött össze, de akárhogy is történhetett, ezt már nem fogja szó nélkül hagyni.
   A bosszankodás meg a szomorúság úgy keringett nagyanyám kedélyállapotában, ahogy két kölyökróka hempereg a frissen leesett szűzhóban. Hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, miközben a rossz hír démona egyre közelebb ért a bajsai uradalomhoz.  Az istálló falán az ügyeletes lovászfiú már meggyújtotta a viharlámpát, amikor a hírhozó bekopogott az ajtón.
   Csábító lenne most előadni azt a mesét, hogy aznap egy váza magától kettétört, vagy hogy a tükör üvegét hirtelen és minden előjel nélkül beroppantotta valami a túlvilági vákuum, de a nagyanyám sem volt kivétel az ősi szabály alól: neki sem küldtek jelet. Azt is csak egyedül, a saját eszére hagyatkozva következtette ki, hogy ebben a pillanatban valami véget ért, és elkezdődött valami más, ami egyszerre volt fájdalmas, riasztó és idegen. A nyelve alatt fémes bizsergést érzett, mintha kifolyt volna az ereiből a vér, pedig a szíve nagyon is dobogott. Fent érezte a torkában, dühödten próbált kiszabadulni, elmenekülni, ha lett volna hová. Az alkony közben felvette az erre a fontos eseményre tartogatott estélyi ruháját, de az udvaron támadt mozgolódást ez nem befolyásolta: az egész napot átlustálkodó személyzet ki-be szaladgált a főépületből, amely szinte fényárban úszott. A lovászok befogtak a csak nyáron használt nyitott homokfutóba, hogy a parancsszóra azonnal útnak induljanak az ekkor már szuroksötét éjszakába, fázósan, felhajtott kabátgallérral fogták a kantárt, a lovak meg gőzölögtek, és ez az ébenfekete, síkos állattestekről fölszálló pára megakadt a lámpások fénykörében, mintegy odacsalogatva az eddig sem túlságosan szégyenlős ködöt. Ám az indulásra szólító parancsszó egyre csak váratott magára. Közben megérkezett a rendőrség Horch márkájú szolgálati automobilja, amelyből kalapos, bajuszos nyomozók kászálódtak elő, és besiettek a főépületbe.
   A nagyanyám magára terített egy vállkendőt és kisietett az egyre gyarapodó, egyre lármásabbá váló sokadalomba. A történtek híre egész Bajsát megmozgatta: a parasztok egymás után érkeztek – ki gyalog, ki egylovas szánkóval –, de Topolyáról is egyfolytában jöttek kondoleálni vagy csak kíváncsiskodni Kamjonkai Szemző Dénes üzlettársai és barátai. Rendkívül jól tájékozottak voltak. Mindenki azt beszélte, hogy a Nagykanálisba csúszott automobil jóformán össze sem törött, szegény Majoros Ignác mégis az életével fizetett ezért a malőrért. A látogatók azt is pompásan tudták, hogy a járművet képtelenség volt állati erővel kiemelni a mederből, ezért a rendőrség odacsődített minden közelben lakó férfit, akik végül kötelekkel húzták fel a kocsit a töltés tetejére. A leghátborzongatóbb mégis az volt, hogy Majoros Ignác holtteste a hátsó ülésről került elő. Az uraságnak pedig egyszerűen nyoma veszett.

Kivétel nélkül mindnyájan a szenzáció miatt jöttek ide, azt remélve, hogy akár hivatalos forrásból, akár a pletykák kusza ágboaiból újabb titkokat tudhatnak meg erről a friss rejtélyről. Kamjonkai Szemző Dénes eltűnése vetekedett avval a szenzációval, amelyből bő huszonöt éve regény is íródott, ám az már a létrejöttének idején is főként az író- és olvasószalonok érdeklődésére tarthatott számot, ellenben ez a mostani magán hordozta mindazt a terhet, amit a bácskai magyar arisztokrácia életét, tevékenységét az 1920-as elcsatolás óta körbevette. A lovak kantárját markolászó kocsisok arról pusmogtak, hogy az uraság váltóira az utóbbi időben már nemigen érkezett fedezet. Akik hátrébb húzódtak, olyasféle hangokat is megengedtek maguknak, hogy ebben a dologban bizony a politika is benne van, mert az a tavalyelőtti vizsgálat, ami az uraság magyarországi kapcsolatai miatt folytattak, és aminek hírét szanaszét hintette a szóbeszéd, aligha lehetett véletlen. Ne zavarjon senkit, uraim, az a tény, hogy Dénest végül tisztázták a talán nem is létező vádpontok alól. A jugoszláv nyomozóhatóság nem idióták társasága, és nem is dolgozhat diktatórikus módszerekkel. Arról lehetett szó, uraim, hogy nem találtak ellene semmilyen bizonyítékot, mert az is igaz, hogy Kamjonkai Szemző Dénes sem egy futóbolond. Már ha egyáltalán beszélhetünk még úgy róla, hogy az élők sorát gyarapítja. Én bizony, uraim, nem lennék meglepve, ha ebben a pillanatban ő is valahol a Purgatórium előszobájában várná a bebocsátást, csakúgy, mint szegény Majoros Ignác, akiről ugyebár mindnyájan tudjuk, hogy akár bekötött szemmel is hazavezette volna azt az autót. Szegény ördög, rossz időben volt rossz helyen. Mondom, uraim, én bizony nem lennék túlságosan meglepve, ha holnap reggel a hatóság átcsáklyáztatná a Nagykanálist, mert ki a megmondhatója, mi minden rejtőzködik odalent, a jég alatt!
   Ez már túl sok volt az én remegő, didergő nagyanyámnak, hiszen itt egyértelműen nem az ő fájdalma állt az események középpontjában. Az a tény, hogy Majoros Ignác ebben a pillanatban a zombori közkórház alagsorában egy nagy fémtálcán feküdt, senkit nem hatott meg túlságosan. Jóformán egy vállrándítással elintézte őt mindenki, elvégre rosszkor volt rossz helyen, béke poraira. Na de az uraság! Több ezer hektár különféle minőségű föld maradt gazdátlanul, és ami még ennél is izgatóbb: örökös nélkül! – már ha igaz volt a feltételezés, hogy Kamjonkai Szemző Dénes valahol a Nagykanális jege alatt keresendő.
   A nyomozók nem maradtak tovább a birtokon egy bő negyedóránál, de az egyikük, aki tudott magyarul, részvétet kívánt a nagyanyámnak és felajánlotta, hogy reggel, a szolgálati járművel elviteti Zomborba, hogy azonosíthassa a holttestet. A nagyanyám ezt az ajánlatot határozottan visszautasította. Még mindig nem fogta fel, mennyire és milyen drámai módon változott meg az élete, de azt már tudta, hogy ebben a helyzetben nem számíthat másra, csak önmagára. Azonnal megértette például azt, hogy sürgősen szüksége lesz egy fekete fejkendőre, amit nagy valószínűséggel soha életében nem fog már színesre váltani. Mintha magamat látnám ebben az elhatározásában. Hatvanegy évvel később, amikor Budapesten utolért a hír, hogy meghalt az apám. Azonnal tudtam én is, hogy szükségem lesz egy fekete nyakkendőre, amit majd a temetésen fogok viselni. Minden különösebb meggyőződés nélkül kinyitottam kicsiny lakásom legormótlanabb bútorát, a kétajtós szekrényt, amit egy lomtalanítás alkalmával mentettem meg az utcáról. Gondozatlan, fürtben lógó nyakkendőim közül rögtön a kezembe akadt egy fekete. Fogalmam sem volt, hol vettem és miért, elvégre fekete nyakkendőt nem szokás vásárolni, de ott volt az orrom előtt.
   A nagyanyám szekrényében is azonnal materializálódott egy fekete kendő, ám ő ezen nem csodálkozott. Mellékes apróság volt számára az a körülmény, hogy huszonhat évesen esze ágába nem jutott fekete kendőt venni magának, mert bár a templomba készülődvén nem köthette be a fejét, mondjuk piros babossal, kendőügyben is léteztek áthidaló megoldások. Azt viszont nem vonhatom kétségbe, hogy ugyanazzal a remegő kézzel nyúlt be a szekrénybe, ahogy én is a saját, semmiből keletkezett fekete nyakkendőmért, és ugyanúgy megérezte, hogy ez az elképzelhetetlenül összetett és hihetetlenül változatos világmindenség, amelyben látszólag mi csak jelentéktelen porszemek vagyunk, nem is biztos, hogy olyan, amilyennek elképzeljük. Mert mi van akkor, ha teszem azt, ez az egész kínlódás, amit életnek és anyagi világnak hívunk, csak a képzeletünk fura játéka, mondjuk egy magasabb rendű, racionális álom? Az ajtón kívül nincs semmi, a beszűrődő hangok, a lónyerítés, meg az alig kivehető töredékes beszéd is csak belülről jön, de amint odalép és lenyomja a kilincset, hogy kinézzen, ebből a nem létező, készenléti állapotból felfoghatatlanul rövid idő alatt kialakul előtte az udvar a fiákerekkel, a lustán pöfögő automobilokkal, az emberekkel meg a föléjük boruló félelmetes sötétséggel. Ez a semmiből lett fejkendő a bizonyítéka, hogy ha úgy akarjuk, és ha erősen hiszünk benne, ebből az ismeretlen tartományból bármit előhozhatunk. Az természetesen szóba sem jöhet, hogy pénzt vagy egyéb hívságokat teremtsünk magunk köré – a nagyanyám hiába húzná ki a konyhaasztal fiókját, néhány dinárnál többet nem találna benne –, mert ez a mi szabályaink szerint csupán álom. De ha életbevágóan fontos, mi több: sorsfordító az, amit szeretnénk, ezekben a különleges esetekben a képzelet és a valóság határvonala nemcsak elmosódik, hanem el is tűnik.
   Ha tehát a nagyanyám megérinti ezt a gyér lámpafénnyel megvilágított kendőt, beleegyezését adja abba, ami egyébként még csak a jövő egyik lehetséges változata. Az is biztosan eszébe jutott, hogy ha ezt a lidércnyomást valóban a képzelete játszatja el vele, akkor minderről ő tehet. Az ő félrecsúszott, eltorzult képzelgése, de az is lehet, hogy csak egy rosszul értelmezett alternatíva okozta ezt a galibát, ami tán még helyrehozható. Ha most becsukja a szekrényt, és miután keresztet vetett, újból kinyitja, híre-hamva sem lesz a fekete kendőnek. Nem kell hozzá semmilyen csoda, az is elég, ha más magyarázatot talál erre az esetre. Az autószerencsétlenség otromba túlzás, sokkal hihetőbb valami kell, például egy felszolgálólány. Az a fontos, hogy ebben a forgácstalanra gyalult pillanatban még mindig adott a választás lehetősége.

Nem tudhatta szegény, hogy hatvanegy évvel később én nem vetek majd keresztet és nem is csukom vissza az ajtót. Valami azért mégis összeköthetett bennünket, mert bár a lehetőség mindkettőnk számára létezett, a nagyanyám se tette ezt. Hatvanegy év feszült közöttünk, de egyikőnk sem tudta, hogy a következménye vagy az eredője vagyunk egymásnak. Nekem úgy tűnt, inkább én voltam a következmény, bár ha nem vagyok annyira meglepett, és nem kapok a nyakkendőm után, azon a hatvanegy év hosszú zsinór másik végén a nagyanyámnak jut ideje legalább arra, hogy becsukja a szemét és vegyen egy nagy levegőt.
   Másnap mégis a rendőrségi automobillal vitette magát Zomborba. Összeszorított szájjal ült a magyarul is tudó nyomozótiszt mellett, aki cseppet sem tolakodóan, de tántorítatlan határozottsággal magyarázta neki, mi mindenen múlhat egy sofőr élete, ha télen, fagyó hidegben kénytelen útra kelni. A nagyanyám könnybe lábadt szemmel hallgatta a kopott gumiabroncsról, az eljegesedett útfelületről és a nem éppen kedvező látási viszonyokról előadott példabeszédet, ám egyszer csak megkérdezte: Miből gondolja az úr, hogy baleset volt? A nyomozó szúrós szemmel nézett a nagyanyámra és kijelentette: Mert az volt. Különben meg honnét veszi ezt az egészet? A találgatásokból? Az emberek ilyenkor mindenfélét összehordanak, de ez akkor is csak egy sima autószerencsétlenség. Naponta több tucat történik belőle a világban. Én megértem magát, és őszintén sajnálom az urát, de gondoljon csak bele: mit érne el azzal, ha most elkezdene akadékoskodni? Maga egyszerű asszony, és ne vegye ezt sértésnek, de nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy finanszírozza egy feltételezett gyilkosság nyomozási költségeit. Meg aztán, hová is mehetne a panaszával? Mihozzánk? Nézze asszonyom, nem vagyok kezdő ebben a szakmában, jól tudom, hogy a bánat meg a gyász sokszor meggondolatlanságokra serkenti az embert, de higgye el, mi mindenben a szabályok szerint jártunk el: alaposan átnéztük a helyszínt, és nem találtunk semmit, ami ne igazolná azt, ami valójában történt. Bármennyire is fájdalmas ez magának, az ura egy vélhetően saját hibájából bekövetkezett autóbalesetben vesztette el az életét. Azt most még nem tudjuk, hogy a munkaadójával mi történt, lehet, hogy a baleset pillanatában nem is tartózkodott a járműben, de mi akkor is mindent megteszünk az előkerítése érdekében. Eddig szándékosan nem beszéltem róla, hogy a kesztyűtartóban talál egy mappát, benne vannak a helyszínelésen készített fotográfiák. Kicsit kontrasztosak, mert csupa fehér a határ, de nincs rajtuk semmi, ami nem a maga szemének való. Ha nekem nem hisz, higgyen a saját szemének! Rajta, nézze meg bátran ezeket a fotókat, és ha ez valamelyest megnyugtatja, megtarthatja mindegyiket.
   Legalább egy tucat nagyformátumú fényképről volt szó. A legelsőn a gépkocsi még orrával a jégbe fúródva volt látható, a másikon már több tucat nagykabátos, prémkucsmás parasztember rángatta azt a két kötelet, amelyet valaki a kocsi hátsó lökhárítójára kötözött. Az ismeretlen fotográfus legalább öt felvételt szánt erre a műveletre, de bárhogy igyekezett, a bácskai határ vakító fehérségét nem tudta semlegesíteni. Nem látszottak például a lábnyomok, és az sem, hogy maradtak-e az úton féknyomok, vagy hogy az autó, abszolúte érthetetlen módon, teljes lendületből szánkázott le a töltés oldalán. A nagyanyám felettébb furcsának találta, hogy a kocsi még csak össze sem törött, bár az utolsó felvételen, amely a kihúzott és az útra visszaállított járművet mutatta, fölfedezett néhány repedést a szélvédőn. Ösztönösen megérezte, hogy egy ilyen galibát a legrosszabb esetben is meg lehet úszni néhány zúzódással, és az is eszébe jutott, hogy tegnap az emberek azt pusmogták: Majoros Ignác holtteste a kocsi hátulsó üléséről került elő, de erre rákérdezni már nem maradt ideje, mert az út szélén megjelent a Sombor helységnévtábla. Gyorsan beletuszkolta a szatyrába a fényképeket és megigazította a fején a kissé előrecsúszott, szinte sátorszerűen ormótlan fekete kendőt. Még szoknia kellett a viselését.

Nagyjából ugyanekkor történt, hogy a Nagykanális jegét szorgalmasan csáklyázgató kerényi és sztapári parasztok rábukkantak Kamjonkai Szemző Dénes hullájára. A rejtély egy része ezzel meg is oldódott, legalábbis az, ami a tények és az adatok szintjén megoldható.
   Az elkövetkező néhány napban a nagyanyám erősen fogadkozott, hogy nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe, mert nyilvánvaló, hogy itt nem egy közönséges autóbalesetről van szó, de aztán belátta, jobb lesz, ha csöndben marad. A végső döntésben egy a Bácskai Hírlapban megjelent írás is segítette. A cikk ismeretlen, csupán szignóval jegyzett szerzője azon sajnálkozott, hogy szegény Majoros Ignácnak áratlanul kellett meghalnia valamiért, ám hogy miért, az a cikkből nem derült ki. Azt viszont egy tanulatlan parasztember is megállapíthatta, hogy a szerző szinte kínlódva ügyelt a szóvirágokba csomagolt ködös semmitmondásra.
   A nagyanyámat ez a nekrológ kijózanította. Még le sem tette az újságot, máris megértette, hogy az ügy jóval messzebbre mutat a Nagykanális hídjánál. Az a topolyai nyomozó burkoltan, de félreérthetetlen határozottsággal próbálta erre figyelmeztetni: a saját érdekében fogadja el ezt a helyzetet olyannak, amilyen, és ne háborogjon. Különben az is megeshet, hogy azok, akik a balesetet megrendezték – a nagyanyám önmaga előtt minden különösebb kockázat nélkül lehetett ennyire őszinte – nem elégednek majd meg azzal, ami a nyomozati aktákban olvasható. Eszükbe juthat például, hogy Majoros Ignác esetleg többet is tudhatott a kenyéradója üzelmeiről, mint amennyit egy sofőrnek tudnia illett. Továbbmenve ezen az okfejtésen, a merénylők előtt az sem maradhatott rejtve, hogy Majoros családos volt, tehát olyasmit is elkotyoghatott a feleségének, amit nem kellett volna.
Ez volt az a pillanat, amikor a nagyanyámban feltámadt a félelembe ágyazott életösztön. Ránézett a gyerekeire, akik még jóformán föl sem fogták, hogy apa nélkül maradtak, és az jutott eszébe, hogy ha eztán majd dolgozni megy, nem tudja kire hagyni őket. De hova is mehetne dolgozni azok után, hogy az uraság meghalt? A birtokot minden bizonnyal ízekre szedik az oldalági örökösök, és a föld se marad egy darabban. Az új gazdáknak talán nem is lesz szükségük cselédre, vagy ha mégis, a saját köreikből fognak válogatni. Nagyanyám minden vagyona egy Szabadkán vett, félig kész ház volt, de ezek után semmilyen földi erő nem vette volna rá, hogy odaköltözzön.
   Így történt meg az, hogy a fekete fejkendőjében szánalmas bábfiguraként kallódó nagyanyám kapkodó sietséggel még januárban eladta a szabadkai házat, és a gyerekeivel hazaköltözött gyerekkora színterére, Bácskossuthfalvára. Annyi pénze volt, hogy akár egy széles utcában is vehetett volna magának házat, de ő szándékosan a szűk, sikátorszerű Gyülekezet közt választotta, amely egy szombatista imaházról kapta a nevét. Úgy gondolta, itt kevésbé találja majd meg, aki esetleg keresné, de az sem volt számára a legutolsó szempont, hogy a hosszú, keskeny parcella végéből ráláthatott a szülei portájára. Ha tehát valami baj történne, valaki például dörömbölni kezdene az örökké zárva tartott nagykapun, csak kiszaladna a kertbe és átkiabálna az övéihez. Az apja és Jóska bátyja azonnal a segítségére sietnének.
A kísértetektől a nagyanyám nem félt, pedig abban a házban korábban már meghalt valaki, de az nem az ő halottja volt. Biztos, ami biztos alapon a feszületet azért fölszegezte az ágya fölé, az utcai szobát pedig teleaggatta Krisztus szenvedéseit ábrázoló, horrorszerű reprodukciókkal. A gyűjtemény legszebb darabja egy töviskoszorúval súlyosbított nagyméretű portré volt, de a piéta és a keresztre feszítés naturális ábrázolása is megért minden figyelmet. Apám és Béla bátyám önszántából nem is merészkedett be soha abba a szobába, ha pedig muszáj volt, leszegett fejjel közlekedtek, és a lehető leggyorsabban visszairamodtak a konyhába.
   Elalvás előtt a nagyanyám mindig hosszan imádkozott, utána meg azon tűnődött, amin én is szoktam gyerekkoromban, ugyanabban a szobában: ha az élet beleférne egy pohárba, mint a tej, és mindenki addig élne, ameddig ez a pohár ki nem borul, akkor látszatra könnyű lenne az életünk, látszatra pedig reménytelen. Könnyelműen okoskodva úgy tűnhet, elég volna ezt a poharat bezárni a legbelső, legtitkosabb kamrába, ahová nemhogy a macska, de még egy egér se juthatna be, mert így biztosak lehetünk, hogy nem érhet bennünket semmilyen bántódás. Könnyedén járkálhatnánk a világban, rámerészkedve a legingatagabb pallókra is, mert tudnánk, hogy a poharunk, és benne a tej, biztonságban van. De akárhogy is rendeznénk, egy gondolatunk mindig ott lenne ennél a pohárnál. Eszünkbe juthatna az is, hogy jöhet például egy földrengés, vagy valami irtóztató vihar, ami kicsapja az ajtót és akkor mindennek vége. A kicsapódó ajtó egyébként visszatérő rémálma volt: éjnek évadján arra riadt fel, hogy a duplázott gangajtó – a belső üvegtáblás és a külső masszívabb – tárva-nyitva van, kintről pedig beszüremlik valami földöntúlian kékes derengés. Néha még a csapódást is hallotta, vagy amikor felkelt, hogy megnézze, az ajtó még mozgott. Természetesen erre sosem került sor, mármint a felkelésre, mert amikor megébredt, mindig tudta, hogy ez az egész csak álom.
   A Gyülekezet köz nehezen fogadta be a nagyanyámat. Hiába lett buzgó templomjáró és hiába száműzte szerencsétlen nagyapám megmaradt relikviáit a padlásra, valami még hiányzott. Egy nagyobb, emberpróbálóbb áldozat. Tavasszal aztán rájött, mit kell tennie.