Vaszilij Bogdanov: SIKERÜLETLEN REKONSTRUKCIÓK – Bogdán László versei

Ha naplót vezetnék (de hiszen vezetek!)
pontosan rekonstruálhatnám az események forgatagát,
különös hangsúlyt fektetve …
Malevicsre, Hodaszevicsre, Bunyinra,
Newton sírjára, ahol egy estén láthattam apa árnyát ellebegni,
a táncosnőre, Nyizsinszkij tánckarából

BOGDÁN LÁSZLÓ

VASZILIJ BOGDANOV: SIKERÜLETLEN REKONSTRUKCIÓK

1. Nincs felidézés!

Mennyi minden történt velünk tizennyolcban, tizenkilencben,
húszban…Ha naplót vezetnék (de hiszen vezetek!)
pontosan rekonstruálhatnám az események forgatagát,
különös hangsúlyt fektetve a normandiai nyaralásainkra,
az Amerikában eltűnő Klaudiára, a londoni lóversenypályára,
D. hercegre, angol hitvesére, egy öreg orosz emigráns bábuskára,
akivel annyit teáztunk, és régi Turgenyev regényeket
vásároltunk tőle, egy emigráns orosz ügyvédre,
aki ismerte apát,  Malevicsre, Hodaszevicsre, Bunyinra,
Newton sírjára, ahol egy estén láthattam apa árnyát ellebegni,
a táncosnőre, Nyizsinszkij tánckarából, aki egyszer
tüneményesen mesélte nekünk álmait az elveszett hazáról
és véget nem érő repüléseit a táncparketten…
A varázslatosan improvizáló jamaikai trombitásra.
Billre, a néger dzsessz zongoristára, köddé foszlott ő is,
Jeanra, a pékre, aki szerelmi bánatában szakállt növesztett
és vidékre költözött, akárcsak Lea, a kis nimfácska…
De Leára is mindenképpen, és a titkos ügynökre,
az Ohrana mélakóros, egykori szürke eminenciására,
aki sokat elárult a cári titkosrendőrség fortélyairól…
Sztravinszkijre, a gonosz, de zseniális törpére,
miközben verseimet dicsérte és biztatott
írjak táncjátékot neki, állandóan pimasz ajánlatokat
tett Lénának, de nem tudtunk haragudni ra,
ahogy a zongorához ülve improvizálni kezdett,
vagy játszani betéteket kedvenceinkből,
a Petruskából, vagy a Tavaszi áldozatból, a Tűzmadárból,
a Katonából, minden megbocsátottunk neki…
Ha vezetnék naplót (de hiszen vezetek!) pontosan
sorrendbe rakhatnám az egymást leköröző és eltakaró
eseményeket, kihasítva őket az idő örvényléséből,
rekonstruálhatnám egykori érzéseimet, benyomásaimat,
naplófeljegyzéseim alapján!...De hiszen pontosan ezzel
bíbelődök napok óta, s a felidézett események élessége
egyre fakul, színtelenedik, egészen másképp emlékezem
bizonyos találkozásokra, élményekre, szeretkezésekre,
beszélgetésre, tivornyákra, mint saját naplóm.
De mikor hazudtam? Akkor, amikor sebtében, Lénát
magára hagyva kósza álmaival, feljegyeztem mindezt?
Most, amikor feljegyzéseimtől undorodva
próbálom rekonstruálni? Amikor felidézem? Amikor megéltem?
Egy árnyék áll a hátam mögött és kuncog,
de mire megfordulok eltűnik mindig. Nincs felidézés.
Néhány bejegyzés Szovjet-Oroszországról elképeszt.
Valóban hittem én abban, hogy az utált régi világ romjain
egy új világ épül, azok után, hogy anyára
saját muzsikjai (mindegyiket személyesen ismertem,
jól emlékszem rájuk) gyújtották rá a kastélyt,
amelynek folyosó útvesztőiben már csak elátkozott
rémálmaimban bolyonghatok, várva, hogy mikor jön Andrej,
noha legrémesebb álmaimban is tudom, hogy nem jön,
nem jöhet soha többé. A folyosók végén,
a  nagy állótükrökben csak magamat látom,
szétnyíló, hosszú fekete köpönyegem csapdos a huzatban,
mintha szárnyaim nőttek volna…Nincs kizárva,
hogy hamarosan el fogok repülni valahova messze,
ahonnan nincs visszatérés, nincs napló, s nincsenek szavak.
Nincs felidézés. Égesd el a tükröket.

 
4. A londoni lóversenypálya
                          egyszervolt rejtélyeink

A londoni lóversenypályán,
D. herceg és hitvese vár rám.
Mögöttem Léna lemaradva,
a paripákat fixírozza.
“Hallod az egyik Lesbia,
rá kellene fogadnia
mindenkinek!…” “S ugyan miért? –
köhög D. herceg. – Nagy a tét.
Az esélyes, elárulom Caesar!”
De Léna már a kasszáknál jár.
“Már csak Catullus miatt is,
rá fogadunk, még ha veszít is!…”
D herceg utána lohol,
s aztán eltűnnek valahol,
gondolom émelyedve, kábán.
“Tudhattad volna mi vár ránk,
ha összefutnak ezek ketten.” –
és hozzám simul önfeledten –
a szép Jessica. Arca lángol.
Szédelgek már az illatától. –
Mi lenne ha megcsalnánk őket,
a törvénytelen szeretőket?”
“De hol?” – Nézek szét a tömegben.
Hova tűnhettek ezek ketten? 
Kézen fog, s máris rohanunk.
Garniszállóban landolunk
Az ágy mellett, mögéje állva,
nem is gondolok Lesbiára.
Felrezzenek. Léna sikolt
Jessica elpirul. Mi volt?
Volt valami egyáltalán?
Képzelegtem volna? Talány?!
De naplómban is szerepel,
hogy Jessica miket művel.
“Caesar vezet  Ő fog győzni,
és Százszorszép is megelőzi
Lesbiát. – D herceg kacag. –
Nem értitek a lovakat.”
Léna legyint. – “Várd ki a végét!”
És számolgatni kezdi a tétjét.
És lenn repülnek a lovak,
fekete, fehér kábulat,
hiszen üldözi Százszorszépet,
gyorsít Lesbia, jeges végzet,
a célegyenesben előzi,
s a habos Caesart is legyőzi!
És mi ezer fontot nyerünk,
megváltoztatja életünk.
S akiről nincs szó a naplóban
A fekete Jessica hol van?
Történt-e köztünk valami,
illene már megvallani.
Nem tudom? Biztos képzelődtem,
míg ottan vonaglott előttem.
Köddé vált a lóversenypálya.
És a szerelmünk akadálya,
kísértőm, D. herceg veszített.
s a féltékenység eleresztett –
jegyeztem fel. – Megszabadultam.
S Lénának is rögtön elmondtam.
Kereke tágult szemmel nézett.
“Én nem is hiszem az egészet.
A herceg volt a mániád.
De én megtettem Lesbiát.
Nyertem. Ő a ménre tett s vesztett,
s te a rögeszméidet kezded.
Ég a füled. Kamasz vagy Vászja,
nőjél fel végre, valahára.
Felejtsd el D.-t, hisz egy nagy nulla.
Ne játszd a múltat újra s újra.
Ami volt – volt. De most mi nyertünk.
Beteljesedhet a szerelmünk.”
És rohantunk fel a szobánkba,
s szétfoszlott a lóversenypálya.
Mindezt nehéz rekonstruálni,
nem érdemes csodára várni.

 
5. D. herceg és angol hitvese
                            utólagos kommentárok

Mindenfajta rekonstrukció reménytelen.
Már csak azért sem mehettem volna el
egy garniszállóba, a verseny előtt,
a szép Jessicával, mert nem volt idő.
Léna sem tűnt el, legalábbis akkor,
a kéjsóvár D. herceggel, egykori csábítójával
és első szeretőjével, a forgatagban,
hanem úgyszólván az  utolsó pillanatban
fogadott, már csak Catullus miatt is Lesbiára
és igen, nyertünk ezer fontot. Ez igaz.
De a többi egy beteg elme zavaros
képzelgéseinek romhalmaza.
Ráadásul az sem igaz, hogy ott és akkor
kigyógyultam volna féltékenységemből.
Ezt az alantas, megalázó érzést,
csak és kizárólag D. herceg becses személye
hívta elő bennem, s mióta kitűnt a képből –
nem éreztem. A nyereségünket megünnepelendő,
virágos hangulatban, hiába ezer font az ezer font,
egy elegáns étterembe ültünk be. “És miket írok? –
kezdte a becsípett Jessica a riportot. –
Szeretné hallani néhány versem.” Legyintettem,
és Robert Browning verseket mondtam,
a pezsgőtől kissé kótyagosan, lebegve,
az elhalványuló Jessicának, mire ő
Elisabeth Barrett-Browning verseivel felelt,
s igen meglepődött, hogy orosz létemre ismerem
a “legnagyobb angol költőt”, az ő imádott kedvencét.
Igen, valami kétségkívül kialakult kettőnk között,
de aztán a herceget telefonon elhívták,
a hangulat elromlott, akár az idő.
künn már gomolygott a fullasztó, sárga londoni köd,
semmi sem emlékeztetett a déli verőfényre.
Megittuk a pezsgőt és nem sokára mi is távoztunk.
Még néhányszor átugrottunk Londonba,
de D. herceget és angol feleségét többé nem láttuk.
Egyik ismerősünk szerint a herceg,
eléggé el nem ítélhető módon,
tetemes kártyaadósságokat hagyva hátra,
hitelezői elől Amerikába szökött…
Hogy Jessicával mi lett nem tudni?
“A felesége? – röhögött fel ismerősünk. –
Ugyan! Ugyan!…D. hercegnek soha
nem is volt felesége, az a csinos,
fekete hölgy, akivel néha lóversenyre járt,
de a társaságban is feltűnt egy közönséges
kokott volt, egy odesszai bordélyból
hozta magával, hogyan is lehetett volna angol?”

6. A lepkevadász
                        a folytatódó leporelló

Ahogy Jessica alakja eltűnt a terjengő ködben,
hirtelen a ifjú Nabokov köszönt ránk.
Én meg sem ismertem volna,
utoljára 1913 nyarán találkoztunk.
Apám jó barátságban volt az atyjával,
náluk vendégeskedtünk, egy ideig hallgattam
az urak eszmecseréjét az orosz helyzetről,
majd kimentem a kertbe, s ott vettem észre
az akkor tizennégy-tizenöt éves, nyurga kamaszt,
lepkehálóval a kezében. Ma is emlékszem
túlfűtött beszámolójára pillangóiról.
amelyek benépesítették túlságosan is élénk
képzeletét, osztozkodva a lányokkal…
Azóta  hét év telt el, lezajlott egy világháború,
Oroszországot kézhez vették a bolsevikok,
kiderült ők is emigráltak, atyját Leninék
bizonyára felkötötték volna, ha elkapják.
Most Berlinbe él, újságot szerkeszt,
hevesen bírálja a szovjeteket, ő különben
Cambridge-ben tanul és verseket ír,
alkalomadtán szívesen megmutatná nekem is,
különben eljutott hozzá az Üvegvilág,
az Árnyak délutánja, az emigráns lapokban is
követi verseimet és úgy érzi… 
Hogy hogyan is érzi, nem derült ki,
kedvesen félbeszakítottam, belekaroltam
és meghívtuk egy újabb üveg pezsgőre,
elárulva, hogy egy Lesbia nevű lóra téve,
ezer fontot nyertünk a lóversenypályán.
Teljesen elképedt és akkora szemekkel
nézte Lénát, hogy azt hittem elnyeli,
mint az előbb a köd Jessicát.
Aztán elváltunk.
Ő is eltűnt a ködben, mint annyian,
Érdekes erről naplómban is említést tettem.
A köd elnyeli, felfalja, de legalábbis eltűnteti
barátainkat, örökké a nyomunkban van, üldöz!… – 
írtam fennhéjázóan. Nyolc hónap elteltével
ezt már kissé nevetségesnek érzem,
s most, amikor a kávéház teraszán
ezeket a kusza sorokat írom,
egy nagy, jézusfehér lepke köröz
a fejem körül a délutáni, szúró napfényben.
Hírhozó lenne? A végzet ügynöke?
Figyelmeztetni akarna valamire?
Ugyan. Vagy képzelgek és rímek rácsai
rejtik el arcom, vagy “pontosságra” törekszem,
de csak annyit érek el, hogy még sivárabb,
fullasztóbb és elviselhetetlenebb lesz
körülöttem minden. Nem is csoda,
hogy a pillangó is, merész szökkeléssel
tűnik ki a képből, akárcsak D. herceg
és én itt maradok rögeszméimmel,
tévképzeteimmel, mániáimmal
és képzelgéseimmel – egyedül,
szomorú arcom abszintos poharam
fehéres-zöldes tükrében hosszasan elnézegetve.

8. Raszputyin ördögfarokkal

Az öreg ügyvéd, apám barátja,
az utolsó utáni hajóval
jött el az ostromlott Odesszából
“Eszébe ne jusson hazatérni!
Rémes a söpredék rémuralma! –
igazította meg csiptetőjét,
könnyezni kezdett kidülledt szeme.
Váratlanul egy sárguló lapot
húzott elő tömött táskájából.
Tűnődve tolta elém. Mosolygott.
Raszputyint láttam ördögfarokkal. –
Még a háború előtt, egy bálon
rajzolta atyja, a dohányzóban.
Nekem adta. Én azóta őrzöm
De most magának adom, hercegem.
Sokat szédülök. Nincs már sok hátra,
nehogy elvesszen, maga megőrzi.”
Azóta be is kereteztettem.
Raszputyin mélán néz rám a rajzról.
Frakk kabátja sem takarhatja el
himbálózó, szőrös ördögfarkát.
Szemében vörös körök örvénylenek.
El fognak nyelni. Vajon mire
gondolt apa, mikor rajzolta,
mért adta az ügyvédnek?! Rejtély.

9. Alkony a Temzén
                        Atkinson Grenshaw festményének mágikus bűvöletében

Azok a vörös sikátorok,
a visszasütő nap búcsúzó fényében,
azok a vörös házfalak,
amelyek között, néhány évtizede
Robert Browning is sétálgathatott,
a maguk alkonyi fényben villódzó
málna, karmazsin és skarlátvörösével,
éles ellentétben állnak a zöld különféle,
sötét és világos, mély és tiszta 
árnyalataiban fuldokló kép,
tulajdonképpen azonos színterével.
Látszik ugyan a Szent Pál katedrális
monumentális kupolája,
de a zöld telehold
szűrt olíva és smaragd fényében,
mintha mégiscsak megváltoznának az arányok,
borzongatóan idegen lesz a megszokott látkép,
mintha nem is abban a városban lennénk,
amelyben mostanában annyit kószálunk.
Meglehetősen ritka a telihold,
sokat kísérleteztünk,
de egyszer végre sikerült időzíteni,
és akkor csupán azt a pontot
kellett volna megkeresnünk,
a Temze túlsó partján,
a lábaink között surrogó patkányok között,
a homály szobraival sakkozó éjszakában,
ahonnan  a festő is láthatta a tájat,
bemérhette, a tenger és az ég
összecsúszó zöldes horizontját,
a tengeren horgonyzó hajók,
csontvázakra emlékeztető,
égnek feszülő árbocsorát,
a megzöldülő házfalakat,
az akváriumi derengésben
mindig megnövő épületeket,
a titokzatos árnyékokat,
de a malomkeréknyi hold
málna vörös fényében,
szűrt véres ezüst csillogásában,
sehogyan sem leltük meg
a kép bűvös látószögét.
Megint egy másik,
a valóságostól eltérő
Londonban borzongtunk.
S látszott ugyan az ismert kupola,
látszottak a jól ismert épületek,
látszott a tenger, a homály szobrai,
a vitorlás hajók árbocsora,
melyekre, ki tudja miért?
akasztott embereket képzeltünk,
amint végső üzenetükbe dermedve
a vizek fölött lebegnek.
De az arányok megint változtak,
a vörös holdfény, mint a képen
az enigmatikus smaragd sugárzás,
mintha megváltoztatott volna mindent.
Hány Temze part létezik?
Álmomban mégis a festmény
zöld tónusú,
sejtelmes világában bolyongok,
egyedül,
keresve a látószöget,
ahonnan ugyanúgy
látható be az egész látkép,
de nem találom.
Idegenségérzetem fokozódik.
Félek.
Kiabálni kezdek.
Hangom öblösen gurul a parton,
menekülnek a riadt,
mindig éhes patkányok,
egy foszforeszkáló arcú koldusasszony
megrettenve fordul el,
aztán váratlanul
kongani kezdenek a város harangjai.
A varázslatnak vége.
A zöld ellobban.
Felhők takarják a holdat
és Londont –
eltakarva a Temzén horgonyzó,
megrendülő hajókat –,
birtokába veszi a hamuszürke köd,
amelyben annyit kóvályogtunk,
emlékszel?

11.Rohanás a tavaszban

Az a felejthetetlen utazás Malevics bérelt kocsiján,
a zöldbe robbant Itálián át, 1920 májusában.
Svájcon át közelítettük meg a megközelíthetetlent,
Spezában a házak falán egy férfi képét láttuk.
“Mussolini lehet – köpött ki Malevics. – Feljövőben van?
Nagy jövőt jósolok neki” “Az kicsoda?” –
fintorgott álmosan Léna. “Az olasz fasiszták vezére.”
“Minden zsarnok egyforma – legyintettem –,
ő ráadásul a patriotizmusban utazik, hat nem aranyos?”
Megnéztük a génuai kikötőt, a hajóárbocok
az eget döfködték és sirályok kerengek a kék égen,
Itália vándorai. Montanén is átdöcögtünk,
mert száguldásnak azért nem mondanám.
Egy lerobbant Fordot bérelt Kazimír,
füstölt, zakatolt, köhögött, mintha meg akarna halni,
de, akárcsak mi, ő  is túlélte a rohanást.
Pisa következett, körbejártuk a görbe tornyot,
hogy pihenjen a motor. Állandóan felfőtt a víz,
gőzbe borultunk, akár egy mozgó mosoda,
Firenzében lecövekeltünk néhány napra,
jártuk a múzeumokat, sétáltunk az Arno partján,
aztán Ravenna felé utaztunk, itt a mozaikok
igézhettek, az ariánus keresztelőkápolna.
Már zúgott a fejünk, de tudtuk hamarosan
megérkezünk Velencébe, előbb-utóbb megérkezünk
és barátunk megmutatja a festményeket,
Francesco Guardi, Canaletto és Longhi képeit
és szép lesz minden, akárhogy is bűzlenek a lagúnák,
szép lesz a májusi Velence, amint érzékeny leopárdként
nyújtózkodik a fényben. Szép lesz minden,
a paloták, az oroszlánok, az Óratorony, a gondolák,
a mandolinzene. Az Ólombörtön. Újabb kisvárosokon
robogtunk át, Mussolini kissé megrovóan bámult
a plakátokról. “Mintha tanácsolni akarna valamit –
nevetett Léna. – Vajon Sztálin is ilyen szigorú?”

12.A rinocérosz bemutatása
                       Pietro Longhi festményének megidézése

Nyolc alak egy páholyban. A rinocérosz eszik.
Foga közt lóg a széna. Nem zavarják a fények.

Nyolc figura, álarcban. Dühöng a karnevál.
A rinocérosz néma. Foga közt széna herseg.

Négy asszony és négy férfi? Erre sem esküszünk meg.
Talányos, hófehér maszk rejti egynek az arcát.

Fekete pelerinbe burkolózva leskődik.
Mellette egy festetlen, sápadt férfi. Foga közt

pont úgy lóg a pipaszár, ahogy a rinocérosz
fogai közt a széna. Egymás tükörképei.

Fehér ruhás, sudár hölgy magasodik fel hátul.
Fekete maszk takarja. Türkizkék szeme villog.

Láthatólag beszélnek. De elveszett a hangjuk.
Miről társaloghatnak maszkák egy karneválon?

A rinocérosz sötét pacni a rekeszében.
Zabál, egyre csak zabál. A beszéd sem zavarja.

Hiszen bőgőmajmok is ugráltak körülötte.
Vinnyogtak, bolhászkodtak, miközben őt bámulták.

A dzsungelre gondolhat, hogyan rabolhatták el?
A szavanna fényei néha még visszatérnek.

Ilyenkor nagyot dobbant. Felszegi búsa fejét.
De hát emlékezhet-e egy orrszarvú? Nem tudni.

13.A nyírfa emigrációban

Kánikula, az árulások, a tárgyalások, a halál.
Az 1920-as év tébolya, eseményei.
Egy végeérhetetlen, vörös trombitaszóló,
napfelkelték Normandiában, a velencei lagúnák,
a londoni sikátorok, a Fontainebleau-i erdő.
Az oroszországi menekültek még mind megvannak valahol.
Az öreg festő csak egy nyírfát,
egyetlen nyírfát fest, makacsul,
újra kezdi, elégedetlen, “látni kellene legalább!
Az emlékeimben elmosódik, már nem látom világosan.
Szétesik a szülőhaza, nem érzékelem színeit…”
Megmentett nyírfája ragyog, búsan mutat túl önmagán.

+ A versciklus darabjai 1920-ban íródtak, megjelentek nagyapám harmadik, egy emigráns orosz kiadónál megjelenő Fúriák címet viselő, ma már elérhetetlen verses füzetében. Itt már világosan látszik, hogy a kezdeti szimbolikus versvilág hogyan alakul át, fokozatosan, folyamatosan, de feltartóztathatatlanul az orosz költészetben akkoriban még teljesen ismeretlen biografikus költészetté. Igen, ennek a furcsa, boldog, háború utáni esztendőnek az eseményeit idézik fel, dacosan, vonzón, felejthetetlenül, szinte süt a versekből az első békeév mámora, noha akkoriban már – Léna nagymama utólagos bevallása szerint élénken – foglalkoztatta őket a hazatérés gondolata, nagyapámnak ugyanis az volt a meggyőződése, hogy orosz költő nem élhet emigrációban. De a végleges hazatérésre még négy esztendőt kellett várni, s igazán nem tudhatták, hogy a háború után őket megbabonázó szabadság igézetét veszítik el a döntésükkel. De ez már egy másik történet. – Tatjána Bogdanova