A modern ember a külső, felső körülmények változásától – hatalmi rendszerek, vezetők bukásától, cseréjétől, drámai események vagy látványos választások nyomán fellépő új (és régi) irányítóktól – reméli nyomorúságai megszűnését, személyes vágyai beteljesülését. És nem győz keseregni azon, hogy (ha egyáltalán bekövetkezik az általa óhajtott változás) vagy marad minden a régiben, vagy jön valami még rosszabb. 

A nép szeretete arisztokratikus elhivatottság. A demokrata csak választási időszakokban szereti.
Amit egyetlen talpnyaló sem mer mondani a zsarnoknak, azt mondja a demokrata a népnek.
Tévedni emberi, hazudni demokratikus dolog.
A demokrácia az a rendszer, amelyben az igazságos és az igazságtalan, az ésszerű és a képtelen, az emberi és a bestiális mibenlétét nem a dolgok természete, hanem választási eljárás határozza meg.
A demokráciában a politikusok az ostobaság kondenzátorai.
Minél súlyosabbak a gondok, annál nagyobb azon alkalmatlanok száma, akiket a demokrácia a megoldásukra hív.
Már nem elég, ha az állampolgár beletörõdik sorsába. A modern államnak cinkosokra van szüksége.
A gazság, amelyre készülõdnek, néha akkora, hogy a nemzet már nem elegendő ürügy, kénytelenek az emberiségre hivatkozni.
A demokrata úgy védelmezi igazát, hogy kinyilatkoztatja: aki ellene van, az elmaradt a fejlődésben.
A demokrata nem elégszik meg azzal, hogy tiszteletben tartjuk, mit akar tenni az életével, ezen felül megköveteli, hogy tiszteletben tartsuk azt is, amit velünk akar tenni.
Míg a demokrácia nem veszi észre őt, a művelt ember túlélheti a demokratikus időket.
A demokrata megbotránkozik azon, hogy áldozatai megbotránkoznak.
A demokraták két részre oszlanak: olyanokra, akik gyógyíthatónak tartják a perverziót, és olyanokra, akik tagadják a létezését.
A kukacok nyüzsgése a társadalom tetemében, ha a demokratára hallgatunk, az egészség jele.

Hudy Árpád

A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.)

A közös cselekvés mítosza

Évtizedek óta társadalomfilozófiai közhely, hogy történelmi időnk a tömegek kora. Akárcsak az, hogy a tömegcivilizáció rohamos térhódításának arányában magányosodik el az egyén. Dávila erről így ír:

"Az ember magánya: egyetlen korszak sem mutatja őt jobban elválasztva mindentől, mindenkitől és saját magától is.
Bizonyos, hogy az emberi létezés lényeges történése mindig a végtelen magá­nyos­ságban következik be: a halál megjelenése, mely, mielőtt hatalmába keríti testünket, kiszolgáltat bennünket a borzasztó elhagyatottságnak, s megfoszt minden segítségtől, még a szeretetnek az egyesülés és felejtés reményét éltető gesztusaitól is, csakhogy annál könnyebben taszíthasson csalódásunk szakadékába.
Mégis, egészen tegnapig hitt az ember a közös cselekvés mítoszában, azon cselek­vésében, mely elválasztaná őt saját magától, hogy egyesüljön a többi emberrel, s beteljesíthesse szellemének legmélyebb s egyúttal legkövetelőbb kívánságát. De mit lehet tenni manapság, amikor minden közös cselekvés, minden kollektív gesztus csak olyan világrendeket teremt, amelyekben lehetetlen az ember nagysága és nemessége?
A közös cselekvés arra készteti őt, hogy közreműködjék az alantasban és a közönségesben; csak az elutasító önzés, mely magányát növeli, teszi lehetővé számára, hogy tulajdonképpeni kötelességének szentelje magát.
Ez a modern ember tragédiája, akit csak a többi emberrel való közös cselekvés elégíthet ki, de akinek e cselekvés kudarcát kell kívánnia ahhoz, hogy megmentse saját lelki nemességét.”

Közös társadalmi cselekvés – vagyis a politika. A modern ember a külső, felső körülmények változásától – hatalmi rendszerek, vezetők bukásától, cseréjétől, drámai események vagy látványos választások nyomán fellépő új (és régi) irányítóktól – reméli nyomorúságai megszűnését, személyes vágyai beteljesülését. És nem győz keseregni azon, hogy (ha egyáltalán bekövetkezik az általa óhajtott változás) vagy marad minden a régiben, vagy jön valami még rosszabb.

“A fennkölt lelkesedés, melyet politikai események váltottak ki, talán ezt az érzést értem a legkevésbé, hiszen sehol másutt nem látok ekkora aránytalanságot a kiváltó ok és a hatás között.
Elképeszt, hogy mekkora szellemek voltak képesek mohón várni micsoda nyomorúságos eseményekre, és nemcsak azért, mert az utókor már látja, mennyire kimerült, elhalt dolgokról van szó; mert ha elképzelem is, hogy nem az események teljesültek be a maguk siralmas földi valóságában, hanem a hajnalhasadáskor végtelenül elbűvölő ígéretek, csak újabb középszerűségeket látok és újabb hamvakat a korábbi századok hamvain.
Úgy tűnik nekem, hogy a politikai minden egyéb emberi tevékenységnél inkább híján van bármiféle kemény magnak; a legsilányabb szellemi tevékenység is tüzesebb gyümölcsöt rejt magában. Bizonyra minden, amit tehetünk, kétségbeejti a hideg szellemet, mely képes rövid időre megválni az élet szokványos feladatától, de még egyes kudarcok keserűsége után is marad némi titkos büszkeség, és egyedül a politikai tevékenység középszerű abban, amit elér, és középszerű abban, amire törekszik.”

A nép nem demokratikus

Machiavelli még volt annyira őszinte vagy cinikus vagy irónikus (esetleg mindegyik), hogy leplezetlenül írt a hatalom megragadásának és megtartásának hatékony módszereiről. Mi sem illik jobban egy középkori “fejedelem” machinációihoz, mint az általa mesterien tárgyalt elvtelen célszerűség, a demokráciában viszont fokozottan ajánlatos a politikailag korrekt fogalmazás. Dávila, a hitvalló reakciós mind eszméiben, mind azok előadásában velejéig “inkorrekt”. A szabadságról és annak a társadalmi berendezkedéshez való viszonyáról elmélkedve hűvös tárgyilagossággal cáfolja az utóbbi két évszázad politikusainak, ideológusainak és – nem utolsósorban – költőinek döntő többségét.

“Az ember csak azután törekszik a szabadságra, ha már kielégítette anyagi szükségleteit és biztonságigényét.
A politikai élet legalacsonyabb szintje a táplálék, fedél és biztonság gondja; ezek képezik ugyanakkor az alapját is. Az ember mindent feláldoz értük, és amikor veszély fenyegeti őket, heves népi megmozdulásokat vált ki a tömegek igazi politikai félelme. A szabadság ezzel szemben alárendelt törekvés, másodrangú vágy, a gazdagok, hatalmasok és nagyok politikai szenvedélye.
Az ingatag és állhatatlan egyensúlyban folytonosan a nyomor szélén élő tömeg csak akkor képes a szabadságért lelkesedni, amikor átmenetileg jólétnek örvend. A francia forradalom a legjobb érv az ancien régime mellett.
A nép e lelkesedésének nincsenek tehát messzenyúló, mély gyökerei, könnyű szél lobbantja és a vihartól való félelem egymaga kioltja.
A nép mindig kész legitimálni bármelyik önkényuralmat, nemcsak azért, mert számára a szabadság haszontalan fényűzés, hanem azért is, mert biztonságigényét kielégíti a bizalom és a szilárdság, amelyet minden zsarnokságnak színlelnie kell, valamint maga az erő, mellyel kormányoz. A despotizmus a tömeg természetes politikai formája.”

Mi több, a nép, az istenadta nép az elnevezésében rá hivatkozó társadalmi formára fittyet hányva mégcsak nem is demokratikus. Csak akkortól kezd – nyilván az alig értett szólamok szintjén – némiképp azzá válni, amikor egyik alkotóelemétől, az eredetileg törpe kisebbséget képező városi elittől (értelmiségiektől és kereskedőktől) arról értesül, hogy a király helyett ő hivatott uralkodni, illetve már át is vették nevében a kormányzást.
 

“A nép nem demokratikus mindaddig, míg a polgárság belé nem leheli a lelkét.”

    
Az ember imperialista

De nemcsak azért nem demokratikus a nép, mert még nem világosították fel – alkatilag sem az, sem tömegében, sem egyedeiben.
“Minden olyan politika, amely nem ismeri fel az ember lényegi imperializmusát, és azt hiszi, hogy kényszer és erőszak nélkül teremthet rendet, vagyis tartós viszonyt alakíthat ki az egység és a többség között, mégpedig pusztán neveléssel vagy a gazdasági javak különleges elosztásával, könyörtelenül elbukik.”

Irányítás – hatékony irányítás! – nélkül semmi sem működhet, legyen az gép, birkanyáj, golfklub vagy birodalom. Ez pedig nem annyira a vezérlés szabályainak meghatározásán, hanem mindenekelőtt a gyeplőt kezükben tartók személyén múlik.  

“Minden politikai vagy társadalmi szervezetforma veszé­lyeztetettsége és nehézsége abban áll, hogy lehetetlen e rendszerek alapvető helyzeteinek módszeres alakítása. A parancsolás, például, realitás és társadalmi szükségszerűség, ugyanakkor a parancsolás egyes egyének tulajdonsága, olyan képesség, amely csak tettekben nyilvánul meg. A parancsolási hatalom megszervezésének minden módszeres kísérlete kudarccal jár, mivel lehetetlen előre látni, hogy ki rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek egyedül indokolják és lehetővé teszik e hatalmat.”

A humanista Dávila a matematikai logika élességével bizonyítja be, miért van szükségszerűen a kevesek kezében a sokaság sorsa.  

“A hatalom mindig egy kisebbségé lesz, mivel lehetetlen összebékíteni azt, amikor ezer egyén mindegyike elveszíti egy objektum ezredrészét azzal, amikor egyetlen egyén megnyeri ugyanezen objektum minden ezredrészét.
A védelmező a hatalom jelentéktelen töredékét védelmezi; a támadó megszerezheti a teljes hatalom sértetlen testét.”

És ezzel vissza is jutottunk Machiavellihez:

“Az igazi politika azon különböző feltételek tudománya, amelyek az erős személyiségek fellépéséhez szükségesek.”

A kolumbiai filozófus elég világosan utal arra is, hogy szerinte melyek ezek a feltételek.

“Politikai párt: becsvágyókból álló mag, körülötte a mohók csoportja, ezekhez csatlakozik néhány öntetszelgő, és őket követi sok megfélemlített.”

    
    
Biztos örömök

Nem frusztrált, esélytelen kívülálló acsarkodik itt, hanem olyasvalaki, aki nem fogadta el hazája nagyköveti posztját Londonban. Mint ahogy egyébként is széles ívben elkerülte a nyilvánosságot.

“Az tart vissza a politikai tevékenységtől, hogy nem lehet intelligens, ha nem igazságtalan.”
 

De egyéb megfontolások is távol tartották a közélet arénájától.

“A harcos politizálást, akárcsak az esztétikai vitát, csak úgy kerülhetjük el, ha megértjük, hogy egyetlen eszme sem éli túl az idő múlását, következésképp nem éri meg a fáradságot ilyen állhatatlan győzelmekért hadakozni.”

“Az Άπολογία-tól [Platón, Szókratész védõbeszéde] a Discours de la méthode-ig [René Descartes, Értekezés a módszerről] a nyugati gondolkodásnak ugyanaz a bizalmatlansága és gyanakvása nyilvánul meg a társadalom elvárásaival szemben.
A szellem embere nem hajlandó közügyekkel foglalkozni, és jogot követel vagy engedélyt kér arra, hogy saját személyes feladatainak szentelje magát.
Míg az »ιδιώτεύειν αλλα μη δημοσιεύειν«  [visszavonultan, a közélettől távol élni] egyeseknél mindenekelőtt óvintézkedés, addig mások, »qui n´étant appelés ni par leur naissance ni par leur fortune au maniement des affaires publiques« [akik sem születésük, sem sorsuk által nem hivattak el a közügyek intézésére], őszintén közömbösek, és végül találkozunk nyíltan ellenséges érzülettel is. Mindenesetre a társadalmi közömbösség halódó kultúránk egyik legfigyelemreméltóbb pozíciója, és manapság, amikor ellenségei soha nem látott dühvel támadják, védelmezõi pedig feladják, ki kell állnunk mellette.”

Mert az embernek, mindenekelõtt a szellem emberének, fontosabb dolgai is vannak az életben.

“A politikai tett igazolható, amikor az események szükségszerű menete megengedni látszik egy olyan államot, amely megfelel titkos vágyainknak; de sem az elkerülhetetlen elleni küzdelem, sem egy minden nemes érzület iránt közömbös állam fenntartására irányuló fáradozás nem érdemli meg, hogy elhanyagoljuk miatta biztos örömeinket.”
 

(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához  (1.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)