Utóélet-frusztrációk helyett

Horváth László Imrét kérdeztük az Előszezonról, költészetéről és Nézd, havasak a fák, tél van című regényéről. Kapcsolódó anyag: recenzió a regényről.

Az Előszezon blog egy olyan alkotóközösség volt, amely a nyilvánosság elé tárta a műhelymunkát. Az ott publikálók köteteinek megjelenésével azonban csökkent ennek vehemenciája. Működik-e még az Előszezon?

Nem működik már, de ennek nem kifejezetten a kötetek megjelenése az oka. Kinőttük a blogot, és a műhelymunkát is. Alapvetően baráti társaság volt, azóta viszont eltávolodtunk egymástól, mindenki járja a maga útjait, jó ismerősök maradtunk, némi nosztalgiával. Azt hiszem, az oldal mindenki életében szép emlék marad. Azon túl, remélhetőleg, hogyha egynél több tag közülünk elismert író lesz, nem fogják elővenni ezt az egészet, és valami Előszezon-csoportról beszélni, ami ebben a régióban hatalmas divat több száz éve, és az irodalmat mindig valami csoportos mozgalomként igyekszik tálalni. Részben nevetséges és undorító, hogy megint egy csoport lenne, valami kotorék a szokásos kisstílű irodalmi életbeli játszmákban, amúgy meg képtelenség, hiszen az irodalom, az írás végül mindenképp egyszemélyes kaland. Az Előszezonban jó volt, talán mivel másodvonalbelinek kezelt minket a szakma, hogy nem volt ideológia, közös hang, felszabadult és természetes sokféleség működött magától. Sokat lehetett tanulni egymástól, és most nem kell küzdeni mindenféle utóélet-frusztrációkkal. 

Sok oldalt a kukába dobtál egy születő önéletrajzi regényből, mire összeállt a Nézd, havasak a fák, tél van. A szöveg annyira vallomásos, hogy adja magát a kérdés: mennyi maradt végül az önéletrajziságból?

És adja magát a válasz, nem árulom el, mert irodalmi szempontból nem releváns. Aki nem tudja irodalmi szövegként értelmezni, azzal én nem értek egyet, mivel én annak gondolom, nyilván azért tálaltam annak. Az egyéni általános alannyá képes válni (különben nincs helye szövegben), ez az egyik alapvető művészi meglátásom, nem túl eredeti, de működik. Egyébként kit érdekelnek a konkrét megfeleltetések az én sorsommal? Azt a színvonalat meg lehet találni a bulvárlapokban. Ennél a kérdésnél, ami persze nem véletlen nem marad el soha, el szoktam mondani, hogy minden leírt szöveg fikció. Más oldalról nézve az ember annak az olvasónak írjon, akinek akkor kerül a kezébe a könyve, amikor ő már régen meghalt. Ezzel az olvasóval az is előny, hogy hülyeség nekiállni elképzelni, mik az elvárásai.

A cím, a történet, a szereplők megszólalásai is mutatják, hogy vonzódsz a pátoszhoz. Nem félsz, hogy túl komolyan beszélsz ebben az iróniához szokott országban?

A szövegben lévő pátoszt a szövegre még annál is jellemzőbb irónia ellensúlyozza. Nem én vonzódom a pátoszhoz vagy az iróniához, hanem a történet logikája diktálja mindkettő jelenlétét. Egyébként önmagukban ezek a fogalmak, azt hiszem, semlegesek. Meglehetősen bosszantó kifejezés az „iróniához szokott ország”, és a gondolat is, hogy én egy országhoz beszélnék, vagy ahhoz képest, hogy milyen a „hangulat”. 

Úgy tűnik, mind a romantikus, mind a realista beszédmód közelebb áll hozzád a prózában, mint más 20. századi irányzat. Van valami ellenérzésed a posztmodernnel szemben?

Nincs. Példaképem Borges és Cortázar, többek között. Valamint sok kortárs írót is szeretek, McCarthyt, aki szintén, mi más, mint posztmodern, hiszen modern után van, a maga ősi, biblikus erejével. Withmanra is azt mondják, mekkora újító volt. Az irodalom körkörös romok, éljen megint csak Borges. Az öncélú szövegirodalmat (gondolom, ezt érted posztmodern alatt) nem szeretem, szerintem már rég kifulladt, valamint az utóbbi évtizedekben történt virágzását is egyfajta erőtlenség, generációs hiátus krónikus tünetének tartom. 

Egy interjúban olvasható tőled, hogy a Holdpark nagy hatással volt rád. Hogyan jutottál el Bret Easton Ellis olvasásától addig, hogy megírd ezt a kisregényt?

Ez félreértés, egy interjúban valóban említettem Ellist, és a Holdparkot, de csak abból a szempontból, hogy a regény elején van egy bevezető, amelyben az addigi írói pályáját foglalja össze, önéletrajzi ihletés meg kidobott szövegek kapcsán példálóztam vele. Már elkészült a regény, amikor a Holdparkot olvastam. Amúgy a bevezetőn kívül nem volt valami nagy élmény. Ellis szerintem túlértékelt szerző, az egyetlen trükkje, hogy a fogyasztói kultúrát konkrét termékek leírásával ábrázolja, és így hitelesíti a közeget, nos Houellebecq ugyanez, csak fényévekkel jobb író, egyébként. Az európai Ellisnek szokták hívni, nos akkor Európa még mindig sokkal színvonalasabb. Sajnos (vagyis tökmindegy) ez persze nem így van, mert Cormac McCarthy amerikai, és ő hozott létre mostanában olyasmit, ami szerintem felülmúlhatatlanul erős.

Szereplőid dolgoznak, megcsalnak, zsákutcákba jutnak, popzenét hallgatnak, utaznak, gyászolnak. Már-már látványosan mindennapiak. Miért ódzkodsz ennyire az idealizálástól?

Miért ne ódzkodnék? Ha az ember valami épkézlábat akar írni, betart bizonyos alapszabályokat, például nem idealizálja a szereplőit. Vannak kivételes szövegek, amikor indokolt ez a fogás, az én kisregényem nem ilyen.

Ha azt a jelzőt használják a könyvedre, hogy hiperrealista, megsértődsz?

Miért sértődnék meg? Szerintem a realista éppen elég. A hiperrealista olyasmi plusz lenne, hogy ábrázolom a testi funkciókat részletesen, vagy belemegyek a valóság hasonló sziszifuszi elemzésébe. Nyilván kényes kérdés, hogy a részleteket milyen arányban használja az ember, hogy elérje a szövege a megfelelő elhitető erőt, a visszajelzésekből úgy vettem ki, hogy elég hitelesnek tartják az emberek, el lehet képzelni a történéseket és a figurákat, miközben lendületesen halad a történet, nem ragad le a részleteknél. Elég kínos lenne, ha nem így volna, úgy értem, ezzel még csak nullára hoz ki az ember egy prózát.

Hogyan született az ötlet, hogy a Fapadoskönyvnél jelenjen meg a kisregény?

Egy kedves barátom, aki náluk szerkesztő, felajánlotta, hogy kiadják. Mivel senki mást nem érdekelt, elfogadtam az ajánlatot. Elegendő szakmai sikernek gondoltam, hogy a Holmi irodalmi folyóiratban megjelent a kisregény, le akartam kerekíteni a dolgot. Örülök a döntésemnek, szép könyvet csináltak a szövegből, elégedett vagyok az együttműködésünkkel.