Hudy Árpád – A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (8.)
Dávila egyetlen, jéghideg aforizmával utasítja rendre a mai világot “objektíve” uraló és önértékelésük szerint általános érvényű, megfellebbezhetetlen, egzakt elméleteket: “A tudományos igazságok specifikusak, egy különleges rend igazságai; nem a teljes emberi természet, hanem egy meghatározott módszertani séma igazságai”.
Nyugodjunk bele, hogy mások többet tudnak nálunk; elégedjünk meg azzal, hogy amit tudunk, azt jól tudjuk.
Csak tudatlanságunknak megfelelően gondolkodni – az értelem első erkölcsi parancsa.
Nem szabad használnunk azokat az igazságokat, amelyeket magunk nem fedeztünk fel, és cáfolnunk azokat a tévedéseket, amelyeket nem követtünk el.
Egy tudomány következtetései kevésbé fontosak, mint elvei, elvei pedig kevésbé fontosak, mint módszerei.
A tudomány gyarapítja tevékenységünket és korlátozza megismerésünket.
A diadalmas tudománynak, metafizikailag szólva, csak annyi sikerül majd, hogy bebizonyítsa a világ létezését. A puszta, csupasz létezést, a tiszta, üres létet.
A humanizmus megjelenésekor az ember érzéki tulajdonságainak tiltakozása volt a vallásos tagadás ellen; manapság a humanizmus csakis az ember szellemi tulajdonságainak tiltakozása lehet a tudományos tagadás ellen.
A francia tudomány hanyatlása leginkább szerzőinek prózáján mérhető le. Rosszul megírt könyvekért a franciáknak már nem kell átkelniük a Rajnán.
Az emberi ismeretek mennyiségét látva csak azért nem roppanunk össze saját tudatlanságunk súlya alatt, mert eszünkbe ötlik az a határtalan sötétség, amely körülveszi.
A tudomány csodálatosan képes megtanítani bennünket arra, hogyan tegyük a dolgokat, de alapvetően képtelen megmondani nekünk, mit tegyünk.
A statisztika valójában a rabszolgasorba döntés eszköze. Hatásos módszer arra, hogy az egyetlen egyértelmű szubjektumot, az embert az objektumok szintjére redukálja és akként kezelje.
Hudy Árpád
A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (8.)
“Az a tudomány, amely a középkori vallással szemben éppen a szabad gondolat és a teljes igazság nevében lépett fel, ugyanolyan dogmatikus skolasztikává lett, s így a szabad gondolkodásnak és az igazságnak éppen olyan ellensége volt, mint a vallás. Az igazságszenvedély szcientifizmussá lett, élettelen és érdektelen tételek rendjévé, amelyben már nem az eleven szellem fejezte ki önmagát, hanem valami más. Négyszáz évvel ezelőtt a tudomány azzal indult, hogy a lét nagy kérdéseit megoldja; a helyzet ma az, hogy a semmin keresztül az űrbe tart” – írja Hamvas Béla korai, A szcientifizmus című esszéjében.
Az őt erőteljesen inspiráló René Guénon – a modernitás egyik legalaposabb kritikusa – az újkori tudományokat csupán az ősi, tradicionális tudományok elkorcsosult maradványának, karikatúráinak nevezi: “… a profán tudomány csak az alacsonyabb elemeket veszi figyelembe, és – minthogy képtelen túllépni azon a területen, amelyhez tartozik – minden valóságot ezekre kíván visszavezetni” .
Dávila egyetlen, jéghideg aforizmával utasítja rendre a mai világot “objektíve” uraló és önértékelésük szerint általános érvényű, megfellebbezhetetlen, egzakt elméleteket:
“A tudományos igazságok specifikusak, egy különleges rend igazságai; nem a teljes emberi természet, hanem egy meghatározott módszertani séma igazságai.”
A higiénia zsarnoksága
A bogotai remete – a vallással, filozófiával, történelemmel, irodalommal ellentétben – aránylag kevés gondolatot szentelt kifejezetten a tudománynak. Ezekben is inkább a valóság rendszerező leírásának filozófiai problémái vagy az elveinek és eredményeinek gyakorlati alkalmazásával kapcsolatos emberi és társadalmi kérdések foglalkoztatták. Például a modern egészségvédelemnek a biológiai testre és a természet anyagi elemeire korlátozódó kultusza.
“A higiéniai óvintézkedések inkább engesztelő áldozatok, mintsem a hatékony védekezés technikái.
A mikrobák korunk démonai, a higiénia szakembere pedig egy kevéssé festői, de még nagyobb félelmet keltő varázsló.”
Ezt a sokatmondó képet és a mögötte rejlő mentalitást érdemesnek találta bővebben is kifejteni:
“Napjainkban, amikor az egykori tekintély elhalványul és az eljövendő még alig körvonalazódik, nem látok más, vitathatatlan tekintélyt, csak az orvosét. (Nem bomló kor kultusza volt-e Aesculapiusé is?)
Csak neki bocsátják meg és felejtik el hibáit, csak az ő tekintélye támadhatatlan, csak az ő méltóságteljes gesztusait és pompázatos fellépését vagyunk képesek elviselni. (Minden kornak megvan a maga szigora, amellyel ítél azok felett, akiket nem szeret, és értékeli azokat a dolgokat, amelyekben nem hisz.) Tekintélye máris abszolút. Az egyedüli törvények, amelyeknek engedelmeskedik, a sajátjai.
Általános tisztelet övezné azt az agyafúrt zsarnokságot, amely teljes szabadságot hirdetne, és megelégedne azzal, hogy legönkényesebb szeszélyeit higiénikus és megelőző rendszabályokként hirdeti ki. A zsarnok, mint a higiénia bajnoka az új szereplője annak a commedia dell’arténak, amelyet előkészítünk.
Ez az orvoskultusz nem abszurd egy olyan korban, amelyik csak a testében képes megtalálni a realitást, s az előző évszázadok értékeit elveszítette. Az, hogy minden bizonytalan, tünékeny, kétséges, ingatag, nem áll a fájdalomra és az öregségre, mely engem fenyeget. Hogy ne borulnék térdre az előtt, aki enyhülést hoz, nyugalmat ígér nekem?
A régi csodatévő új életre kel, s a szánalmas menet elhagyja a szent barlangokat, a csodás hatású fákat, a lobogó gyertyáktól megvilágított templomokat, hogy oda vonuljon, ahol az új sámán vár rá, korszerűtlen tollait és prémjeit fehér köpenyre, szarukeretes szemüvegre és töltőtollra cserélve fel.
Ezzel szemben én titokban megvetést érzek az orvos iránt. “Rabszolgamesterség”, mormolom – mint egy nyers római patrícius a hadonászó, éles szemű görög előtt, aki őt kezeli – én, az aszpirines és pantoponos kispolgár.
Mégis, lényegében valószínűleg nem tévedek. Az orvoskultusz a szellem végleges alávetését szimbolizálja. A testi egészség itt az emberi tevékenység tulajdonképpeni célja, és én nem tudok beletörődni abba, hogy nem csupán eszköze. (…)”
„Új” és „jó” naiv azonosítása
Nem kevésbé szkeptikus Dávila a technikai vívmányok, az ipari, majd a posztindusztriális társadalomban élő ember mindennapjait mindinkább elárasztó találmányok, újítások megítélésében.
“Semmi sem veszélyesebb, mint az ember új viszonyulása alkotásaihoz.
Egészen tegnapig az ember még gyanakvással fogadott minden találmányt; félt, hogy valamiféle ördögi erő van benne, és megkövetelte, hogy hosszú ideig tisztítótűzben várakozzék a nyugtalanító újdonság.
Mértéktelen optimizmusa, gátlástalan hite a sors jóakaratában és az emberi természetben manapság arra indítják, hogy találékonyságának minden egyes gyümölcsét üdvrivalgással fogadja. A modern ember nem képes hinni, hogy egy új eszme vagy tárgy káros vagy természetellenes lehet, nem képes annak használatáról lemondani, mert felfogása szerint ezzel egy szinte szent kötelességét mulasztaná el.
Ennek dacára mi sem kevésbé nyilvánvaló, mint az új és a jó eme együgyű azonosítása; mi sem kevésbé biztos, mint a határtalan bizalom minden új eszmében.
Szabályok és elvek nélkül mindent elfogadni, amit az emberek kitalálnak, sohasem gondolkodni el e találmányok következményein, hanem vakon elfogadni és elviselni azokat; ismeretlen eljárások embrióit, előre nem sejtett szituációk magvait eksztatikusan üdvözölni és terjeszteni – romlott természetünk elfeledése és az értelem leköszönése jellemzi a modern ember magatartását.”
Az evolucionizmus kudarca
A változás fogalmának – konkrét tartalmától és irányától független – pozitív jelentése összefügg korunk egyik meghatározó eszméjével, a fejlődésbe vetett szinte korlátlan hittel. A jó száz éve az élet minden területén diadalmasan uralkodó evolúciós gondolat manapság már a vallásos emberek többségének is magától értetődő. De amint a mo-dern fizika elveszítette – fejlődése során – vizsgálatának tulajdonképpeni tárgyát, az anyagot, úgy a törzsfejlődés kutatói is a biztosra vett további bizonyítékok felfedezése helyett egyre több kérdőjelbe és ellentmondásba botlottak az elmúlt évszázadban.
“A 20. század legsúlyosabb szellemi ténye talán az, hogy az evolúciós eszme túlzó igénye megbukott.
A 19. század úgy hitte, hogy megtalálta benne a világ végleges magyarázatát: látszólag minden megvilágítható volt, ha fejlődési folyamatként vizsgálták. Elhitették magukkal, hogy a probléma megoldásához csupán meg kell keresni az önálló rendszerek legegyszerűbb alkotóelemeit s hozzájuk rendelni a fejlődés gondolatát.
E magyarázat megvilágosítónak és kielégítőnek tűnt. Manapság viszont annál titokzatosabb.
A nehézség nem tűnik el, ha felosztjuk és elemeire bontjuk. A nehézség felbontása alapvető módszertani követelmény, és talán a térbeli valóság egyik magyarázó elve, de hatástalan eljárás ott, ahol a minőség a korlátlan úr: vagyis szellemünkben és a világ középpontjában.
Másodszor: a tiszta idő nem old meg semmit. Mi mást jelent az evolúció, mint az időt? Mi egyéb, mint puszta szinonimája az időnek, amelyet viszont óvakodunk mágikusan felruházni ismeretlen jellegzetességekkel és titokzatos erőkkel? (…)
Az evolucionista tézis episztemológiai szempontból menthetetlenül kudarcot vall.”
(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (1.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)
