Húsz évvel ezelőtt, még német földön ismertem meg Nicolás Gómez Dávilát. Höchenschwandon, a varázslatos Fekete-erdő délnyugati csücskében, a svájci határtól egy ugrásra fekvő üdülőfaluban, pár napra rá, hogy Münchenből családommal együtt odaköltöztem 2006 kemény telén.

Harminc évvel ezelőtt, egy nappal nyolcvanegyedik születésnapja előtt hunyt el a modernitás legnagyobb és legkönyörtelenebb kritikusa.

A L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent Konzervatív arcképek című kötetből közöljük Hudy Árpád tanulmányát Nicolás Gómez Dáviláról.

A kötet fülszövegéből:

Dávila a világirodalom nagy magányosa, de egyedülléte nem társakra vágyó tengődés a társadalom egy lakatlan szigetén, hanem önkéntes félrevonulás.

Van-e hát végső tétje az írásnak? És az előbb még kétkedő filozófus író – aki másutt meg is fogalmazza, hogy nem érdeklik gondolatainak ellentmondásai – határozott igennel válaszol.

„Azt a szerzőt, aki nem érezteti könyvének első három mondatával, hogy másfajta, összetéveszthetetlen sajátossággal van dolgunk, haladéktalanul a szemétkosárba kell dobni.”

A hozzá legközelebb álló, nyelvét és kultúráját jelentõ európai nemzet újkori útját elemezve Dávila felvázolja a régi hispán dicsõség retrospektív vízióját. Nem érdekli az akadémiai körökben is oly gyakran hangoztatott házmester-bölcsesség, mely szerint “nincs olyan, hogy mi lett volna ha.” A büszke konkvisztádorok kései utóda nem kevesebbet állít, mint hogy õseinek óhazája elhibázta történelmi küldetését.

Dávila egyetlen, jéghideg aforizmával utasítja rendre a mai világot “objektíve” uraló és önértékelésük szerint általános érvényű, megfellebbezhetetlen, egzakt elméleteket: “A tudományos igazságok specifikusak, egy különleges rend igazságai; nem a teljes emberi természet, hanem egy meghatározott módszertani séma igazságai”.