„Az lesz legfelül, ami előbb volt a lenti”
A 2012-es Művészetek Völgyében július 27-e és augusztus 5-e között két kaszt küzdött egymással: a karszalagosok és a karszalagtalanok. Mindkét csoport ragaszkodott korábbi helyszíneihez és újabb foglalásaihoz. Lássuk, kivel volt az erő! Záró völgysétavideónk a cikkben!
Ha valaki a tavalyi Művészetek Völgye közben olyan mélyen elaludt volna, hogy a fesztiválzaj csak 2012-ben költi fel álmából, nem sok különbséget érzett volna a két év kínálata között. Akár aludhatott volna tovább, mert az idei rendezvény főleg azoknak jelenthetett újdonságot, akiknek múlt évben kimaradt. De talán a világvége-hangulat is a Völgy-brandhez tartozik, hiszen évről évre beharangozzák: ez az utolsó, kevés a támogató, nem éri meg. Majd a realitás mindig mást mutat: kétezerért is fogyott a kakastöke Katlan Tóninál, parkolót ezresért is alig lehetett találni, a házi rétest az emberek gyorsabban ették a darazsaknál. Szegények vagyunk, de jól élünk – egyszerre komoly posztkádári trauma és csődöt kívánó underground-igény. Hiszen két Völgy szerveződött egymás mellett. A karszalag nélküli, kocsmaudvarokban látogatható, ingyenes, ahol félmeztelen sátrazók nomadizáltak sörtől a fröccsig, sátortól sátorig. Illetve a karszalagos, amelyen többségükben egy napra érkező családok vettek részt. Ők általában lejöttek megnézni, mi a népi, aztán megfogdosva a kézműves termékeket végül ettek egy lángost (sima, fokhagymával 350). Belehallgattak egy-egy koncertbe, hogy elmeséljék: Palya Bea hasa tényleg nagy (gyereket vár), és elég felelőtlen, mert mindennaposan lenyomott másfél hetet. Biztosan készült néhány fotó is, aztán irány a nagyváros, a munka, az urbánus mindennapok.
A Völgy eme két rétege között állandó harc zajlott a felszín alatt. Amikor leszállt az est, szakadt sátorlakók és panelbéli kispolgárok szelleme küzdött egy rejtett kapolcsi dimenzióban. Vajon az underground győz azzal, hogy a Völgy hivatalosan csődbe megy? Vagy a tavalyi évekhez hasonlóan a rendezvény sikeresen megregulázta az utcazenészeket, a hippiket, a hobókat?
A posztkádári kirakatfesztivál
Lássuk először a karszalagos rétegélményt!
Az önmagát ismétlő Kaláka Versudvar a névadó házigazdán kívül újfent Lackfi Jánossal várta az érdeklődőket, aki kreatív versműhelyével mutatta meg: mindenkiben lakozik egy kis költő. Ha pedig a rejtőzködő poéta iránymutatást kap, akkor talán nem az irodalmi folyóiratokat bombázza verseivel, hanem megelégszik az intenzív kritikával kísért 20-25 fős közösségi élménnyel. Hiszen Lackfi János azonnali visszajelzést adott: mi az, ami lapos, giccses, semmitmondó, eredeti, humoros. Valódi, felnőtteket oktató pedagógusként dolgozott, ez a délutánonként megrendezett versimpró alatt sem történt máshogy. Ott olyan költőket ismerhetett meg a közönség (Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Varró Dániel), akik a helyszínen rögtönöztek új szöveget egy-egy ismert népdalra és a nézőktől érkező szavakra – a paralelopipedontól a doppingvétségig. Hiteles szemfényvesztés az idelátogatóknak, akik elmélyíthetik a Petőfi nyomán kialakult költőképüket: a nagy poéta percek alatt rittyent egy verset, ha arra van szükség.
A Palya-udvar a tavalyihoz hasonlóan vegyes programmal várta az érdeklődőket. Beszélgetés ismert kultúrcelebekkel, színházi produkció, jammelés, gyerekkoncert, DJ Nairobi – mind-mind ismert összetevői a gyors ritmusváltásoknak, amelyek a helyszín fő profilját jelentették. A legfontosabb újdonság az a pályázati rendszer, amellyel 9 együttes került be az udvarba a mintegy 90-100 jelentkezőből. Köztük volt a MeloDisztiK duó is, akikkel tavaly még a Völgy határain kívül találkoztunk. Azóta megnyerték a kecskeméti utcazene-fesztivált, meghódították a pesti bárokat, idén pedig naponta adtak koncertet Kapolcson és Taliándörögdön, ahonnan sietnek tovább az Ördögkatlan Fesztiválra. Ez is mutatja, van átjárás az utca és a hivatalos helyszínek között – a fesztivál bekebelezi a hippit, ha rendben vannak a papírjai. Hobót is beszippantotta a megszokott szellemidézéssel: Jimi Hendrix-szel, Jim Morrisonnal, Pilinszkyvel, Tom Waits-cel és Viszockijjal. A Malompart az ismétlésarzenál ellenére a Völgy egyik leglátogatottabb és legtágasabb helyszíne volt, köszönhetően annak is, hogy idén a kisszínpadok és az apróbb udvarok alkották a rendezvény magját, saját programjukat is ők szervezték. A Blue Spot Café, a Völgy egyik meghatározó új helyszíne is ennek szellemében cselekedett, amikor a workshopok mellett összeállította gazdag, blues-ra, kelta népzenére és klasszikus rockra épülő kínálatát.
Bár a Völgy programjainak nagy része könnyűzenei volt, a Magyar Írószövetség „Ne írd le az irodalmat!” jelmondatú színpadán várta a literatúrázókat. A klasszikus felolvasásokon, írói, szervezeti bemutatkozásokon (Bíró Gergely, Karácsonyi Zsolt, Nagy Koppány Zsolt, FISZ, E-MIL) túl színpadi produkciókat láthatott a közönség. Csuja Imre Istenként fenekelte el Jónást, Kiss Eszter egyszerre játszotta Szabó Lőrinc mindkét szerelmét, a Misztrál pedig arra az erkölcsi dilemmára hívta fel a figyelmet: megölhet-e egy legyet a költő. Bár a felolvasások az érfelvágós Potoczky-novellától a saját nyelvjárását is ironizáló, székely kocsmai párbeszédekre épülő Muszka-show-ig terjedtek, a Magyar Írószövetség élvezhető programot állított össze a kirakatfesztiválon.
A hivatalos programok és az utcákat uraló, de megalázóan veszteséges kézműves vásárok a Kádár-rendszernek azt az időszakát idézték, amikor még volt lehetőség a parasztvakításra, de az utcákon már a változás sokszor megénekelt szele fújdogált.
Felszín alatti rétegek
A változás szele pedig az olyan kis udvarokból fújdogált, mint a szabadtéri romkocsmák hangulatát megteremtő Frisco Udvar, ahol a szalmabálák félhomályában olvasó, felettébb felszabadult diplomások forgatták Bodor Ádám és Dosztojevszkij köteteit az este kezdődő koncertekig. Az itt fesztiválozókról általában hiányzott a karszalag, kettesével vették a szelet kenyeret a sarki közértben, és háromszor ettek a májkrém-konzervből. Tarháltak is, ha kellett: cigit, ötvenest, bármit.
De a változás főleg a Völgyből kiebrudalt Monostorapátiban volt érezhető, amely a pletykák szerint a polgármester és a főszervező konfliktusa miatt került határon és törvényen kívülre. Ezt a törvényen kívüliséget viszont a Vén Platán nevű vendéglő a javára fordította. Gond nélkül zúzhatott a katonai sátorban a Rutin Műtét, a Batsányi Street vagy a LátváNyNépség és más punkrock együttesek. Az ide menekülők nyolcvan magyar forintért ihatták rizlingből a hosszúlépést, mint ahogy a Borudvar is hasonló árrést képezett a kapolcsi kínálattal. Bár utóbbi a fesztivál néhány hétköznapja alatt bezárt, de az utolsó hétvégére főnixként feltámadott.
Kapolcs mellett a másik hivatalos fesztiválfalu Taliándörögd volt, amely főként az Új Iskolában és a Kocsor Udvarban várta programokkal az érdeklődőket. Noha utóbbi helyszín a hivatalos rendezvények között nem szerepelt, és a fellépőket is csak filctollal összedobott, villanykaróra ragasztott cetlik harangozták be, a dörögdi „újduma” stand up comedy igazi Hofi-élmény volt. Friss, aktuális, bátor, közéleti, intelligens. Ráadásul szintén underground, hiszen a Stand Up Brigád kivált a kereskedelmi tévés nagy csapatból. Láthatjuk, nálunk annyira erős a műfaj, hogy már osztódnia kell. Beleznay Endre és Kövesdi Miklós Gábor erős produkciói megmutatták, hogy nem csak a celebeket és a tévét majmoló előadók a menők, hanem a falura leutazó, súgó- és tapsgép nélküli mélyvízi búvárok is.
A Völgy minden évben épített világvége-arculata felkelti a reményt, hogy egyszer, talán az idei Nagy Ismétlés után tényleg bekövetkezik a vég. Ezzel pedig minden kezdődhetne elölről és alulról. Tavaly és tavalyelőtt az utcazenészek még szinte bűnözőknek minősültek, most pedig ők lehetnek azok, akik a karszalagos kaszt letűnésével, a Völgy bukása után annak jövőjét jelenthetik. Akkezdet Phiai dalszövegét idézve:
„mert ebben az életben nem véletlen semmi
neked nem kell így járnod, ha nem tudsz így menni
később az lesz legfelül, ami előbb volt a lenti
miért, most az underground a trendi?”
