NAGYKANÁLIS – Majoros Sándor regénye (6.) – Fogolylátogatási kisérlet

PRÓZA

András nagyapám, mint egy búgócsiga, keresztüldülöngélt a tömegen, ki a májusfáig, amelynek síkos, iszamlós törzsén megtámaszkodva megismételte az előbbi szónoklatát: ne örüljetek olyan nagyon, úgyis visszajön a király!

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

A regény hatodik része

FOGOLYLÁTOGATÁSI KISÉRLET

A májusfát az artézi kút mellett állította föl a helyi közösség tanácsa. Tetején vasvázas, krepp- papírral betekert vörös csillag, kicsit lejjebb a szokásos kocsikerék a rákötözött borosüvegekkel, mézeskalács szívekkel, huszárokkal. Az előzőleg gondosan legyalult ostorfát, ami megvolt vagy tíz méter magas, még olajjal is bekenték, hogy a kincsekre aspirálók dolgát megnehezítsék. Néhány suhanc kivételével nem akadt rá vállalkozó. Egy Topolyáról érkezett rezesbanda partizánindulókkal szórakoztatta az alkalmi hallgatóságot, közöttük a két Majoros fiút, akik a nemlétezés évei alatt, miközben a sötét és levegőtlen hátulsó szoba koromszemcséi közé oldódva várták ezt a napfényes pillanatot, egészen különös módon mégis növekedtek, sőt, megemberesedtek. Apámnak például már a bajsza is pelyhedzett. A majális tiszteletére, vagy mert az öt éven át tartó kozmikus nemlét megszűnését valahogy illett megünnepelni, Csáti-Szabó nagymamám új gúnyába öltöztette mindkettőjüket. Egyforma szabású térdnadrágban feszítettek, a gyerekkorukból valahogy átmenekített fehér zokniban, amely a ropogósan új cipőből csírázott ki és kúszott rá viaszosan színtelen lábszárukra. A családfői komolyság apámon ütközött ki a leginkább. Béla bátyám, mint mindig, most is ugrándozott és helytelenkedett. Csáti-Szabó nagymamámat az újabb családi tragédia – mint tudjuk, a sógorát néhány hónappal korábban bevitték a szabadkai Sárga Házba, ahová csak befelé nyílt az ajtó – nem engedte az ünneplők közé menni, de a kissé már nehezen mozgó, ám az új hatalom első megvillanására fölöttébb kíváncsi Petrás Örzse dédanyám ott nyújtogatta a nyakát a tömegben. Neki kellett vigyáznia, hogy a fiúk ne kanászodjanak el, ne keveredjenek bele valamilyen meggondolatlanságba, például hogy ne próbáljanak meg fölkúszni a májusfára, hogy aztán beolajozott hassal vonzzák magukra a tőlük bölcsebbek félig megvető, félig szánakozó pillantását.

A Majoros fiúkat ilyesmitől nem kellett félteni. Talán Béla bátyám kapható lett volna ilyesmire, de neki még mindig rajta volt a rovásán az a kaland az esővizes kúttal, és ezt elég volt csak megemlíteni, hogy a fejét lehorgasztva odébb oldalogjon. Biztos, ami biztos alapon Petrás Örzse adott néhány dinárt is a gyerekeknek, hogy vegyenek rajta nyalókát – ez is leköti egy időre a figyelmüket –, ám erre nem került sor, mert a banda tust fújt, és elkezdődött a kultúrműsor, benne András nagyapám örökre emlékezetes magánprodukciójával.

Az iskolások szavalatai közben még nem volt semmi baj, de utánuk partizánruhás fiúk és lányok következtek, akik kólót táncoltak a májusfa körül. Az akkor már erősen ittas nagyapám ezt már nem tűrhette. Előbb csak a mellette állókat kezdte untatni epés megjegyzéseivel, de mert többen is rápisszentek, hogy hagyja abba, megmakacsolta magát és kibújt belőle a fenevad. Állítólag jó hangosan odakiabált a táncolóknak, hogy ropják csak, ameddig lehet, mert úgyis visszajön a király. Hallgass már, András, még kihívod magad ellen a sorsot, rángatta meg a kabátja ujját egy jóakarója. Én aztán nem!, pökhendiskedett a nagyapám. Berlinben még lőnek, ezek meg itt ünnepelnek! Ugyan, András, te is tudod, hogy a háborúnak vége, mostantól a népé lesz minden hatalom! András nagyapámat ez a kijelentés végképp kihozta a sodrából. A népé az, hogy dolgozzon, így volt ez, amióta világ a világ, és így is marad! – sziszegte, és köpött egyet.

Ez volt az a legeslegutolsó pillanat, amikor egy határozott, erős, felnőtt akarat megakadályozhatta volna az egész Mohácsi famíliát romba döntő tragédiát. Ha valamelyik régi ivócimborája megragadja András nagyapám grabancát, és odébb penderíti, legfeljebb pofozkodás lett volna a dologból, nem pedig följelentés. De a régi cimborák messzebbről nézték ezt a jelenetet, ráadásul a hajdani sérelmeiket fölidézve azon szurkoltak, hogy ez az öntelt Mohácsi András minél nagyobb bajba keverje magát. Egyedül apám segíthetett volna, ha odafurakszik ehhez a nagy testű, bortól kipirult arcú idegenhez, és a cipője sarkával erőteljesen rátapos a tyúkszemére. Nem úgy, mintha véletlenül tenné, hanem erőteljesen, szánt szándékkal, hogy a részeg disznó fölfogja: provokáció történt. Nem is fenyegetné semmi veszély apámat, hiszen akit megtámadnak, annyira meglepődik, hogy el sem akarja hinni, hogy ez vele is megtörténhet, és csak aztán vág vissza, már ha visszavág egyáltalán. Néhány pillanat ilyen esetben rengeteg idő, ez alatt apám angolna módjára eltűnhet a tömegben, és bármennyire is hőbörög, András nagyapám csak egy cifra káromkodást küldhet utána. Tény viszont, hogy ezzel az inszinuációval kizökkenne a szerepéből, mert azok, akik körülötte állnak és hergelik, legalább annyira meglepődnek, mint ő, és ennek a több mint kellemetlen epizódnak ezen a ponton vége szakad. Nem volna feljelentés, éjjel nem zörgetnék ki az ágyból a rend újsütetű őrei, és nem cibálnák fel egy dzsipre úgy, ahogy kábán, zavaros tekintettel előkászálódik a szobából, tehát minden maradna a régiben, és ez végső soron Csáti-Szabó nagymamámat is közelebb sodorná a Nagykanális hídjánál történt kettős gyilkosság megoldásához.

Ám ez a lehetőség megbukik azok a képtelenségen, hogy ennyi év távolságából képtelen vagyok apámmal szót érteni. Velem ellentétben ő sosem figyelt azokra az apróságokra, amelyekből időn túli üzenet érkezhet olyasvalakitől, akit nem ismerhet. Sosem nézte a fűcsomók tövét, a föld repedéseinek rajzolatát, a jégcsapok varázstükrében elkenődött tájat, pedig szeretett bámészkodni, sőt, ha jobban belegondolok, csak ezt szerette igazán. Nem kergette a labdát, ahogy a hozzá hasonló korú gyerekek, inkább megállt a pálya szélén és nézte őket. Semmi sem hozta ki a sodrából. Mohácsi Jancsi bátyám majd megveszett egy elveszített utcameccs után, miközben apám, aki mindezt csupán végigdrukkolta, beérte egy rövid ideig tartó szomorkodással.

De még ha tehetett is volna valamit, ekkorra már elkésett, mert András nagyapám, mint egy búgócsiga, keresztüldülöngélt a tömegen, ki a májusfáig, amelynek síkos, iszamlós törzsén megtámaszkodva megismételte az előbbi szónoklatát: ne örüljetek olyan nagyon, úgyis visszajön a király! Milyen nótát danoltok majd akkor? Mert én ugyanazt, amit most: Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája! Vígan élem katonaéletem, nincsen gondom másra! Masírozok káplár úr szavára, úgy gondolok az én violámra! Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája!

Apám sosem alacsonyodott odáig, hogy ebben az ügyben mentegesse magát. Ha felmerült ez a téma, kicsit kelletlenül, kicsit vonakodva csupán annyit mondott, hogy az apósa azt kiabálta: fasiszta vagyok, fasiszta vagyok, ami teljesen hihető. Amikor ivott, a nagyapám mindig kivetkőzött azelőtt sem túl acélos emberi mivoltából. El kell ismernem, apám ebben az ügyben nem tehetett semmit, mert már majdnem betöltötte a tizenötöt, és ha ebben a korban egy kislegény szembeszáll a nála sokkal idősebbel, az már férfiügy. Béla bátyám a maga tizenhárom évével még ott volt a határmezsgyén, de neki semmi köze nem volt ehhez a famíliához. Nem ő készült elvenni Mohácsi Terikét, hanem az apám, aki akkor még nem tudott erről az elhatározásáról.

A családi legenda úgy tartja nyilván, hogy egy falubeli magyar ember jelentette föl a nagyapámat, és bár Dudás nagyanyám tudta, ki volt az illető, még a hozzá legközelebb állóknak sem árulta el a nevét. Anyám is csak annyit cipelt magával ebből az örökségből, hogy a följelentő neve családi titok, de ő rögtön továbblépett: nem vitatta el az apja teljes körű, kizárólagos felelősségét. Miközben a testvérei, közöttük is elsősorban a jószívű Zsofka néném, zokogva siratták, Mohácsi Terike azt mondta: jó helyen van ott, ahol van. Kapott is egy hatalmas pofont Dudás nagyanyámtól. Szobafogság csak azért nem lett a dologból, mert szinte órák alatt kiderült, hogy nincs már olyan szobájuk, ahová bezárhatnák. András nagyapámnak azonnali hatállyal felmondtak, ami azzal járt, hogy vissza kellett adnia a szolgálati lakást az államnak. Miközben ő Topolyán a vizsgálati fogságban dekkolt, a családjának a falu és a világ szégyenét kiállva ki kellett költöznie a Boza iskolából, és mint valami kései, ám emiatt még nagyobb figyelmet és még több megaláztatást magára irányító menekült csapatnak, végig kellett kullognia a falun, ki a még félig sem kész Oncsa-házba, amelynek befejezésére most aztán tényleg nem maradt egy árva dinár sem.

Dudás nagyanyám kénytelen volt ügyvédet fogadni, mert a bűn, amivel a nagyapámat vádolták, súlyosabb volt a rablógyilkosságnál. A papírján az állt: rendszerellenes tevékenység. Fél évvel azelőtt ennél sokkal kevesebbért, sőt, a szó szoros értelemben a semmiért is ezerszám lövöldözték agyon a tőlük délebbre élő, a szerbek bosszúja elől elmenekülni képtelen vagy a veszély nagyságát nem jól megítélő magyarokat. Nagyapám óriási szerencséjére negyvenöt tavaszán már nem az egyenruhások döntötték el ezeket a kérdéseket, hanem a népi hatalom által nagysebesen összetákolt civil bíróság. Hitler ekkor már halott volt, de Németországban még folytak a harcok, András nagyapám pedig kijózanodva, megsemmisülve csücsült a hűvösön. A mindig nagy gonddal ápolt eleganciájából körülbelül annyi maradt meg, mint a Harmadik Birodalomból. Egy ócska, kiülepesedett rabnadrág lógott rajta, mert egy darab madzagot se adtak neki, amivel megköthette volna a derekán, fésületlen bajusza inkább egy agyonhasznált cipőkefére emlékeztetett, máskor akkurátusan hátrafésült haja most összekócolva, zsírosan lógott a homlokára, és mert hetente csak egyszer látogatta meg a fogdai borbély, csúnyán ki is szőrösödött. Talán csak az adhatott némi reményt számára, hogy a vizsgálati fogság rettentően elhúzódott. A májusból június lett, aztán július, és végül augusztus. András nagyapám zord, penészes haramiaként eközben azon rágódott, hogy ha ilyen sokáig lacafacáznak az ítélettel, akkor az ügy nem is lehet annyira súlyos. Közben Dudás nagyanyám és a mögé fölsorakozó rokonság minden tőle telhetőt megtett, hogy az akkori fogalmak szerint valódi sztárügyvédet szerezzen nagyapámnak, mert bár a néphatalom ekkoriban már valóban nem lövetett le szó nélkül minden gyanús elemet – az új Jugoszlávia a lehető legkedvezőbb színben kívánt tündökölni az őt mindenben támogató Nyugat előtt –, a rendszerellenes tevékenység nagyon közel áll a hazaáruláshoz, amit pedig többnyire kötéllel szokás honorálni.

Az ügyvédek természetesen nem kapkodtak András nagyapám védelme után, egyrészt azért, mert ezt az ügyet nem lehetett sikerrel képviselni, másrészt pedig mert ebből az idióta önsorsrontóból nem nézett ki busás fizetség. Dudás nagyanyám mégsem adta fel: addig járt irodáról irodára, amíg végül talált egy öreg, dörzsölt jogászt, aki csakúgy, mint nagyapám, az előző rendszer elkötelezettje volt. Ez az ember – a neve sajnos az idők során feledésbe merült – mentette meg András nagyapámat a hosszú börtönbüntetéstől, mert addig taktikázott, addig hosszabbítgatta a vizsgálat idején, amíg életbe nem lépett az a törvény, amely az addigi, lényegében statáriális állapotokhoz képest fölért egy amnesztiával. Ennek, és az erre játszó ügyes, taktikus ügyvédnek – aki egyébként szerb volt – köszönhette a nagyapám, hogy csak két évet kapott, de azt jogerősen, megfellebbezhetetlenül.

Az ítélethirdetést követő héten derült ki, hogy a büntetését a Belgrádtól délkeletre fekvő Pozsarevácon fogja letölteni, ami azt jelentette, hogy Dudás nagyanyám katasztrofális anyagi helyzete miatt a két év alatt egyszer sem fogadhat majd látogatókat. Mindez augusztus közepén vált egyértelművé, és utána András nagyapám már csak egy hetet tölthetett Topolyán. Dudás nagyanyámat ez arra ösztökélte, hogy a családi összetartozás szellemében beterelje hozzá az egész pereputtyát egy utolsó búcsúlátogatásra.

A világháború épp hogy csak befejeződött, az utolsó bombázási hullámban kigyulladt épületek romjai alatt még ott piroslott a parázs, és a levegőben sem a virágpollen tüsszögésre késztető illata érződött, hanem a felrobbant bombák fanyar, orrfacsaró füstje, amikor erre a Mohácsi famíliát megbélyegző és szétcincáló látogatásra sor került. Busz akkoriban még nem közlekedett, Dudás nagyanyám pedig nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy járművet béreljen, így hát gyalog vágtak neki a tizenöt kilométeres útnak. Aznap igazi nyári forróságra lehetett számítani, ezért olyan korán indultak, amilyen korán csak lehetett. Ezt megelőzően történt egy nem várt epizód: Mohácsi Terike ugyanis fellázadt. Kijelentette, hogy a papa azt kapta, amit megérdemelt, és ő nem hajlandó végigszenvedni miatta ezt az utat, majd a menetrend szerint várható pofont megelőzve berohant az Oncsa-ház egyetlen zárható helyiségébe, a vécébe, és magára riglizte az ajtót.

Dudás nagyanyám végül nagy nehezen kiimádkozta a legkisebb lányát a budiból, de ekkora már tíz óra lett. A többiek teljes menetfelszerelésben várták az indulási parancsot. A már nagylánykorban lévő Maris néném ügyelt az elemózsiás kosárra, Eta néném cipelte a nagyapámnak szánt meleg gyapjúholmit – nem számított, hogy észveszejtő volt a meleg, Dudás nagyanyám már a csontrepesztőn hideg pozsareváci télre gondolt –, Jancsi bátyám az ehhez kapcsolódó három lópokrócot, Zsofka néném pedig, mivel ő volt a legpedánsabb, arra a néhány dinárra vigyázhatott, ami az ügyvédi jutalékok és egyéb kiadások után valami csoda folytán megmenekült az enyészettől.

Ezek a tárgyak sosem jutottak el a rendeltetési helyükre. Az elemózsiás kosárba egy egész veknit, fél kiló tehéntúrót, néhány vöröshagymát és egy kisüveg pálinkát zsúfoltak bele, de a készlet javát már az út elején megdézsmálták, pedig akkor még alig voltak túl a Korács szálláson. A hőség úgy nehezedett rájuk, ahogy a herbárium fedele préseli zörgősre a flíszpapír alá rejtett virágokat. Minden lépésért meg kellett küszködniük, nem csoda, hogy az a cserépkorsó, amelyben Dudás nagyanyám az egész napra szánt ivóvizet szállította, dél körül már teljesen kiürült.

Anyám kezdettől fogva kissé lemaradva ballagott a többiek után, de ahogy múltak a percek, a többiek közé is egyre nagyobb távolságok ékelődtek. Csak Dudás nagyanyám törtetett kitartóan a csapat élén, ám egy idő után belátta, hogy muszáj pihenőt tartania. A társaság letelepedett egy árnyékot adó eperfa alá, és mert ekkor már Maris néném kosarában csak a kis üveg pálinka fészkelődött, na meg a korsó is üres volt, buzgón nekiláttak eprezni.  Könnyű dolguk volt, mert az ágak csaknem a földig lelógtak, de azzal egyikük sem számolt, hogy a bogyókból kifröccsenő ragacsos lé úgy vonzza majd a legyeket, ahogy az udvar végébe hajított kasza a villámokat. És ez a hasonlat egyáltalán nem véletlen: amikor az epertől hascsikarást kapva, a legyek támadásától a végletekig fölidegesítve még az út háromnegyedénél sem járhattak, tisztán, kivehetően megzörrent az ég. Jancsi bátyám fölmászott egy fára, onnét jelentette, mit lát: a messze távolban, valahol a telecskai dombok fölött, egy maszatos, mocskos felhőfüggöny lógott. Az úton állók a kukoricától mindezt még nem láthatták, de a sárgásszürke habot görgető, egyre följebb és följebb törekvő réteg vad, tébolyult szörnyetegként űzte maga előtt az imént még tikkasztóan meleg, de mostanra hűvösre, aztán meg borzongatóan hidegre változó levegőt. A Mohácsi lányok elsápadva néztek Dudás nagyanyámra, aki éppen olyan magatehetetlenül forgolódott, ahogy a csibéit védeni igyekvő kotlós, ha a feje fölött megjelenik a kánya. A bácskai határban embertől, zivatartól lehetetlenség elrejtőzni. A török időkben emiatt száguldhattak át itt a szpáhik, legyilkolva mindenkit, aki a vert falú, nádtetejű viskókba, vagy a könnyedén átjárható csalitosokba próbált elrejtőzni. A síkság közepén épült falvak egyszerűen eltűntek a kézzel rajzolt reszketeg térképekről, és hogy nyomuk sem maradjon, arról éppen az ilyen, félelmetes zivatarok gondoskodtak, amelyek azon az örökre emlékezetes napon a fogolylátogatók nyakába szakadtak.

Dudás nagyanyám jól tudta, hogy viharban nem szabad fa alá húzódni, ezért maga köré guggoltatta a gyerekeit és a két lópokrócból megpróbált sátrat teríteni fölébük. A lányok reszkettek a félelemtől, Zsofka néném még sírva is fakadt, de ezt a cincogó hangot egykettőre elnyomta a rájuk törő szélvihar félelmetes robaja.  Egymást átölelve várták a halált, miközben a szél mindent rájuk zúdított, amit förtelmes útja során megragadott. Letört kukoricaszárak, hegyes faágak, fullasztó por, de még kisebb göröngyök is akadtak abban az áradatban, amely után szúrós, szilánkos eső érkezett. Anyám a pokróc alól kilesve látta, hogy a sárban csalafinta kis manókként ugrándoznak azok a jégdarabok, amelyek az imént még sárgásszürke, de a mostanra őszesre változott égi tajtékról leszakadoztak. A fülsiketítő lármát néha egy minden képzeletet fölülmúló csattanás szakította ketté. Ilyenkor furcsa, kénes szagot éreztek, bár ezt gyorsan elmosta az eső egyre frissebb, tisztább, és ismerősségében talán megnyugtatóbb illata.

Nagyon különös egybeesés, hogy ebben a minutumban a Gyülekezet közben apámhoz olyan közel suhintott a halál kaszája, hogy a homlokán érezte a penge szélkavarását. A zivatar itt valamelyest szelídebb arcát mutogatta, a házak jóféle labirintusként lefogták és kifárasztották a szelet, úgyhogy az ítéletidő átalakult látványossággá. Apám abban a hitben, hogy tökéletes biztonságban van, a gangból nézte az égen vágtató borulást, amelyből egyszer csak lekanyarodott az apokalipszis egyik lovasa, történetesen az, amelyik csuklyás köpenybe burkolózva csontlovon vágtat. Ez a szörnyeteg valami miatt éppen apámat pécézte ki, hogy keresztüldöfje a lándzsájával, ő meg csak állt, tehetetlenül. Megmozdulni sem volt ideje, nem hogy félreugrani vagy visszavonulni a hátsó szoba biztonságába, amely ebben a kivételes esetben még az első szobát bitorló Petrás Örzsét is magába szippantotta. Sem ő, sem a vastag falak biztonságában ücsörgő Csáti-Szabó nagymamám, sem a mellettük kuporgó, megszeppent Béla bátyám nem sejtette, mi történik odakint.

Apámmal ketten állunk kint a gangban, látom, hogy mindjárt meg fogok halni és nem tehetek ellene semmit. Apám jócskán benne van a halál hatósugarában, pedig ha egy lépést hátrálna, már nem érné el a kasza hegye, csak a légnyomása, és ez óriási különbség. Ezen múlik most minden, és nem Boza tanár néptárs elméletén, mert az a pákosztos macska senkit nem érdekel, itt kettőnkről van szó, rólam, aki még meg sem születtem, és a tizenöt éves apámról, aki mindjárt befejezi a földi pályafutását. Sírni lenne kedvem, mert a sorsunk megmásíthatatlan, a tények pedig szilárdabbak a piramisok kőtömbjeinél: akkor is elénk tárulkoznak, ha szánt szándékkal elhanyagoljuk, vagy vastag homokréteg alá temetjük őket. Itt most szó sincs ilyesmiről, mert ahhoz, hogy apámat leterítse az égi ostorcsapás, és ebből bárki számára használható tény kerekedjen, időre van szükség. Mit nem adnék most egyetlen percért, mert ennyi is bőven elég lenne, hogy apámat visszarettentsem! A boszorkányos Petrás Örzséből az olvasottsága révén előhozhatnék például egy figyelmeztetést, hogy zivataros időben legjobb bebújni a jó vastag dunna alá, mert a libatoll elektromos szigetelő, csakhogy a dédnagyanyám sosem olvasott mást, mint könnyed szerelmes regényeket. A villany sincs még bevezetve a házunkba, ezt apám az ötvenes évek közepén teszi majd meg, pontosabban a behúzott két szál drótot ügyesen továbbszerelgeti, a villanyvezetés útvonalán fokról fokra tárva fel és hódítva meg a falak mögötti sötét birodalmat, elkergetve és megsemmisítve minden kósza árnyékot, ami a szúette öreg bútorok közt megmaradt.

Ha tudok erről a mesterkedéséről, és ha kölökkoromban e miatt a tudása miatt úgy néztem fel rá, mint egy földre szánt istenségre, akkor az a hiányzó kis lépés valamilyen körmönfont módon mégis megtörtént. Talán éppen azért, mert ösztönösen mindig is jóban volt az elektromossággal, még ha akart volna sem vánszoroghatott volna kijjebb, mert mint a dróton egyensúlyozó kötéltáncos, ő is érezte, hol és mennyit kockáztathat. Meglehet, hogy nekünk úgy tűnik: azon a zivataros napon bőven benne járt a kaszás csapásának hatósugarában, de ez mégis csak a látszat. Apám még akkor sem vihette volna vásárra a bőrét, ha ez a föltett szándéka, mert nem bírta átlépni azt az akadályt, amelyet a képessége és a megérzése az életét kioltó veszély útjába állított. Ha élete kosarából kivesszük azt az esetet, amikor a hatvanas évek elején, vagyis e naptól számítva majd húsz évvel később belelépett egy rozsdás szögbe, és attól majdnem vérmérgezést kapott, ez az epizód számított élete legveszélyesebb kalandjának. Tényszerűen annyi történt, hogy az apokalipszis lovasa az utolsó pillanatban megrántotta a kantárt, és a villám nem apámba, hanem a góré mellett ágaskodó eperfába csapott bele.

A légnyomás visszarepítette apámat a konyhába, és mert a fejét jó erősen beleverte a kemencenyílás előtt hagyott tepsitartóba, átmenetileg az eszméletét is elveszítette. A dörrenéstől kis időre megsüketült Csáti-Szabó nagymamám reszkető kézzel borogatta a homlokát, de hamar kiderült, hogy apámnak nincs komolyabb baja, viszont ettől a naptól számítva semmitől sem rettegett annyira, mint a villámcsapástól. Már az is elég volt neki, ha erőteljesen megzördült az ég, otthagyott csapot-papot és nyomult befelé a továbbra is sötét, köhögtető levegőjű hátsó szobába. Sosem feledkezett meg a libatollal tömött dunnáról sem, hiszen zsigerileg érezte az áramvezetés lényegét, és azt is, mi áll neki ellent. Ezekben a szomorú, bizonytalan kimenetelű percekben néma társául szegődtem, még ha kezdetben, legalább tíz évig, komoly megafizikai akadályok is feszültek közöttünk. Nem érdemes hát kételkedni benne, hogy a nagy nyári zivatarokat együtt rettegtük át, és ez már azon az első, meghatározó jelentőségűn is így volt, csak még egyikőnk sem tudott róla.

Miközben Csáti-Szabó nagymamám vizet fröcskölt az álomtalan álomból lassan ébredező apámra, addig Béla bátyám kikukucskált a hátsó szoba ablakán, és elszörnyedve látta, hogy a kettéhasadt eperfa egyik fele teljesen letarolta a góré tetejét – a kár csupán jelképes volt, a góréban már évek óta csak a gerlicék laktak –, a másik fele meg rázuhant az első udvart a hátsótól elválasztó rozoga léckerítésre. A megfeketedett, kiszálkásodott fatörzs még mindig füstölgött, de a tüzet az akkor már zuhatagként ömlő eső szerencsére kioltotta.

Mindeközben a Topolyai úton rekedt Mohácsiak semmit sem tudtak erről, egyébként pedig megvolt a maguk baja. A vihar amilyen gyorsan érkezett, olyan tempóban tovább is vonult, és mert a két lópokróc várakozáson fölül teljesített, nem is áztak meg túlságosan. A nagy ijedtségre Dudás nagyanyám mindenkinek adott egy korty pálinkát – még ő is belekortyolt az üvegbe, pedig azt megelőzően erre sosem akadt példa –, aztán kiadta az ukázt az út folytatására. A fölázott, sártengerré lett úton ez nem is volt annyira könnyű, és hogy a bajt megtetézze, anyám egyszer csak megbotlott és hasra esett.

Ez volt az a pillanat, amikor Dudás nagyanyám azt hitte, megháborodik. Már majdnem elérték a célt, a látóhatár peremén piciny tüskeként már a topolyai templomtorony is látszott, erre föl Terike úgy összepiszkolja magát, hogy nem lehet vele emberek közé menni. De ha már eddig eljutottak, nem adhatták föl. Maris nénémet utasította, hogy amennyire tudja, próbálja meg menet közben szalonképes állapotba vakarni Terikét, aztán lekevert egyet a kuncogó Jancsi bátyámnak, és intett, hogy indulás!

Libasorban törtettek a város felé, ami mintha incselkedett volna velük: néha már olyan közelinek tűnt, hogy a szagát is érezték, aztán megint hátrébb szökellt, de ez a húzd meg-  ereszd meg játék egyszer csak véget ért: a lábuk alatt előbb kavics zörrent, aztán flaszter koppant, és már ott is álltak a kálvária előtt, ahol az út lejteni kezd, és ki sem egyenesedik a központig. Dudás nagyanyám tudta a járást és azt is, hogy bár nem tervezte, hazafelé kénytelen lesz valamilyen jármű után nézni. A pénz, ugye, megvan?, fordult Zsofka nénémhez, aki rögtön rávágta, hogy hát persze, az utolsó dinárig, pedig kínzó pontossággal tudta, hogy abban a nagy kapkodásban, idegeskedésben, amikor a pokrócot magukra terítették, a kis varrott buksza valahogy kicsúszhatott a zsebéből és nyomtalanul eltűnt a pocsolyában. Zsofka néném kihúzta magát, hogy a gyanúnak még a látszatát is elterelje magáról, de főleg hogy megnyugtassa Dudás nagyanyámat, akinek ekkor új gondokkal kezdett megküzdenie. A csapat ugyanis teljesen szétzüllött. Megvert hadseregként vánszorogtak végig Topolya főutcáján, ahol letört gallyak, a tetőkről lesodródott cserepek darabkái és a közeli domboldalakról odahordott sár keresztezte az útjukat. A város telibe kapta a vihart, ehhez képest nekik csak a pereme jutott, Ómoravicának pedig még annyi sem.

Csáti-Szabó nagymamám azért erről más véleményen lehetett, de később megtudta, hogy aznap nemcsak az ő portájára vágott le a villám, és ettől valamelyest megnyugodott: istennek mégsem ővele akadt elszámolni valója. A falu szélén épülő kendergyár például két erőteljes csapást is bekapott, de nem ez volt a legkülönösebb, hanem hogy az ítéletidő a negyvennégy őszén kifosztott és sorsára hagyott zsidó templomot sem kímélte. A Két Galambból kisereglők hunyorogva, behúzott nyakkal nézték a tetején keletkezett, füstölgő lyukat, amelyen immár akadálytalanul beleshetett az eső. A csontvázszerűvé soványodott Léderer házaspár még András nagyapám letartóztatása előtt visszajött a faluba, de valósággal bemenekültek a kriptaszerűen üres Ungár házba, és többé nem mutatkoztak a világ színe előtt. Senki sem tudta, miből élnek, ha élnek még egyáltalán. Ők ketten maradtak az egykor népes zsidó hitközségből, nekik kellett volna gondozniuk és rendbe tenniük a szomszédjukban roskadozó imaházat, de azok után, amit átéltek, nem maradt rá energiájuk, vagy – és ez nagyon is hihető – elfordultak az istenüktől. Csak ők tudták, mi mindent láttak, és talán úgy gondolták, a próbatételnek is van határa: ha a mindenható odáig ment, hogy ezt eltűrte, akkor nekik is megvan a joguk, hogy tegyenek még egy lépést. A zsidó templom pedig átalakult kísértettanyává. Vaskerítését teljesen benőtte a futórózsa, betört, leszakított ajtaja mögött meg valami gödörszerűség keletkezett, aminek békalencsés vizét néha olyan vibrációk bolygatták, mintha egy tüskés hátú, pikkelyes testű szörny lakott volna benne.

Papp Veronka néni ekkor még tartotta a frontot a Két Galambban, de érezte, hogy a legális üzlet területén meg vannak számlálva a napjai. A készlet nagy részét már át is menekítette az egyre inkább erődítménnyé alakított házába, és azon mesterkedett, hogy az egykori törzsvendégekből megteremtse a maga kuncsaftkörét. Csáti-Szabó nagymamára ebben az újonnan kialakuló helyzetben nem volt szüksége. Veronka néni maga lett a kocsmáros, a háziasszony és a nevelőnő, aki gondoskodott az apátlan-anyátlan Etelkáról. Nagy csapás volt ez a nagymamámnak, mármint hogy a Két Galamb kikerült Veronka néni fennhatósága alól – nemes egyszerűséggel kiadta egy jelentkezőnek árendába –, mert most, hogy Lédererék visszajöttek, onnét könnyebben kapcsolatba kerülhetett volna velük, mint a készülő kendergyárból, ahová az új világrend igényeit jobban átlátó Veronka néni rábeszélésére dolgozni jelentkezett. Te még fiatal vagy, Juliskám, mondta az ugyancsak fiatal, jócskán negyven alatti Veronka néni a valóban csak harmincnégy éves nagymamámnak, ott a helyed ebben a rohambrigádban. Aki most jól helyezkedik, egész életére megalapozhatja a jövőjét! Velem ne aggódj – így mondta – én föltalálom magam, de neked helyezkedned kell! A kendergyár a jövő, és nemcsak a tiéd, hanem a fiaidé is.

Csáti-Szabó nagymamám egy kissé lógó orral, de szót fogadott, jelentkezett a brigádba, ahová föl is vették szakácsnőnek. A zivatar idején már harmadik hete dolgozott, és boldog izgalommal vette észre, hogy a Mohácsi lányok közül hárman is ott tüsténkednek a munkások között. Mindig eszébe volt az a Mohácsi kislány, akit avval a rézszelencével a markában meglátott, amit az Ungár ház kifosztásakor szerzett. A nagymamám maga sem tudta, mit várt volna anyámtól, aki akkor még nem érte el a munkába álláshoz szükséges korhatárt, így nem is jelenhetett meg az ebédre várók sorában. Csáti-Szabó nagymamám egy kicsit csalódott volt, bár ő is hallotta, hogy Mohácsi Andrást bezárták, a családját pedig kipaterolták a Boza iskolából. Ebben az új helyzetben a kislány anyukám semmiképpen sem vezethette volna el az Ungár házba, arra a kínzó kérdésére pedig végképp nem adhatott volna választ, hogy ennek az övénél százszor nagyobb sorscsapásokat átélt famíliának van-e valami köze Kamjonkai Szemző Dénes és Ignác nagyapám meggyilkoltatásához. Így hát Csáti-Szabó nagyanyám összeszorított szájjal kavargatta azt az ormótlan bográcsot, amelyben többnyire olcsó krumplileves rotyogott, és ha valamelyik korban hozzáillő elvált vagy özvegyember beszélgetést kezdeményezett vele, úgy fordult el tőle, mintha minden egyes hozzá intézett szó maga lett volna a kárhozat. A zivatar napján a munkások hideg ételt kaptak – papírdobozba porciózott amerikai háborús segélyt –, amit a raktáros osztott ki. A nagymamámnak emiatt szabadnapja volt, mintegy lehetőséget teremtve arra, hogy rendet tegyen a jócskán elgazosodott veteményesében, de jött a zivatar, és az mindent fölborított.

Közben a Topolya tönkrevert utcáin csúszkáló, bukdácsoló Mohácsiaknak szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy elnézték a naptárt: a politikai foglyoknál aznap nem volt látogatás. Dudás nagyanyám egy szót sem tudott szerbül, még ha akart volna sem vitatkozhatott nagyapám őreivel. Nem maradt más választása, mint megszégyenülten hazakotródni az egész pereputtyával, a máskor igencsak szépséges, de jelen pillanatban fakó, ázott egérkéknek látszódó Mohácsi lányokkal, és az apjához hasonlóan lobbanékony, most mégis szipogó, taknyos kölyökké visszaváltozott Jancsi bátyámmal. Már majdnem odaszólt Zsofka nénémnek, hogy szedje elő a pénzt, amikor anyám észrevette, hogy egy ismerősük, nagyapám egyik cimborája közeledik az úton egy vaskörmű Zetorral. Ez a fölfedezés mentette meg Zsofka nénémet a gyalázattól és a ki tudja, milyen büntetéstől, mert Dudás nagyanyám, teljesen megfeledkezve minden bajáról, kiszaladt az útra és lestoppolta ezt az ismerőst. Kiderült, hogy Jani bácsi – a vezetékneve örökre feledésbe merült – építőanyagot szállít Ómoravicára, az épülő villanytelepre. Készséggel megengedte, hogy a csapat fölmásszon a prikolicára, ami az idejövet megpróbáltatásaihoz képest már-már luxusutazásnak számított.

Mindezek után András nagyapámat úgy vitték le Pozsarevácra, hogy el sem búcsúzhatott az övéitől. Sosem emlegette, mi történt vele a börtönben, de hogy borzasztóan szenvedett, ahhoz nem férhet kétség, mert egy cudar betegséggel, az orvosi diagnózis szerint krónikus isiásszal szabadult, aminek következtében élete végéig bicegett. A biciklijét is át kellett alakíttatnia egylábasra, mert a bal lábával képtelen volt lenyomni a pedált. Kölyökkoromban nem is értettem, hogy lehet evvel a torz járművel közlekedni, mert ha nem vigyázott, és a pedál lendületet vesztve az alsó nyugvópontján maradt, le kellett szállnia, hogy kézzel föltekerhesse a taposható magasságba.

Ezt hozta össze András nagyapámnak az a részeg gajdorászás ott a májusfa alatt, de még így is ő járt a legjobban. Azon a télen a családja majdnem megfagyott a félig kész Oncsa-házban – a gyerekek sámlit tettek a sporhetre, amelyen felváltva ültek, miközben szárízékkel próbáltak aláfűteni –, de valahogy ez a megpróbáltatás is elmúlt. A bűn pedig, ami valójában egy meggondolatlanság volt, a hétköznapi élet síkján gyorsan elfelejtődött, mert a Mohácsi lányok egyre szebbek lettek. Még az én csipasz anyám is kipenderedett, és ez új esélyt kínált a lassan magára találó András nagyapámnak. Szerzett néhány hold földet meg egy gebét, amivel úgy-ahogy eldolgozgathatott, de az igazi lehetőséget a lányai szépsége tartogatta neki. A lehető legsürgősebben férjhez kellett adnia mindegyiket.