Nagykanális (7) – A CSELSZÖVÉS – Majoros Sándor regénye

 PRÓZA

Alig három évet kellett volna eltöltenie Szarajevóban, de mert megütötte a magassági szintet, no meg az ábécét is tudta, a kiképzés után áttették a Belgrádba, a Tito gárdába. Ez a körülmény új embert formált belőle.

NAGYKANÁLIS

A cselszövés

MAJOROS SÁNDOR REGÉNYE, hetedik rész

A munkáshatalom először a villanyáramot hozta el a faluba. Mintha a rendszer rögeszmésen ragaszkodott volna hozzá, hogy mindenki lássa azt, amit ebből az új világból látni érdemes. A villanytelep egy foghíjtelekre épült, egészen közel ahhoz a kanyarhoz, amelyben a magyar utóvéd legéppuskázta az egyik lovas kozákot. Mivel ennek az eseménynek anyámon kívül nem volt szemtanúja – az akcióban résztvevő és később orosz fogságba eső honvédek sorsa ismeretlen –, idővel családi legendáriumunk része lett, ahol egyre vastagodó porréteg fedte be. A technika legújabb csodája, a villanytelep volt az új korszak első számú attrakciója. Gőzerővel működött és este hattól kilencig, reggel pedig öttől hétig azokat a módosabbakat is kiszolgálta, akik megengedhették maguknak a villanyvilágítás földöntúli luxusát. Ekkor még csak egyetlen tányéros villanykörte járt mindenkinek, mert az áram javát a gurigagyárnak, a malomnak és mindenekelőtt a kendergyárnak tartalékolták.

Teljesen érthető módon, a lerongyolódott, tönkrement országnak égetően nagy szüksége volt kendervászonra, amelyhez a falu szélén sietve összerakott üzemben csak az alapanyagot gyártották. Medveszerűen cammogó, orosz katonai teherautókon hozták a kendert, amelyet szurtos képű munkások velláztak bele az áztatómedencébe, majd miután az anyag megpuhult, ugyanígy, kézi erővel pakolták rá azokra a csillékre, amelyeken bedöcögtették a gőzfelhőket eregető, gépdübörgéstől hangos üzemcsarnokba. A meleg vízzel és a gőzzel olyan pazarló módon bántak, mintha kimeríthetetlen mennyiségben állt volna rendelkezésre, pedig helyben állították elő abban a két széntüzelésű kazánban, amelyhez szintén teherautókkal fuvarozták ide a szenet valahonnét a meseszerűen idegen Boszniából.

Hét közben reggeltől estig dolgoztak, de szombaton délben leeresztették az áztatót, slaggal kicsapatták belőle a sarat, feltöltötték tiszta, a kazánok vizével kevert mosóvízzel. Lehet, hogy ebben a minden igyekezet ellenére is pocsolya állagú vízben tíz évvel később, amikor vállalati beutalókkal már majdnem mindenki az Adrián nyaralt, senki sem mártózott volna meg, de a negyvenes évek vége felé ez maga volt a mennyország. A szálkásan izmos férfitestek a fekete-fehér fotók kontrasztját idézve, szurokszerűen csillogtak az összegyűrt celofán módjára csillogó vízben, a medence szélén napozó lányok vállán pedig homokdűnék közé szorult oázisra emlékeztettek az odafröcskölt vízcseppek. Mindenki visítozott és kacagott, mert a legények fókák módjára mutatványoztak a vízben, de miközben le és felbuktak, pillantásukkal mindig a lábukat lóbáló lányokat keresték. Szerelmek és fájdalmas, beteljesületlen szimpátiák kusza ágbogai, vagy éppenséggel szőlőindaszerűen egymásba fonódó, egymást átölelő hajtásai nőtték be ezeket a hunyorgó blendével megszűrt, a nap hevétől pedig szúróssá tett, egyébként pedig áthatóan kenderillatú szombat délutánokat, amelyek nemegyszer tábortüzes, mozgalmi daléneklős estékben értek véget.

A Mohácsi lányok mind a négyen részt vettek ebben a felfokozott társasági életben. Igaz, hogy Maris néném csak a háttérből, a szakácsnők és az idősebb, levetkőzni szégyellő munkásnők gyűrűjéből leste a fejleményeket, de Zsofka és Eta néném a szegényes, háború előtti szabásmintájú fürdőruhájuk ellenére is sztárok voltak a sztárok között. Ott kellették magukat a mésszel fehérített téglaperemen, miközben előttük a vízben valóságos karéj képződött az alkalmi hódolókból. A celofánzúzalékon, mint valami dunyhán mutatványozó Adoniszok mindig úgy intézték, hogy a fejesugrás után fölbukkanva éppen a két Mohácsi lány előtt vegyenek levegőt. Azok meg csak nevettek, fejüket kacéran hátrahajtva, porcelánfehér fogukat újból és újból kivillantva, hogy a vízben tobzódó, a homlokukra tapadó hajukkal a szokásosnál is mulatságosabbnak tűnő lovagok olyan marcangoló kínokat éljenek át, amilyeneket csak az ifjú szerelmesek tapasztalhatnak, ha tudják: az a lány, aki tetszik nekik, soha nem lehet az övék.

Ezeken az örökre emlékezetes szombat délutánokon Mohácsi Terike is ott lebegett a kenderáztató medencében. A koránál fogva már ő is kiülhetett volna a peremre, de akkor sem tett volna ilyet, ha parancsba kapja. A testvéreihez képest, meg úgy önmagához mérten is, szóval, hogy is mondjam csak… nem volt szép. Amikor András nagyapám a pozsareváci börtönben raboskodott, kislány-anyám olyan súlyosan megfázott, hogy csak hajszálon múlott az élete, de mihelyst a krízis elmúlt és az ennivaló előteremtése nem jelentett megoldhatatlan feladatot, úgy meghízott, hogy már a nénjei kinőtt ruhájába is csak akkor fért bele, ha Dudás nagyanyám derékban kiengedte őket. Ez a csapás – mert hiszen anyámnak az volt – azt eredményezte, hogy udvarló nélkül maradt, és mert a csúnyaság a közhiedelem szerint tartósabb, mint a szépség, úgy tűnt, hogy mindörökre.

Pedig ebben a reményteljes, minden korábbi megpróbáltatást feledtető időszakban még Csáti-Szabó nagymamámnak is akadt udvarlója! Nem olyan hetyke, hátrafésült hajú, keveset teketóriázó, amilyennek a moziban vetített, immár amerikai filmekből az ideális udvarlót faluszerte elképzelték, hanem egy, az ötvenes éveiben járó, kevésbeszédű, megözvegyült transzportmunkás, aki a nem sokkal a felszabadulás előtt temette el a feleségét. Látatlanból is meg merem kockáztatni, hogy ez az ember semmilyen tekintetben nem léphetett szegény megboldogult Ignác nagyapám nyomába, de az idő is csak egy hazárdjátékos: hiába gyűri maga alá kérlelhetetlenül az éveket, aki fiatal, még nagyon sokáig az is marad, és bizony megesik, hogy ebből a furcsa, húzd-meg-ereszd-meg játékból – átmeneti jelleggel – az idő kerül ki vesztesen.

Ignác nagyapám csekély hagyatéka akkor már a Gyülekezet közbeli ház padlásán porosodott. Ide száműzték azt a nagyméretű, szénceruzával rajzolt, bekeretezett önarcképét is, amelytől első padlásos kalandom idején kis híján frászt kaptam. A könyvei, köztük a kétkötetes, térképekkel és színes metszetekkel gazdagon illusztrált Magyar nemzet története a mestergerenda mellett hevert az ujjnyi vastag porban. Egyéb tárgy a nagyapámtól nem maradt fent, vagy ha mégis, észrevétlenül beolvadt és betagozódott a padlás egyéb tartozékaiba.  Rideg, lélekölő hely volt ez, ahová senki sem látogatott föl szívesen, mert a szétszórt holmi fölött pecazsinór ruganyosságú hálókon, diónyi méretű keresztespókok őrködtek. És mintha ez a se nem égi, se nem földi kripta Csáti-Szabó nagymamám lelkiismeretét is magába zárta volna.

A mindenre élénken vizslató Petrás Örzse egyszer csak azt vette észre, hogy a menye nem a szokásos fekete kendőjét viseli, hanem olyat, amelyiken apró, ámde jól kivehetően szürke, csigaszerű minták is vannak, ami csak egyvalamit jelenthetett: a menye valakinek tetszeni akart! Ez rosszabbul esett neki, mintha beletenyerelt volna a gangon növesztett medvetalpba, amelyről egyébiránt köztudott, hogy minden szúrása gennyes sebet hagy maga után.

De Petrás Örzse sokkal rafináltabb volt annál, hogy egy hisztérikus kirohanással lerendezze a dolgot. Minden másban toronymagasan a menye fölött állt, azt az egyet kivéve. Csáti-Szabó nagymamám még nem töltötte be a negyvenet, ami onnét, a fonott karosszékből, ahol Petrás Örzse naphosszat ücsörgött, még szemtelenül fiatal kornak számított. Nem tiltotta meg a menyének semmilyen rendelet vagy új törvény – negyvenöt után volt belőlük bőven –, hogy a maga kedve szerint rendbe szedje az életét, de ha erre szánta volna magát, az anyósnak minden bizonnyal befellegzett. Nincs az a férfi a világon, aki megtűrné maga mellett a felesége előző férjének anyját, vagy ha mégis, legfeljebb kegyelemkenyéren. Petrás Örzse nem kért ebből. Túl sokat bajlódott ezzel a kicsiny birodalommal ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen lemondjon róla. Nem beszélve arról, hogy nem is volt hová mennie.

Úgy tett, mintha a menyén tapasztalt változás a legkevésbé sem érdekelné: fonott karosszékében ülve lebiggyesztett szájjal olvasta a romantikus regényeit, de a szemüvege fölül egy hiúz pillantásával leste a nagymamámat. Kiváltképp este, amikor az hazatért a munkából. Még a lélegzetét is visszatartotta, hogy megállapíthassa, vajon Csáti-Szabó nagymamámnak gyorsabban ver-e a szíve a megszokottnál, de semmi rendkívülit nem tapasztalt. Azt viszont nagyon is jól tudta, hogy a menye a kendergyár konyhájának ablakából látja, sőt kíváncsian nézi a szombat délutáni fürdőzéseket, és ilyenkor egy fura alak, egy semmirekellő transzportmunkás megáll odakint, és miközben vastagra sodort kapadohányt pöfékel, hosszan elbeszélget a nagymamámmal. Petrás Örzse maga is cigarettázott, ezért csalhatatlanul meg tudta különböztetni a kapadohány szagát a finom bolti árutól. Csáti-Szabó nagymamám egyre többször vonszolt haza ilyen undorító szagfelhőt, ami mélyen fölháborította a könyvét rezzenéstelenül maga előtt tartó Petrás Örzsét.

Nyugtalanító kérdés, hogy miként leplezhette le a nagyanyám nem is létező vétkét ez a perszóna, aki jószerével ki sem mozdult a Gyülekezet közből. Könnyű lenne azt válaszolni, hogy csakis úgy értesülhetett mindenről, ahogy a fajtájabeliek, vagyis éjnek évadján, amikor minden tiszta lelkiismeretű, becsületes ember az álmok szántóföldjén igyekszik minél szélesebb barázdát kiszántani, Petrás Örzse egy lavór víz fölé hajolva, vagy más, hasonlóan sötét praktikákkal elébe ment a jövőnek és kiforgatta a gúnyájából mindazt, amit rejtegetett. Ha csak egyetlen mágiával foglalkozó könyv is lapult volna a szalmazsákjában, tényként kéne elfogadnom ezt a meredek hipotézist, de mert Béla bátyám korábban ennek a miniatűr tékának minden póriasan egyszerű titkát leleplezte, csakis a szomszédságban kell keresni a félig szánt szándékú, félig ártatlan hírvivőket.
Belőlük pedig még ezek a világtól elzárt helyen is akadt néhány díszpéldány. Kiváltképp amióta a nyár kellős közepén Károly bácsi hazajött a fogságból. Nem azért övezte érdeklődés a személyét, mert hős volt, és mert olyan állapotban is túlélte a hadifogolytábort, hogy a Donnál átlőtték a torkát, hanem mert valami eltörött benne. Még három napja sem volt otthon, máris beleugrott a kútba. Még jó, hogy nem fejjel előre, ahogy azok a csillogó vállú fiúk a kenderáztató medencébe, hanem talppal, de a kútba ugrás így sem tréfadolog. A sebtében összecsődített szomszédság rángatta ki az agyagból és pofozta vissza az életbe. Meglehet, hogy a ricsajra Petrás Örzse is átsántikált a szomszédba, ahol már tisztes félkaréjban állva pletykálkodtak a hozzá hasonló vénségek. Annyi mindenen keresztülment szegény, nem csoda, hogy kikészültek az idegei, mondhatta valaki, csak úgy, közömbösen, ahogy a más baját szokás nyugtázni. Szegény Mariska, célozgattak Károly bácsi távolabb sírdogáló feleségére, alig várta, hogy az ura előkerüljön, most meg itt van neki bajnak. Isten bocsássa meg, amit most mondok, de ti is tudjátok, hogy ez a Károly már fiatal korában is terhelt volt egy kicsit! A néhány házzal feljebb lakó Ilka néni károgta ezt, aki nem sokkal előbb özvegyült meg, miután az ura, a derék Dávid bácsi, aki a reformátusoknál a presbiterségig vitte, egyik reggel szalonnaevés közben gutaütést kapott. Ilka néni ettől a pillanattól vénasszony lett, mégpedig olyan természetes ösztönösséggel, ahogy a báb átalakul pillangóvá. Ez esetben mindez fordítva történt, mármint egy hervadt, gusztustalan éjjeli bögölyből lett még gusztustalanabb hernyó, ám ez az állapot akkor is kiváltságok egész sorát biztosította neki. Minden alkalmat megragadott például arra, hogy a nézeteit propagálja, vagy csak szurkálja azokat, akik erről a témáról másként gondolkodnak.

Megint csak azt mondom, isten bocsássa meg, amit most mondok, de sokszor jobb egyedül maradni, mint egy nagybeteg, magatehetetlen férfit gondozni a nap huszonnégy órájában, ismételgette szemrebbenés nélkül, pedig a körülötte állók pontosan tudták, hogy az ereje teljében lévő Dávid bácsi egyszer csak leesett a székről és mire a feje koppant a földön, már halott volt. Mindez nem gátolta meg Ilka nénit – aki Károly bácsi kútba ugrásának idején legfeljebb ötvenéves lehetett – abban, hogy az általa alig ismert Petrás Örzséhez fordulva azt mondja: Na de minden családnak megvan a saját nyűge, ugyebár? Ki így viseli az özvegységet, ki úgy, nemdebár?

Ez a néhány szó úgy hatott Petrás Örzsére, mint egy arculcsapás. Miért neki címezte Ilka a mondókáját, és főleg: mit akart vele mondani? Nyakig benne van a református körökben, azok meg mindent tudnak, de kiváltképp azt, ami a templomkerten kívül történik, mert a Szentírás mostanság azért nem nagyon változik. Petrás Örzse amilyen gyorsan csak tudott, hazabicegett, és már aznap este riasztó jeleket fedezett föl a menyén. Csáti-Szabó nagyanyám úgy ért haza a kendergyárból, hogy valahol az úton elveszítette legfőbb védjegyét, a pengevékony szájat. Mosolyogva lépett be a nagykapun – aznap kapta meg a fizetését –, amivel végleg meggyőzte a bizonytalanságban őrlődő Petrás Örzsét, hogy a baj nem kicsi és nem is nagy, hanem óriási.

Az én sorsom innentől ennek az akaratos vénségnek a kezében reszketett. Ha rálegyint erre az egészre, és azt mondja: ha kegyelemkenyér, akkor legyen kegyelemkenyér, sántán, betegen úgysem vágyhat többre, akkor én mindörökre bent maradok a nemlét világűrszerű sötétjében, mert Csáti-Szabó nagymamám előbb-utóbb nagy valószínűséggel enged az unszolásnak – amely főnként a kerítés terén is jelentős tehetséget felmutató Veronka néni irányából érkezett hozzá – és elfogadja annak a kiálló ádámcsutkájú transzportmunkásnak a közeledését. Innentől pedig a nagyanyám alighanem felhagyott volna az igazságkereséssel, az pedig eszébe sem jutott volna, hogy az apámat és az Ungár Piroska púderes szelencéjét birtokló Mohácsi Terikét valahogy összeboronálja. Ez a sárgaréz tégely volt a nyomozás továbbvitelének, és talán a Kamjonkai Szemző Dénes elleni merényletnek az egyetlen kézzel fogható bizonyítéka, már ha hinni lehetett annak a domobránnak, aki a kivégzése előtt bevallotta, hogy a szerbeknél miként szokás emberéletté konvertálni a töltényhüvelyeket. Csáti-Szabó nagymamám azzal is megelégedett volna, ha egyszer az életben kézbe veheti és jó alaposan megnézheti azt a hagyma alakú púdertartót, mert valamiképpen dűlőre juthatott volna vele. Ha a talpán ott vannak a töltényhüvelyre emlékeztető nyomok, átadhatja magát a bosszú mindennél édesebb kötelességének, ha pedig nincsenek, bizonyságot nyer arról, hogy Ignác nagyapám haláláról csakis a politika tehet, és meghagyja istennek azt, ami egyébként is az övé.

Petrás Örzse már hazafelé bicegés közben is tudta, hogy még a legkézenfekvőbb, legordenárébb bizonyítékkal a zsebében sem cédázhatja le a menyét, mert azzal csak rontana egyébként sem rózsás helyzetén. Valahogy vissza kellett térítenie a kissé megszédült Juliskát a helyes útra. Mindez azt is jelentette, hogy véget értek a részint kozmikus nemléttel, részint ábrándos olvasással eltöltött órák: Petrás Örzsének angazsálnia kellett magát az ügy érdekében. Arra nem játszhatott, hogy a halott fia érdemeit és kiválóságát bizonyítva lelkiismeret-furdalást ébresszen a menyében, mert ami itt és most történt, az nem lélektan volt, hanem biológia. Valahol mélyen meg is értette Juliskát, mert hát szó, mi szó: ha egy kissé adott volna magára, az átlagosság szintjére játszva fölküzdhette volna magát. És volt egy háza is, ami jó partivá változtatta a ki tudja, milyen anyagi háttérrel küszködő elvált vagy megözvegyült munkásemberek szemében.

Egy napon Petrás Örzse váratlanul kijelentette, hogy meg szeretné látogatni az övéit. Csáti-Szabó nagyanyám ezt eléggé furcsállotta, mert pontosan tudta, hogy az anyósának nincsenek élő hozzátartozói. A rokonságáról annyit tudott, amennyit Ignác nagyapám elárult: a férje még a fia születése előtt elhagyta, az apja, Petrás Dávid pedig valaha önálló juhászként tevékenykedett. Legfeljebb a nénjét látogathatta volna meg, de ő még az oroszok bejövetele előtt Ausztriába menekült, és ott nyoma veszett. Ha véletlen életben maradt volna, akkor is teljességgel elérhetetlen a nehéz mozgású, állandó lábfájással küszködő Petrás Örzse számára, aki mégis menni akart, és ebben olyan elszántságot mutatott, mintha titkos üzenetet kapott volna. A nagymamám eleinte megpróbálta lebeszélni, de amikor látta, hogy a szép szó nem ér semmit, felajánlotta a fiúk segítségét. Az anyósa hallani sem akart erről. A görbebotjával előkotorta az ágy alól azt az ódivatú, csatos utazótáskát, amivel ideérkezett, kiugrasztotta belőle az egereket, a helyükre begyömöszölt egy meleg pulóvert, és a rá jellemző fölényességgel kijelentette: ne aggódjatok miattam, kedveseim! Csak Szabadkára megyek, az unokatestvéremhez. Napok óta vele álmodok, és mindig azt, hogy egy nagy, üres szobában ülünk, egymással szemben, de amikor szólnánk egymáshoz, nem jön ki hang a szánkon. Az álmoskönyv szerint ez rosszat jelent, és bár nem nagyon hiszek az ilyesmiben, egy kissé nyughatatlan vagyok. Meg aztán az is igaz, hogy nem láttam szegény Irénkét időtlen idők óta.

Csáti-Szabó nagymamám nem firtathatta, ki ez az Irénke, és hogy merre lakik Szabadkán, mert mindezt az anyósa közvetlenül az indulás előtt, úgy hajnali négy óra tájban mondta neki, amikor talpig felöltözve megjelent az ágya mellett. A vonat csak hét óra húszkor indult Szabadkára, de Petrás Örzsének legalább három óra kellett, hogy kiérjen az állomásra. Azt is visszautasította, hogy a menye elkísérje, kibotorkált az udvarra, ahol a korai virradat miatt már világoskék drapérián ragyogtak a nyári csillagképek, és belevegyült a kozmikus megsemmisülés uszályfonataiba.

Két napig volt távol, aztán úgy jött vissza, mint egy kísértet. Halálsápadt volt, és az is földöntúli kínokat okozott neki, hogy kedvenc karosszékéig elbotorkáljon. Minden magyarázat nélkül lerogyott, és nem állt lábra soha többé. Attól a naptól apám és Béla bátyám úgy hordozták ezzel az ülőalkalmatossággal, mint egy pajzsra emelt gall hadvezért a hűséges alattvalók. Petrás Örzse eztán még hét évet élt, de ezzel az egészségét teljesen romba döntő áldozattal megalapozta magának a királyságot. Másnap ugyanis nagymamámat meglátogatta egy vadidegen ember, aki nem kevesebbet állított, mint hogy 1938. január elsején találkozott a Nagykanális hídjától alig néhány száz méterre Sztapár irányába távozó valószínűsíthető merénylőkkel. Ez a hórihorgas, paraszt kinézetű alak egy kissé törte a magyart, de amikor előadta a meséjét, a nagymamám szája visszaváltozott késpenge keskenységűvé.

Petrás Örzse úgy tett, mintha ez a hír a legkevésbé sem érdekelné, de mindaddig lapozás nélkül tartotta a könyvét, amíg azok ki nem jöttek a konyhából. Hogy ez az ember mi mindent hordott össze a nagyanyámnak, mindmáig nem derült ki, mint ahogy az sem, hogy Petrás Örzse bérelte föl, vagy tényleg a lelkiismeret vitte rá, hogy a tragédia után csaknem tíz évvel feltárja az addig csak sejtett, de az utóbbi időben már igencsak megfakult titkot. Egyébként pedig a nagyanyámat ért veszteség akkor már egyáltalán nem számított szenzációnak. A háború olyan tragédiák hírtömegét hozta a faluba, amelyek a maguk embertelen mivoltában messze fölülmúlták ezt a réges-régi balesetet. Nem is kellett messzire menni, rögtön itt volt a szomszédban az átlőtt torkú Károly bácsi, aki bizonyos időközönként, főleg, ha ivott, olyan idegrohamot kapott, hogy le kellett kötözni. Később kitudódott, hogy a sebesülése a nagy doni áttörés idején történt, amikor egy dombtetőről géppuskázták az előrenyomuló oroszokat. Addig lőttek, amíg volt muníciójuk, eztán nem tehettek mást, vissza kellett vonulniuk. Károly bácsi a géppuska öntöttvas lábát cipelte, és éppen átugrott vele egy lövészárkot, amikor eltalálta egy lövedék. Első osztályú csoda volt, hogy orvosi ellátás nélkül, fogságba esve is életben maradt.

A nagydarab, zavart beszédű hírhozó soha többet nem mutatkozott a Gyülekezet közben, de a nagyanyám ettől a naptól fogva nem hagyta, hogy holmiféle transzportmunkások összezavarják. A fürdőidénynek egyébként is gyorsan vége lett, mert beköszöntött az ősz, hideg esők kezdték permetezni az ázatóban rothadni hagyott állagot, mert a kendergyár ekkor már nem üzemelt. A fekete-fehér fotográfiák tónusait magukon viselő ifjak ekkoriban a Horgos környéki, lábon hagyott kukoricásban, a Magyarország felé fordított ágyútalpak mellett dideregtek. Azok a lányok pedig, akik a nagy nyári hevületben nem keltek el, az újfent megszervezett rohambrigádokban ásták a falu környékén az immár szovjet tankok ellen méretezett árkokat. Mindenki az újabb háborúra készült, és ez éppen olyan érzést telepített az emberekbe, mint amikor a vesegörcs után végre kipisálják azt a fránya követ, de ahelyett, hogy megkönnyebbülnének, színre lépnek a még gyötrelmesebb szellemfájások.

A börtönből nemrég szabadult és az önálló gazdálkodással még csak kísérletezgető Mohácsi nagyapám volt az egyetlen, aki leplezetlen örömmel vette tudomásul az újabb válságot. Ha Jugoszlávia háborúba bonyolódott volna a Szovjetunióval, Amerika is biztosan beavatkozik, ami egészen biztosan a kommunisták kipaterolásával ért volna véget, és ez őt igazolta, mert utánuk nem jöhetett volna más, csak a király. Ezt a tézist szerencsére csak a szomszédoknak mondogatta, azok meg nem vették komolyan. A följelentések ideje egyébként is elmúlt: a milícia most már nem fogadta volna tárt karokkal azt, aki egy könnyelmű kijelentés miatt panaszol be valakit. Ráadásul András nagyapám nagyon is a rendszer szája íze szerint politizált. A háború a Szovjetunióval eléggé elkerülhetetlennek látszott, márpedig ha bekövetkezik a legrosszabb, kire számíthatnánk, ha nem Amerikára? A királyság más kérdés, de a jelenlegi válságos helyzetben semmilyen alternatívát nem szabadott lesöpörni a tárgyalóasztalról. 

Így érvelt a nagyapám egészen addig a napig, amíg a mozgósított és szinte már csatasorba állított fiatalok haza nem tértek. Ekkorra kiderült, hogy a háborút bizonytalan ideig elhalasztják, de a nagyapámat ez nem tévesztette meg. Arról kezdett károgni, hogy az ilyen államszövetségek, mint a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy éppenséggel az Amerikai Egyesült Államok előbb-utóbb önmaguktól is felbomlanak. Ez a birodalmi sors, hajtogatta, de csak úgy önmagának.

Közben Veronka néni is sütögette a maga pecsenyéjét. Bár a Két Galambból már teljesen kivonult, nem panaszkodhatott, mert tekintélyes kuncsaftkört toborzott maga köré azokból a szerencsétlenekből, akik a kulturált kocsmai iddogálás helyett csak valami olcsó itókára vágytak egy bögrecsárdában. A tornácának lépcsőjén fáradtszürke galambokként libikókáztak a malomból hazatérő, lisztportól fehér gúnyájú munkások, és azok, akik a másik irányból, a vasútállomás felől érkeztek széntől maszatos ábrázattal. Köztük szaladgált és ugrabugrált üde illatfelhőt húzva maga után a tündéri Etelka, Veronka néni fogadott lánykája, akinek feltűnő szépsége és előkelően fehér bőrszíne már egészen kiskorában is komoly fejtörés elé állította Veronka nénit. Azt már nagyon korán kiókumlálta, hogy kitaníttatja ezt a lányt, de csak úgy és addig, ahogy és ameddig egy úrinőhöz illik. Nem lehet például tanítónő vagy irodista, mert az előbbi pofozkodni, az utóbbi végtelen sokat körmölni kénytelen. Csak az óvónői munka passzolt Etelkához, de az száz százalékban. Mindezt olyan kitörő örömmel közölte a téli hónapokban ismét hozzá szegődő, házvezetőnői teendőkkel megbízott Csáti-Szabó nagymamámmal, mintha szőlőkapálás közben megtalálta volna a bölcsek kövét, bár ezzel, őszintén szólva nem nagyon tudott volna mit kezdeni.

A nagymamámnak tetszett az ötlet – miért ne tetszett volna? – és ettől a pillanattól fogva a beszélgetéseik megragadtak a fiatalok pályaválasztásának vonalán. Béla bátyám jól tanult, istentől való vétek lett volna itt hagyni a faluban, de más dolog az álom, megint más a keserves valóság. Csáti-Szabó nagymamám a fiai iskoláztatásában nem számíthatott másra, csak önmagára – az a transzportmunkás, aki még így, két nagy gyerekkel is elfogadta volna, Petrás Örzse utolsó nagyvilági kiruccanása után minden teketória nélkül összebútorozott egy házzal, földdel rendelkező hadiözveggyel –, ezért szomorúan, ám megadóan rálegyintett Veronka néni ötletére. Ne keseredj el, Juliskám!, mondta ekkor a nagyasszony. Ami nem megy magánerőből, az megy majd a közösből. Ne ijedj meg, nem biztatlak semmi rosszra, csak arra, hogy vedd el azt, amit az élet kínál! A te privát életeddel azt csinálsz, amit akarsz, de a gyerekeidről gondoskodnod kell! Muszáj lesz valamilyen szakmát adni a kezükbe. A Sándor nyerek jó eszű, de lusta, ezt te is tudod. Őbelőle majd kereskedőt csinálunk. Pult mögött majdcsak megél valahogy. De a Béla az egészen más! Amikor ráncolja a homlokát, annyira komoly, mint egy professzor. Őt egyetemre kell küldened, és ha ügyes vagy, ezt nem te fogod fizetni, hanem az állam.

Az efféle huncutságok terén eléggé járatlan nagymamám elképzelni sem tudta, hogy a nagyasszony mit forgat a fejében, de Veronka néni éppen csak annyi hatásszünetet tartott, hogy megigazíthassa Etelka fején a félrecsúszott masnit, aztán kibökte: be kell adnod a gyereket a katonaiskolába! Nem azért, hogy lövésztiszt legyen belőle, hanem hogy orvos. Katonaorvos!

Csáti-Szabó nagymamám aznap ezzel a pakkal tért haza a Gyülekezet közbe, és mint valami nemzetközi segélyt, amely a fölbontása előtt még csupa ígéret és ábránd, reményteljesen vizsgálatra bocsátotta. Béla bátyám méltóságteljes komolysággal vette tudomásul, hogy ha minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell, Zágrábba költözik a katonai orvosi egyetemre. De apámnak nem tetszett a kereskedőség, pedig az inasiskola ott volt szinte az orra előtt. Fogalma sem volt róla, hogy a cimborái, akikkel végül mégis nekikezdett a már- már gyorstalpalónak minősülő iskola legyűrésének, és akik állhatatosságból vagy kitartásból, de az is lehet, hogy mind a kettőből, lerakták a vizsgákat, ezzel egy életre megalapozták az anyagi jólétüket. Apám egy hónap után kijelentette, hogy elege van ebből, inkább elszegődik Krivajára, a mezőgazdasági birtokot építő kőművesek mellé segédnek.

Abban a szent pillanatban, amikor Csáti-Szabó nagymamám megérkezett ezzel a Veronka néni által összeábdált csomaggal, még semmi sem utalt arra, miféle baklövések sorozatát fogja az apám elkövetni. Nekem, a nem létező kibicnek, ekkor még semmi sem volt drága, főként ebben a kényelmes helyzetben, ami Petrás Örzse cselszövése és önfeláldozása után teremtődött. A nagymamám megint a régi volt, legalábbis olyan értelemben, hogy újra fellángolt benne a Nagykanális hídján történt rejtély kiderítésének igénye, és ez meghagyta számomra az esélyt, hogy a szüleim valahol az időben összetalálkozzanak és egymásba szeressenek. Ha azt a kiálló pofacsontú transzportmunkás beköltözik a Gyülekezet közbe, Béla bátyámból egészen biztosan nem lesz doktor – ahogy Petrás Örzse megjegyezte: dilidoktor –, és talán a nagyanyám is eltávolodik Veronka nénitől, aki pedig a nevelt lányát kevés kétséget hagyóan egy majdani doktor párjául szánta. Apámból pedig, és ez a legeslegnagyobb veszteség, ami engem fenyegethetett, sohasem lesz úriember, amelynek elengedhetetlen tartozéka az is, hogy jól, sőt kiválóan táncoljon. Ezzel a képességével hódította meg végül is az anyámat, aki pedig a negyvennyolcas mélypont után mintegy varázsütésre negyvenkilencben, de inkább ötvenben teljesen meglepő módon és legalább annyira váratlanul lefogyott, hogy a legendásan szép Mohácsi lányok között is a legszebb lett. Apám úriember kiképzését Veronka néni intézte el, mert ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy Sándor jelentkezzen a Két Galambban rendezett tánc- és illemtan tanfolyamra. Anyám ezen még nem vett részt, ezért a vizsgabálon apám egy másik lánnyal táncolva nyűgözte le a nézőközönséget. Ebbe a közepes szépségű lányba – a nevét örökre homály fedi – apám talán bele is szeretett volna, ha nem viszik el katonának, éppen idejekorán.

A nem sokkal előbb életbe lépett rövidítés következtében alig három évet kellett volna eltöltenie Szarajevóban, de mert megütötte a magassági szintet, no meg az ábécét is tudta, a kiképzés után áttették a Belgrádba, a Tito gárdába. Ez a körülmény új embert formált belőle, kiváltképp úgy, hogy a gárdában távírász (ő úgy mondta: távirdász) kiképzést is kapott, ami – akárhonnét is nézzük – megint csak egy másik szakma. Leszerelése után gond nélkül elhelyezkedhetett volna a postahivatalban, hogy egészen a nyugdíjáig pötyögtethesse a dísz- és gyásztáviratokat, de neki ez a lehetőség nem volt elég. Hiába szerelt le tartalékos hadnagyként – a gárdatagok automatikusan megkapták ezt a rangot –, mihelyst magára vette az itthonról küldött civil ruhát, megint elgyámoltalanodott. Nem kellett volna neki más, csak egy kicsivel több határozottság vagy egy pártkönyvecske, és máris nyitva áll előtte az érvényesülés útja. Ehelyett visszament Krivajára segédmunkásnak, majd amikor az építkezés befejeződött, a malomban kötött ki, mint zsákos culáger. Ha közben nem történik meg az, amire Csáti-Szabó nagymamám mindvégig vágyakozott, mármint hogy apám nem kerül be az Ungár-ház belső udvarába, és nem tudja meg, hogy Mohácsi Terike valóban a család egyik féltett ereklyéjét birtokolja, akkor nekem egyszer s mindenkorra befellegzett.

Miközben apám a hegyvidékes Balkán útjain masírozott és a többi bakával együtt harsogta az Ide Tito preko Romanije kezdetű partizánnótát, Csáti-Szabó nagymamám elszegődött dinnyét szortírozni az újfent lábra kapó, a valamikori Ungár-házban lakó Léderer famíliához. A grófné ekkor már nagyon beteg volt, jószerével ki sem mozdult a szobából, így a kevésbé megviselt, de a táborban töltött időszak miatt még mindig eléggé sovány gróf intézte a rekordtermés körüli munkákat. Már a háború előtt is termesztettek dinnyét, de sosem szüreteltek annyit, mint abban az évben. Legalább egy tucat munkásra volt szükségük, akik szedik, szortírozzák és csomagolják a termést, mert arról ugyebár szó sem lehetett, hogy azt az irdatlan mennyiséget ott, helyben értékesítsék. A nagymamámat természetesen Veronka néni protezsálta be a csapatba, mert még a Két Galambban töltött időkből jóban volt Lédererékkel.

A dinnye rakosgatása közben került sor arra a párbeszédre, ami megint feltüzelte a nagyanyámat. Az egyik bennfentes asszony megjegyezte, hogy bámulatos ez az energia, ami ebből a családból kisugárzik. Amikor elvitték őket, az egész vagyonukat szétlopkodták, és most, íme, újból gazdálkodnak. Ami a vagyonukkal történt, az eléggé szégyenteljes, szólt közbe valaki, akit a nagymamám csak látásból ismert, de a grófnő csak az Ungár Piroska púdertartóját sajnálja. Legalább valami emlékeztetné őket a Mikszáth-regény Tóth Marijára.

Az asszonyok ezen a veszteségen még elsopánkodtak egy ideig, de azt senki sem tudta, mi lett a púdertartó a sorsa. Kivéve a nagymamámat, aki ebben a pillanatban határozta el, hogy a nagyobbik fiát valamilyen úton-módon összeboronálja a legkisebb Mohácsi lánnyal. Anyám hirtelen előjött szépsége miatt sem kellett szégyenkeznie, ami meg a vagyont illeti, ő sem volt tehetősebb a Mohácsiaknál. Igaz, hogy az a kutyafejű Mohácsi András nem a legszalonképesebb nászok közé tartozott, de még mindig jobb, ha valaki egy meggondolatlan kijelentés miatt ül, mintha gyilkosságért. Ebben a summázásában megnyugodva Csáti-Szabó nagymamám csak arra várt, hogy a fia leszereljen.