A rézfaszú bagolytól a nagy székely marketingfogásig

Sántha Attilát, a transzközép „blöff” és írócsoportosulás ötletgazdáját, a Székely Szótár, az Amál és Kemál „versbesztszellerkötet” szerzőjét kérdeztük székely irodalomról, nyelvről és észjárásról, szadomazóról és jövőbeli terveiről.

Úgy tűnik, mintha már nem vennéd annyira komolyan az irodalmat, a szépírást. Egy korábbi interjúban úgy fogalmazol: „Tizenöt-húsz évvel ezelőtt úgymond sokkal «tehetségesebb» voltam…” Mi történt?

Ahhoz, hogy valaki bármilyen területen jót tudjon alkotni, szükséges az egyetlen dologra irányuló, koncentrált figyelem. Most a tekintetem nem az irodalomra fókuszál. Természetesen, ha csak arra fogok összpontosítani, ugyanúgy megírom azokat a verseket, amelyeket általában megírnék, és biztos vagyok benne, hogy a színvonaluk nem fog egy szint alá menni. Jelenleg inkább a literatúra nyersanyaga, a nyelv maga érdekel, ezt próbálom körüljárni. Persze, az is kérdés, hogy mit nevezünk irodalomnak. Ha a nyelvvel való munkát is értjük ez alatt, akkor tulajdonképpen most is irodalmat művelek. Megpróbálom felfejteni azokat az erőket, amelyek a nyelvet működtetik. Nyelvészeti, toponímiai műveken dolgozom. Szerintem nagyon érdekes dolgok jönnek elő, az ezer-ezerötszáz évvel ezelőtti magyar nyelv mélységeibe jutok olykor el. Kiderül, hogy egy nagyon szép rendszer volt. Tökéletesen, logikusan levezethető, mi honnan alakul ki, hogyan működik a világ. Mert a nyelv maga a világ.

Sántha Attila

Mióta foglalkoztat a nyelvészet?

Mindez a Székely Szótár kapcsán jött elő. Először megírtam pár székely verset, és annak mintegy mellékleteként következett a Székely Szótár. Összegyűjtöttem a székely szavakat és ez egyre terebélyesedett, egyre jobban és jobban beleástam magam a szavak feltérképezésébe, a székely „nyelvtanba”, az etimológiai kérdésekbe, aztán teljesen magával ragadott, beszippantott ez a dolog.

A Székely Szótár megírásában nemcsak a kíváncsiság motivált, hanem foglalkoztatott az is, hogy a székely nyelvállapot sokkal rosszabb, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Úgy látod, hogy ötven év múlva Székelyföldön már nem fogják az általad is feltérképezett szavakat használni? Visszafordítható-e ez a folyamat egy ilyen kiadvánnyal?

Sajnos a nyelvi uniformizálódás Székelyföldet is elérte, eléri, és ha mindegyre az ököl szót halljuk a kulyak helyett a tévéből, akkor leszokunk székely tájszavaink használatáról. Ez ellen nincs mit tenni – azt viszont egyre inkább kötelességemként fogom fel, hogy azt a hihetetlen nyelvi gazdagságot, amit a székely tájszólás őriz, átadjam a gyermekeimnek is. Ha másként nem, hát úgy, hogy a cinkáimnak unos-untalan mondom a zákhányos, zelegor, azsagonjáró szavakat, kivált akkor, mikor berdóznak, és verik szét a házat. Biztos vagyok benne, ha egy időre meg is feledkeznek ezekről, később eszükbe jut. Ha máskor nem, akkor, amikor a saját gyermekeiket fogják nevelni.

A jelenlegi munkáid – amelyek közül az Ő, Akit Babbának Neveznek (A Vasorrú Bábától Babba Máriáig) címűt a júliusi Székelyföldben olvashattuk – kötetté állnak össze a közeljövőben, vagy különálló tanulmányok maradnak?

Szerintem lesz ebből kötet is, de egyelőre ott tartok, hogy nagyon sok dolog van, amit meg kellene írnom. Ha két évig egyfolytában csak írnék, akkor sem tudnám mindazt kiadni, ami felgyűlt az utóbbi tizenöt évben ezen a téren bennem. De hát kinek van ideje írni, amikor pénzt is kell keresni?

Elmesélnéd, milyen következtetésekre jutottál például a Babba Mária, a vasorrú bába vagy a rézfaszú bagoly kapcsán? Kevesen tudják, hogy ezek a néphiedelemhez kapcsolódó „figurák” mit is fednek pontosan…

A Székely Szótárba meg akartam írni a babba szócikket. Az etimológiája, eredete érdekelt. Ennek kapcsán elkezdtem le-fel ásni. Nyilván, hogy Daczó Árpádnak (páter Lukácsnak) a babbás könyveit is elolvastam a csíksomlyói Szűzanyáról, és így teljesen világossá vált számomra: Babba egy termékenységi ősistennő, és a bábák ennek voltak egyfajta papnői. A vasorrú bába is biza egy bába volt. Duma András, a klézsei csángó költőbarátom segítségével jöttem rá erre. Amikor felhívtam és kérdezősködtem tőle, csodálkozott, hogy ezt nem tudom. A vasfogú bába nem más, mint a rosszféle bábasszony, aki elteszi a gyermeket. Ő azt hitte, hogy ezt mindenki tudja a világon, aztán kiderült, hogy bár Klézsén mindenki tudja, de a Csángóföldön kívül sehol a világon nem ismerik a jelentését. A vasfogú bába és a vasorrú bába titka tulajdonképpen ilyen egyszerűen fejtődött meg. A rézfaszú bagoly jelentésének felfejtése ebből természetesen következett, hiszen tulajdonképpen ugyanaz, mint a vasorrú bába, csak férfiben: ha egy férfi nyúl be egy nőbe bármivel, akkor azt fasznak nevezik. S ha a tudós orvos, a „bagoly” egy rézeszközzel hajtja végre a terhesség megszakítását, akkor már nyilvánvaló, honnan is repül a rézfaszú bagoly.

A rézfaszú bagoly egyik kortárs ábrázolása

Újabb korunkban Te voltál az első olyan alkotó, aki a székely nyelvet bevitted az úgymond magas irodalomba. Már a transzközép indulásakor határozottan vallottad, hogy így is lehet írni. Milyen volt akkor a recepciója a székely költői nyelvnek, és hogy látod most?

Igazából ezeket a székely verseket amolyan kuriózumként tekintették. Lehet, hogy nem is többek, de szerintem versként is működnek; talán azért, mert teljesen valószerűek. Az egyik Gajdó Márisos versem kapcsán az egyik nagyobbik fiútestvérem azt mondta, hogy „minek kell mindent kiteregetni” – pedig isten látja lelkemet, én tényleg azokat a történeteket csak kitaláltam. Ami fontos: azonnal megteremtődött egy ilyen játékos székely irodalom, hisz Orbán János Dénes, Fekete Vince, György Attila, Muszka Sándor is elkezdtek írni „székely” történeteket. Azt hiszem, hogy mindenképpen beleillik abba a vonulatba, ami a transzközép újdonsága volt, hogy az irodalom nem kell hihetetlenül mély és elvont legyen, hanem lehet például vidám is. És a kettő nem zárja ki egymást. A vidámság ugyanúgy eljuttat bizonyos „metafizikai szintekre”, mint ahogy a „mély irodalom”.

Erdélyben a humor, az olvasóközpontúság, a történeti próza „divatosabb”, mint Magyarországon. Ilyen értelemben a transzközép nem blöff volt, ahogy azt később megállapítottátok, hanem valóban egy új, hiánypótló irodalmi irányzat szerepét töltötte be, amelynek most is vannak fiatal követői?

Igen. Elmondtuk, hogy milyen az az irodalom, amit mi szeretnénk, annak az elmélete be volt csomagolva egy irányzatba, hogy ezt valamiképp el lehessen adni. Tudtuk, hogy irodalmi irányzatokat létrehozni már nem lehetséges, de mindenkinek volt egy határozott elképzelése az irodalomról, és ezek nagy vonalakban megegyeztek. Valóságalapú blöff volt, ami emiatt szimulákrumként azonnal működni kezdett – hogy divatos szavakkal fejezzem ki magam.

Mennyire befolyásolt az amerikai utad a transzközép elmélet megalkotásában, majd a verseidben, a Münchhausen báró csodálatos versei című első kötetben?

Mielőtt kimentem Amerikába, nagyjából az elképzeléseim már megvoltak. Tény, hogy Richard Rorty előadásaira is elmentem. Ő olyan szempontból befolyásolt, hogy megerősített: az irodalmat (és a filozófiát és a világot) nem muszáj valamilyen szent, fennkölt vagy transzcendens dolognak felfogni, amitől görcsbe rándul az ember gyomra, hanem sokkal egyszerűbben is meg lehet közelíteni. Szerinte minden az egyéni autonómia elérésének és a közösségbe való beilleszkedés vágyának a keveréke, az irodalom is. Sokkal egyszerűbb szavakra is vissza lehet vezetni az irodalom működését, hiszen az a világról szólt mindig. Rorty szerint (és szerintem is) az egyén mindig saját magát akarja építeni, de csak akkor van értelme, ha be tudja magát ágyazni egy közösségbe. Az elefántcsonttorony nem megoldás, csak akkor jó, ha ki tudsz menni belőle.

A Bretter Kör elnöke is voltál, az Echinox magyar oldalait és az Előretolt Helyőrséget is szerkesztetted. Kik voltak akkoriban a felfedezettek, akiknek indulását segítetted?

Először jött volt Orbán János Dénes, őt alig bírtam meggyőzni arról, hogy hagyja magát felfedezni. Erősen flegma fiatalember volt, mind csak feszedezett, mutogatta az izmait (szó szerint!), de aztán rájött arra, hogy az irodalom, azon belül az irodalmi élet is lehet olyan érdekes, mint egy nő becserkészése, sőt a nők szívesebben megállnak egy költőnek, mint egy halandónak. S hát nem megjártam, hogy alig tettem ki a lábam egy évre, s mire hazajöttem Amerikából, már ő volt a vezér? Aztán ott volt Szálinger Balázs, aki erősen mélyről kezdte, de a sok ocsú között volt pár sora, amiért napokig veszekedtünk Jánossal, hogy felkaroljuk-e vagy nem. Aztán felkaroltuk, kivált János, mert erősen jó tanítvány volt, azóta dagad a májam, ha vígeposzt ír, és szomorkodom, ha filozófiai témákra adja a fejét...

Orbán János Dénes és Te, ha nem is mindenben, de a szabadszájúságban, a polgárpukkasztásban a líra terén hasonlítotok. Mégis hogyan került a transzközép alapító tagok vonzáskörébe a visszafogottabb Fekete Vince és az ugyancsak finomabb lírai hangokat kedvelő László Noémi? Mi kötött össze benneteket?

Talán az, hogy, amint mondtam, az irodalmat nem feltétlenül valami szent tehénként fogjuk fel, amelyet imádni kell. Vérmérsékletéből adódóan Vince és Lövétei Lázár László tragikusabb, Noémi líraibb, de úgy gondolom, mindannyiunkban közös, hogy a l'art pour l'art irodalmat egyikünk sem kedveli. Bizony-bizony, az irodalomnak legyen eredménye, haszna: vagy nevessünk, vagy sírjunk, vagy érzékenyedjünk el, ha olvassuk, ne csak játsszunk és siránkozzunk, az istenért! A kilencvenes évek közepén ezek erősen eretnek gondolatok voltak, mára már (egyes irodalomtörténészek szerint nekünk is köszönhetően) nem.

Milyennek látod most az irodalom helyzetét Erdélyben, Székelyföldön? Szükség lenne hasonló fellépésekre, mint amilyen a transzközép volt?

Szükség egyesek szerint biztosan lenne rá, de nemigen hiszem, hogy még lehetséges. Már mi is az utolsó utáni irányzat voltunk, már akkor sem lehetett volna, ha józan ésszel gondolkozunk. Most nem fejtem ki, hogy miért volt már a mi korunkban is lehetetlen egy új irodalmi irányzat létrehozása, mert akkor holnapig is itt ülünk. Tulajdonképpen nem is irodalmi irányzat, még kevésbé blöff, hanem inkább egy jó marketingfogás volt a transzközép.

Tusványoson Az irodalom a világ közepe című előadáson azt állapítottad meg, hogy erdélyi irodalom biztos, hogy nincs, ezzel szemben székely irodalom biztos, hogy van. Nyelviség vagy lokális szempontok határozzák ezt meg?

Semmiképp sem a nyelviség.  Attól, hogy megtűzdeli valaki székely szavakkal az írásait, még nem lesz székely különösebben. Olyan, mintha én palóc nyelvjárású szavakat raknék bele a szövegbe, s elvárnám, hogy a jó palócok most ünnepeljenek. A „székely irodalom” lényege inkább az észjárásban keresendő – és szerencsére a székely írók közül senki sem tudja elvonatkoztatni magát attól a közegtől, amelyben élt vagy él. S ha azt kérded, milyen a székely észjárás, akkor nagy bajban vagyok, mert előjön a „néplélektan”, ami vagy van, vagy nincs. Tény, hogy összehasonlítva egy átlag székelyt egy átlag magyarral (na de mi az, hogy átlag?), a székely észjárása egy dezoxiribonukleinsav-szegmenssel mintha csavarosabb lenne. Ugyanakkor Berecz Andrásnál csavarosabb eszű embert nem láttam, pedig ő nem is székely, csak az lett. És Rejtő sem volt székely, bizony, pedig ő is állandóan nyitott volt a szokatlanra vagy az alternatív megoldásokra. Na de ne kekeckedjek magammal, mondjam inkább ki tisztán, hogy az A pontból el lehet jutni a B-be egyenes úton, de ezt a legutolsó székely ember is erősen utálja, inkább valahogy körbe, alól vagy felül megy, csúszva, mászva, repülve vagy teleportálva. Hát nem székely volt-e Bolyai János? Ő pedig még a teret is meggörbítette, annyira utálta, hogy A-ból B-be a megszokott úton jusson el.

Milyen a székely irodalom magyarországi recepciója?

Hát… Az az igazság, hogy ez különösebben nem érdekel.

Az Ulpius-ház Kiadónál 2004-ben megjelent, Amál és Kemál című könyvedet, amely nemcsak új verseket, hanem első két versesköteted válogatott anyagát, székely verseket is tartalmaz, úgymond bestsellerként szerették volna eladni Budapesten. Így nézvén a dolgokat, van olvasói igény a székely lírára odaát is.

Amennyit én tudok, annyi, hogy tízezer példányban nyomták ki a könyvet, abból pár ezer elment. Az összeset nem tudták eladni, nyilván, de szerintem ez is óriási eredmény volt. Az Ulpius-ház vezetőire úgy tudok gondolni, mint nyitott emberekre, akik szerették az én verseimet, mert másképp nem vágtak volna bele egy előre halálra ítélt vállalkozásba. Csak azt tudom mondani, hogy boldog az az író, akinek ilyen olvasói vannak, mint amilyenek az Ulpius-házasok voltak. Mindenesetre kaptam sok-sok rajongói és gyalázkodói levelet a könyv megjelenése után, ami már önmagában eredmény, és mutatja, Magyarországon is az emberek örülnek, amikor abból az ordító pesszimizmusból cseppet ki tudnak törni, ami az egész országot tönkreteszi. S ha van valami „társadalmi feladata” az irodalomnak, az csupán annyi, hogy ne úgy hassanak az írásaink, mint Szerb Antal VII. Olivérjében Sandoval festő művei a „hosszú nyakú korszakában” (ti. a megfestett alanyok fejét egy hosszú, szomorú karóra festette, amiért is a kliensek nemsokára depresszióba estek).

Műfalilag a könyv bizonyos verseit szadomazo líraként határozza meg a kiadó. Ezzel mennyire értesz egyet? Mit értesz te a szadomazo vers alatt?

Vannak ilyen versek benne, tényleg. Az az igazság, hogy már fogalmam sincsen, mikor és milyen alkalomból írtam ezeket. Ez inkább egy ilyen antiintellektualista líra, az ereinkben buzogó vér irodalma, a megmagyarázhatatlan, agyunkban lévő sötét mélységeké. Szerintem minden hozzátartozik az emberhez, a jó is, a rossz is. Ahogy Babba Máriában nem csak a jó bábák vannak benne, hanem ott van a fekete oldal is, az is hozzátartozik a teremtő istenséghez, ugyanúgy az irodalom sem tekinthet el az életnek eme „sötét” oldalaitól.

Milyen a viszonyod de Sade márki írásművészetéhez?

Semmilyen. De Sade kifinomult és perverz élvhajhász, a Kemál és Amál se nem kifinomult, se nem perverz, se nem élvhajhász. Hőseim egyszerűen azért olyanok, amilyenek, mert ők ilyenek. Én inkább Urmuz felé kapisgálnék, ha kritikus lennék: ő épít fel egy olyan világot, amiben a miértnek nemhogy értelme nincs, de használata szigorúan megtiltatik, mert akkor az egész építmény összedőlne. Tudom, hogy ez tautológia, azaz a Taautus nevű, ötezer évvel ezelőtti tanító, a fonetikus írás elterjesztője szellemében való megfogalmazás, de nem kell mindent az észnek alárendelni.

Dolgozol-e most verseken? Korábban azt rebesgetted, hogy a gyerekirodalom is érdekel, és tervezel egy gyerekregényt A napsütötte ház meséi címmel. 

Abból nem lesz már szerintem semmi, mármint a gyerekregényből. Mindenkinek, akinek van gyereke, előbb-utóbb ír valamiféle gyerekirodalmat. Most olyan mélyen érdekel a nyelvműködés, a nyelv keletkezése, a nyelv bugyraiba való leszállás, hogy kezd háttérbe szorulni a líra. Nem lehet egy időben két lovat nyergelni. Most ezzel foglalkozom, a csatolt vers csak kivétel.

Varga Melinda