Ugrás a tartalomra

 

Egy és más Méray Tibortól

HELYSZÍNI


Méray Tibor Egy és más című új kötetének bemutatóján egyik beszélgetőtársa, Farkasházy Tivadar úgy fogalmazott: magnót kellene kötni az író oldalára és huszonnégy órában beszéltetni, mert az utolsó nagy túlélők egyike. Azon szerencsések közé tartoztunk, akik most élőben hallhatták.

 

 

 

 

 

Egy és más Méray Tibortól

 

Az élete nagy részét emigrációban töltő író-szerkesztő* valóban élő legendárium, erről azok is meggyőződhettek, akik először hallották őt személyesen beszélni életéről – a teremben jelenlévőket elnézve ily módon a kisebbséghez tartoztunk, mert a közönség sok tagja végig lelkesen „beszállt” a történetmesélésbe; szinte megelevenedett a helyszínen a múlt.

Pomogáts Béla köszöntő szavaiban a helyszínül szolgáló Illyés Archívum tíz éves múltját foglalta össze, melynek létrehozásáról még Vizi E. Szilveszter állapodott meg Illyés Gyula örököseivel. Pomogáts emlékeztetett, hogy november másodikán ünnepeljük Illyés 110. születésnapját, és ennek apropóján ő is és Méray Tibor is néhány személyes Illyés-emlék felidézésével kezdték az estét. Amikor a hatvanas években a jugoszláv tengerparton rendeztek egy írókongresszust, a PEN Club akkori elnöke arról faggatta az emigrációban élő Méray Tibort, hogy miért nem jön már haza, hiszen egész más egész világ van itthon, mint régen. A beszélgetésnek fültanúja volt Illyés és Déry Tibor is, akik utána egyszerre ugrottak Mérayhoz: eszébe ne jusson hazajönni, semmi garancia nincs arra, hogy nem esik bántódása.

Farkasházy Tivadar, Méray Tibor, Pomogáts Béla és Murányi Gábor a bemutatón

Farkasházy Tivadar „ötvenhatos gyerekként” határozta meg önmagát az esten közreműködők sorában, és ez korántsem véletlen Méray Tibor szerepét tekintve az újságíró életében. Mint Fakasházy elmesélte, gyerekfejjel, az iskolából hazabuszozva csöppent az ’56-os forradalomba: a sötétben haladó 15-ös busz egyszer csak „keresztülment a forradalmon”. Farkasházy a Báthory utcánál leszállva hallgatta meg Nagy Imrét, majd boldogan rohant haza, hogy „Kitört a forradalom, nem kell többet oroszt tanulni!” E gyerekkori eufória pontos háttere akkor rajzolódott ki számára, amikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kezébe került Méray Nagy Imre-kötete, és ez a könyv hozta el a megvilágosodást a számára, mi is történt akkor gyerekkorában – mesélte az újságíró.

Zsurnaliszta kollégája, Murányi Gábor a Jószöveg Műhely kiadásában újonnan megjelent Egy és más című kötet három írását emelte ki a huszonötből, ezek kapcsán faggatta az írót. A Baktériumháború című szöveg Méray koreai tudósítóéveit eleveníti fel, benne azt a megdöbbentő történetet, amikor a koreaiak elhitették a fiatal újságíróval, hogy az USA baktériumfegyvereket vetett be ellenük a háborúban. 57’-ben Méray beismeri, hogy hazaküldött heves Amerika-ellenes cikkeiben súlyosan tévedett az ügyben. „Ma már kiment a divatból, hogy valaki számot adjon súlyos tévedéseiről – kommentálta Pomogáts Béla a történetet –, alig találunk példát, hogy egy ember szembesíteni merje a maga gyártotta mítoszokat a valósággal.”

 

Méray Tibor beszél a Petőfi Kör sajtóvitáján, 1956 júniusában. Fotó: nol.hu

A Murányi által kiemelt másik két Méray-írás egyike riport egy gyárból elbocsátott, nyugdíj előtt álló asszonyról, amely ’54-ben jelent meg a Szabad Népben. A cikk hatalmas port vert fel, 560 olvasói levél érkezett be rá, ami akkor igazi szenzáció volt, és „döbbenetesen mai, aktuális a szövege” – összegezte Murányi. Az Emlékezés egy nyári délelőttre című írás kapcsán azt a kérdést tette fel a szerzőnek: miért érezte szükségét, hogy a legutóbb megjelent, Imre bácsi című kötete után most itt is újra közölje? Méray Tibor egy történettel válaszolt, melynek súlya világossá tette indokait. ’56 júliusában meghívták egy pártértekezletre, miután már mindenhonnan eltávolították. E gyűlésen az újságírókat „tették helyre” és instruálták, hogyan támogassák hatékonyan a rendszert. Felszólalt maga Kádár is, aki itt mondta ki: ha az itt ülők azt hiszik, hogy az Írószövetségen és a MÚOSZ-on keresztül ők idéztek elő bizonyos változásokat, akkor tévednek a szerepüket illetően. Olyanok csak ők, mint a kocsirúdon a legyek, mondta Kádár, akik azt hiszik, hogy ők húzzák a kocsit. A változásokat a munkásosztály vívta ki – szögezte le végül a pártfőtitkár. Egy pártfunkcionárius ezt követően Nagy Imre titulusával kapcsolatban szólalt fel, miszerint az nem „elvtárs”, hanem „pártból kizárt személy”. Az értekezlet után Déry Tibor telefonon kérte Mérayt, mondja el, mi történt a gyűlésen. Másnap meg is hívta magához, és ahogy a kertben üldögéltek Déry feleségével és Niki kutyájukkal, egyszer csak beállított Nagy Imre. Déry azt kérte Méraytól: most neki is mondja el személyesen, mi zajlott az értekezleten. „Még soha nem láttam olyan dühösnek Nagy Imrét” – idézte fel Méray a nyári délelőttöt, és Nagy Imre szavait: „Ezek a gazemberek hetek óta tárgyalnak velem, hogy térjek vissza a pártba, és ezeknek nem vagyok elvtárs?!”

A memoár-típusú szövegek helyett Farkasházy Tivadar inkább Méray novellisztikájáról faggatta az írót, aki tizennyolc évesen jelentkezett először Lázadás című novellájával, erősen „krúdys-hunyadys-márais” hangütéssel. „Költő akartam lenni – emlékezett Méray –, és a 18. születésnapomra kaptam egy Olivetti írógépet.” Az Olivettin végül ez a novella született meg, amelyet az akkor Herczeg Ferenc főszerkesztésében megjelenő Új Idők pályázatára küldött be az ifjú szerző. Választ nem kapott rá, de amikor ’45 után Kassák vette át a lapot, „én remegő térdekkel beállítottam hozzá – folytatta az író meséjét –, és akkor a verseimmel együtt ezt a novellát is bevittem neki. A verseim nem hatották meg a mogorva főszerkesztőt, de a novellámat – kapaszkodjanak meg! – Thomas Mann nagyságához mérte” – mondta az író ironikusan mosolyogva. Kassák e kissé bátor ítélete hajtotta tehát a novellaírás felé; szerencsére, tehetjük hozzá, mert az esten szóba került és a kötetbe szerkesztett szövegek alapján is rendkívül hangulatosak, érzékletesek a Méray-novellák. Így például a Könnyű fuvar, melynek főhőse a városban kering egy nagy vánkossal, míg az végül szétszakad a Sallai utcában. A fuvaros próbálja a szanaszét szálló tollhegyeket összeseperni, a környékbeliek úgy segítenek neki, hogy vízzel locsolják a tollat.

A szerző arcai

A novella kapcsán Farkasházy Tivadar, aki a Sallai utcában nőtt fel (és, mint hallhattuk, sok más közös nevezője is van életének Mérayéval, például mindketten a focimeccsek lábon járó lexikonjai), megkérdezte, hogy igaz történetek-e ezek? „A magjuk biztosan igaz – felelte az író –, mert nincs nagy fantáziám, hogy ilyeneket kitaláljak.” S hogy a valóságból születnek a legérzékletesebb történetek, annak bizonyítására még számos szórakoztató, hihetetlen eseményt elevenített fel a szerző. Így svájci kalandjait a Szabad Nép kiküldetésében, a genfi szállodában, ahol korábban George Sand, Chopin, Wagner és Napóleon is lakott – utóbbinak a lovait a földszinten „szállásolták el”, azok anyagcseréjének öröksége az épület lebontásáig eltávolíthatatlan salétrom…

„Nem irigykedtek-e rád a hazai kollégák, hogy tudósítóként ilyen szép helyeken járhatsz?” – kérdezte Farkasházy az újságírók „képviseletében”. Méraynak csak egyszer fogalmaztak meg ilyesmit, mesélte, amikor az ötvenes években Észak-Koreába utazott tudósítani, összetalálkozott a Szegedre kiküldött Örkény Istvánnal. Amikor Örkény meghallotta, hová készül kollégája, annyit mondott: „nagyon irigyellek”. Hogy milyen élmény volt az ötvenes években Koreában dolgozni, annak érzékeltetésére Méray csak annyit osztott meg: tizenhét kilót fogyott.

Ám ez is csak egy „apróság” a nyolcvannyolc évnyi életútból, amely egy-egy villanásra megelevenedett az esten, ahogyan a kötet címe is visszafogottan így nevezi a ma már elképesztő történeteket: „egy és más”.

 

Szöveg és helyszíni fotók: Laik Eszter

*Méray Tibor életrajza ide kattintva olvasható. (Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia.)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.