Hudy Árpád – A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (10.)
„Azt a szerzőt, aki nem érezteti könyvének első három mondatával, hogy másfajta, összetéveszthetetlen sajátossággal van dolgunk, haladéktalanul a szemétkosárba kell dobni.”
A legszebb könyvek témája ugyanaz, mint a legostobábbaké. De a szerzők nem ugyanazok.
Okos könyvet olvasva okosnak érezzük magunkat, ahogyan hősnek, amikor katonazenét hallgatunk.
Semmi sem pótolja jobban a gondolkodást, mint egy jó könyvtár.
Kevés az olyan ember, aki a könyvekben nem csak szórakozást, ismeretet vagy adatokat keres.
Nagy könyv az, amelyik ugyanúgy hat ránk minden életkorban, ahogyan gyerekkorunkban hatott.
Emlékiratok elolvasása után óhatatlanul arra a következtetésre jut az ember, hogy minden élet, hacsak nem világítja be nagy értelem, triviális és haszontalan.
Tehetségtelen író – szerelmes eunuch.
Egy költemény értelme maga a költemény.
Minden költeménynek megvan a maga egyedi, másmilyen, saját értelme, felcserélhetetlen individualitása, de minden költemény jelentése ugyanaz.
A színház az írástudatlanok irodalma.
Az író, aki nem mondatait gyötri, olvasóit gyötri.
Az irodalmi intelligencia a konkrétum intelligenciája.
Az írók megpróbálják mondatokkal visszaadni a gondolatnak az egyszerűséget, amelyet a szavak elvesznek tőlük.
Nagy író az, aki arkangyal szárnyából kitépett tollat márt pokoli tintába.
Ha nem író valaki, ennek egyik előnye az, hogy olyan műalkotásokat is élvezhet, amelyeket a kortárs esztétika vagy a természetes nemzedéki konfliktus elvet.
Ha egy könyv megkapja a Goncourt-díjat, elég ok, hogy gyorsan elfussunk tőle.
Hudy Árpád
A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (10.)
„A modernitás által hátrahagyott pusztaságban az egyetlen oázis az olvasmány. A múlt nagy írói és gondolkodói – valamennyien kortársai annak az olvasónak, aki tud olvasni – menedéket jelentenek számunkra a konformizmus és a többség zsarnoksága elől.”
„A reggeli Homérosz-olvasmány a belőle áradó derűvel és nyugalommal, a jó erkölcsi és testi állapot és tökéletes egészség mély érzetével a legjobb útravaló a nap közönségességeinek elviseléséhez.”
Kevesen olvastak több és jobb könyvet, még kevesebben olyan tudatosan, mint ő. Dávila számára a szövegek befogadása magas rendű cselekvés, intenzív, tudatos élet.
„Az olvasás: »a szellem ópiuma«, tunyaság, mely tevékenységnek álcázza magát, az önmagunktól és a világtól való félelem egyik formája. A könyv állítólag pótszer a számunkra, szurrogátum; azért merülünk el az olvasmányban, hogy ne kelljen életünkben minduntalan valami újjal szembesülnünk.
Ami a szellemet valóban elaltatja, és lassacskán ráveszi, hogy automataként éljen, ami az élet közvetlen ízének és értelmének elvesztésére szorítja, a vulgáris fogalmak és ostoba szokások légvárába csalja őt, az a hétköznapi élet a maga szokványos tennivalóival, közönséges szükségleteivel, felületes tevékenységeivel, fiktív intenzitásával.
Ezzel szemben az olvasás felébreszti a szellemet a hétköznapok e dogmatikus álmából és a saját gondolatok, eredeti érzések ismeretlen tengerébe veti.
A más szellemekkel, idegen, kemény és metsző gondolkodásukkal való érintkezés nyugtalanítja triviális és elsietett meggyőződéseinket. Végül is nem adatik meg nekünk a tudat gazdagsága és tömörsége, sem kifinomultsága ama cselekvés nélkül, amellyel megszerezzük örökségünk emberi részét.”
A jó irodalom tehát nem helyettesítője, kiegészítője, árnyéka a valóságnak, nem is külön világ, hanem magasabb – mélyebb – látás.
„Az irodalom nem csak a képzelet játéka. Az irodalmi dimenzió nem felületes aspektusa a világnak, hanem maga a dolgok mélysége.
Az irodalom a szellem aktusa, amellyel megragadja a felszínen túli dolgokat.”
Az olvasás ars poeticája
Nem mindegy, mennyit, mit és főleg hogyan olvasunk. Az igazi olvasás – az íráshoz hasonlóan – maximális odafigyelést, mi több, tanulást igényel.
„Olvasni tanulni: ha félbeszakítunk egy olvasmányt, hogy valami mást olvassunk, az a szerző semmibe vétele.
Minden könyv, amely valóban megérdemli ezt a nevet, zárt rendszer, melynek összjelentése részeinek együttes hatásától függ. Valamennyi egymásra következő aspektusát szinte egyidejűleg kell érzékelni, és erre csak a szisztematikus odafigyelés képes, amely egyetlen aktusba olvasztja az időbeli sokszínűséget.”
A szöveg recepcióját művészi tökélyre emelő Dávila mintegy az alkotói hitvallás ellenpárjaként megfogalmazza az olvasás ars poeticáját:
„Olvasni annyi, mint egy lökést, egy ütést érezni, akadályba ütközni; saját gondolkodásunk passzív, lusta simulékonyságát egy idegen, lezárt és kemény gondolkodás hajlíthatatlan pályájával helyettesíteni.”
„Átélés nélkül olvasni fárasztó semmittevés. Minden könyv jelentse számunkra a sors egy meghatározatlan alakzatát, minden olvasmány tegyen gazdagabbá vagy szegényebbé, boldogabbá vagy szomorúbbá, biztosabbá vagy bizonytalanabbá, csak érintetlenül nem szabad hagynia bennünket. (…) Minden könyv, amely nem vág rejtett, csupasz, felajzott és vérző húsukba, időleges menedék csupán.”
Semmitmondó olvasmányokra kár időt pazarolni.
„Azt a szerzőt, aki nem érezteti könyvének első három mondatával, hogy másfajta, összetéveszthetetlen sajátossággal van dolgunk, haladéktalanul a szemétkosárba kell dobni.”
„Egy könyvet, amely nem szórakoztat, vagy nem tetszik, az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti egyetlen intelligens olvasóját: azt, aki az olvasmányban az élvezetet és csakis az élvezetet keresi.
Ezzel együtt kötelességünk állandóan finomítani ezt az élvezetet, mígnem megadatik nekünk ritka és tiszta formában rálelni a legdurvább és legterméketlenebb helyeken is; mindazonáltal az irodalommal való bármely foglalatosság, amely nem az értelem epikureizmusán és érzéki gyönyörön alapul, nélkülözi a tartósságot, a nyomatékot és a világot gyújtó megismerést.”
Az életkor változása két, ellentétes irányba befolyásolja az olvasót.
„Ha a középszerű könyvek napról napra elviselhetetlenebbnek tűnnek számunkra, nem azért, mert ízlésünk tisztul és finomodik, hanem mert képzelőerőnk gyöngül.
Fiatalon olyan gazdag és nagyvonalú képzelőerővel vagyunk képesek olvasni, hogy a legközönségesebb anyagot is reflexek és tüzek sugározzák be. Akkor még hajnali frissességű minden hétköznapi és eltompult jelző, és minden főnév azonosul azzal a tárggyal, amelyet jelöl.
Mivel nem a tiszta szimbólumok és absztrakt jellemvonások univerzumában élünk, minden egyes szó a képek és érzések pompás kíséretét hívja elő. A gyermek egy seprűvel vagy egy székkel játszik, mert képzelőerejének szklerózisa még nem kezdődött el.
Az irodalmi öröm, saját továbbélése érdekében, megköveteli, hogy tárgya mind intenzívebben sugározzék, vagyis a könyvnek egyre jobbnak, egyre szebbnek kell lennie. És amint a mákonyból elég eleinte pár csepp vagy egy ópiumpipa, úgy érezzük később magunkat képtelennek, akár Thomas de Quincey az ő ezer és ezer cseppjével, egyebet olvasni, mint Dante vagy Racine, Milton vagy Szophoklész.”
A gyenge olvasmányoknak is megvan azonban a maguk haszna.
„A rosszul megírt könyv néha érdekesebb, mint a tökéletes.
Abban az élvezetben, amelyet utóbbi nyújt, mintha kimerülne ereje, míg az előbbi folytatódik ezer változatban, melyet képzeletünk talál ki, hogy kijavítsa.”
Ami pedig az irodalom társadalmi hasznát illeti, Vörösmarty klasszikus kérdésére, hogy “Ment-e / A könyvek által a világ elébb?”, Dávila a tőle megszokott szkepszissel legyint.
„A könyv ritkán nevelő hatású. Mindenki azzal a szellemmel olvas, amely van neki. A könyvekben csupán előítéleteink megerősítését fedezzük fel.
A könyv csak azt neveli, akinek számára eleven valóság, közvetlen és testi jelenlét.”
A regény alkonya
Az irodalmi műfajok közül a regény foglalkoztatta leginkább a miniatűr értekező próza kolumbiai mesterét.
„Az utóbbi száz év, úgy tűnt a kortársaknak – egészen tegnapig –, végtelenül gazdag volt regényekben. Nemcsak a mennyiséget, hanem az elképesztően egyenletes minőséget illetően is. (…)
Úgy tűnt, hogy mindenről lehet regényt írni: minden tapasztalatból, minden életből, és bárki képes is rá. E művek legnagyobb része azonban ma már olvashatatlan, majdnem elmondható, hogy az irodalom egyetlen más műfaja sem mutathatja fel kevesebb várományosát a halhatatlanságnak.
E rendkívüli termékenység elvakított bennünket, nem vettük észre az irodalomtörténet egyik jól ismert jelenségét. A klasszikus francia tragédiát, a német idealista filozófiát, a reneszánsz petrarcai vagy a tegnapelőtt parnasszista szonettjét ugyanez a dúsgazdag termékenység jellemzi. Minden korban akadnak emberek, akik határtalanul képesek előállítani a magától értetődőt.”
Dávila fejcsóválva olvassa korának regényeit, és nem jósol fényes jövőt a műfajnak.
„Annak megértetéséhez, hogy a regény korszaka átmeneti lehet, elég utalni arra, milyen könnyedén formálta anyagát a múlt század minden jó regényírója, a mainak pedig a kritikai feltételek és esztétikai elvek milyen nehézkes állványzatára van szüksége.”
„A jelenkori regényírók mesteri csűrés-csavarása, összevetve a múltbeliek ösztönös mesélésével, színtiszta jele a regényírás haldoklásának.”
Kérdés, hogy az utókor egyáltalán olvassa-e majd őket.
„Korunk regényei közül vajon azok fognak-e továbbélni és bekerülni az irodalomtörténetbe, amelyeket művészi igénnyel írtak, vagy sokkal inkább rövid, drasztikus, egyszerű, kontrasztos kalandkönyvek – netán pár bűnügyi regény?”
Irodalomtörténeti akupunktúra
„Annak, ami csupán glosszát érdemel, kortársaink általában egész könyvet szentelnek” – mondja Dávila. Nos, ő ennek a fordítottját műveli, és kötetek helyett nem is esszébe, hanem egy-két mondatba sűrítve jellemez korszakokat, nemzeti irodalmakat. Axiomatikus pontossággal és káprázatos szemléletességgel. Irodalomtörténeti és -kritikai akupunktúra ez: egész szerves rendszereket, energiafolyamokat talál el egyetlen, jól irányzott tűszúrással.
„A görög klasszikusok és a Biblia, ha lassan és rendkívül figyelmesen olvassuk őket, elegendőek ahhoz, hogy megtanuljuk belőlük mindazt, amit az emberiség önmagáról tud.”
„Platón prózájához képest minden próza vulgáris, nehézkes és barbár.”
„Valamely irodalom sorsát döntően meghatározza, hogy mely műfajhoz tartoznak nagy könyvei.
Ezért amikor a 17. század klasszikusairól, vagy az 1611-es Bibliáról, vagy Shakespeare-ről, vagy Dantéról, vagy akár Goethéről és a német idealizmusról áttérünk Cervantesre, Quevedóra és Lope de Vegára, ezen irodalmak szellemi jelentőségét ítéljük meg.
A spanyol irodalom őrzi kitörölhetetlen jegyét annak, hogy alapvető könyve egy szatirikus regény, vagyis: mindennek ellenére egy alacsonyabb irodalmi műfajhoz tartozó könyv.”
„A spanyol irodalom két-három misztikusból és végtelenül sok szónokból áll.”
„A spanyol irodalom minden zugában ott visszhangzik egy pap nevetése a maga eszkatológikus vicceivel.”
„Másodrangú szerzők közül csak a franciák olvashatók.
Egy másodrangú német író teljesen olvashatatlan.”
„Német könyvek: nyersanyag.”
„Az amerikai irodalom megszűnik irodalomnak lenni, amikor elkezd amerikai lenni.”
„Az író általában egy személy, aki jól ír; a latin-amerikai irodalom története azonban arra tanít, hogy az író egy személy, aki ír.”
(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (1.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (7.)
