NAGYKANÁLIS – Majoros Sándor regénye (9.) – BICIKLILOPÁS

Ács borbély szalonja nem csak igen jó központi fekvése miatt lett népszerű. A tulajnak volt egy örökké szóló rádiója, amely meccsen kívül mintha mást nem is közvetíthetett volna. Apám 1953 novemberében itt hallgatta az angol–magyart.

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

regény, 9. rész

Biciklilopás

A kivágott eperfa törzséből sosem lett tűzrevaló. Ottfelejtődött az udvaron, egyfajta furcsa emlékműként, amelyet sem az idő, sem az emberi akarat nem volt képes kikezdeni. Az utóbbiból az ötvenes években elég nagy hiány is mutatkozott Csáti-Szabó nagymamám portáján. Az sem ért valami sokat, hogy ismét volt férfi a háznál, mert apám úgy gondolta, a munkából annyi untig elég, ha mindennap hattól kettőig liszteszsákokat cibál a malomban. Ahogy mindenki más, ő is becsülettel ledolgozta a munkaidejét, de a többi munkásembertől eltérően, akik otthon veteményeskertet kapáltak, vagy ólat, esetleg górét eszkábáltak, az én leendő apám semmi extrára nem vállalkozott. Minden különösebb gond nélkül szétfűrészelhette volna azt a rönköt, hogy aztán mintegy szórakozásból aprófává baltázza, de egyre csak halogatta a dolgot. Béla bátyám még mindig Zágrábban tanulmányozta az orvostudomány rejtelmeit, és mert ezekben a sovány években mind a négyen apám munkásfizetéséből tengődtek, ezt a kényelmességgel megfelezett lustaságot nem hánytorgatta föl neki senki. Apám pedig igyekezett megtartani az arany középutat: nem kocsmázott többet, mint a cimborái, de rögtön az első fizetéséből vett magának egy kerékpárt, amit még aznap el is loptak tőle. 

Ez a bűneset kiemelt helyen szerepel a családi legendáriumunkban. Ha nem hallottam vagy százszor, akkor egyszer sem, de mindig csak anyám előadásában. Az igazság tükörfényes arcához az is hozzátartozik, hogy abból a fizetésből, amit apám a malomban kapott, sosem lett volna képes megvenni egy egész kerékpárt, de egy új találmány, a bolti kredit őt is megszédítette. A már szinte a gyávasággal határos módon körültekintő jóapám sokáig csak a tehetetlenek irigységével leste, ahogy a melóstársai egymás után tesznek szert új bicajokra, mígnem az egyik kereskedőiskolás haverja, aki éppen a bicajboltban dolgozott, valamelyik meccs utáni fröccsözés alkalmával rádumálta a vásárlásra. A legcsábítóbb az volt, hogy apámnak ehhez csupán be kellett sétálnia a kerékpárboltba, és némi papírmunka után kitolni onnét egy glanc új masinát. A boltos haverja azt mondta, észre sem fogja venni, ahogy az árát szép lassan levonogatják a fizetéséből. Apám valósággal megszédült ettől a lehetőségtől, és tán egészen másként alakul az élete – meg hát a miénk is, akiket mellé rendelt a Teremtő –, ha nem következik be az a sokat emlegetett tragédia.

Az új szerzeményével apám egy ideig lassú, kimért manőverezéssel keltette a feltűnést a központban, aztán eszébe jutott, hogy szerda van, és ez borbélylátogatási nap. Szegénység ide vagy oda, ebből az egyből nem engedett: minden szerdán betért Ács borbély piciny műhelyébe, és miközben a sorára várt, kedvére idétlenkedhetett a haverjaival. A műhely a postával srégen szemben, az Aranyhordó nyugati szárnyépületében rejtőzött, de Ács borbély szalonja nem csak igen jó központi fekvése miatt lett népszerű. A tulajnak volt egy örökké szóló rádiója, amely meccsen kívül mintha mást nem is közvetíthetett volna. Apám 1953 novemberében itt hallgatta az angol–magyart, 1954 júliusában pedig a rossz emlékű berni vébédöntőt. Egy falusi tisztaszobánál alig valamivel tágasabb helyiségben két borbélyszék terpeszkedett, de a mester – azokat a ritka időszakokat leszámítva, amikor inas alkalmazásával próbálkozott – mindig egyedül dolgozott. Ahogy a világon mindenütt, az inasok nála is a ritka hajú öreg kuncsaftokon gyakorlatoztak, mert azoknak már édesmindegy volt, hogy néznek ki. Az apámhoz hasonló fiatalemberek már nem voltak ennyire igénytelenek. Nekik a legújabb futballista fazont kellett kialakítani, és erre csak a mester volt képes. A kuncsaftok egy hosszú deszkapadon ülve várták a sorukat, és közben megállás nélkül heccelődtek. Télen, amikor a fogason nem könnyű ballonkabátok, hanem súlyos posztófelöltők sorakoztak, az ő gondjuk volt a sarokban terpeszkedő vaskályha táplálása: ha már meglátszott a lehelet a levegőben, valaki mindig nekidurálta magát és beletömött egy akácfahasábot ebbe a sokkal inkább dísznek, mint fűtőeszköznek tűnő alkalmatosságba.

Azokban az izgalmas, sok reménységgel és még több reményteljes várakozással megfűszerezett időkben Ács borbély műhelye a falu első számú szellemi központjának számított. A mester például oly módon is hintette a kultúrát, hogy Bérestől, a mozigépésztől elkunyerálta a műsorról levett filmek plakátjait és azokkal tapétázta ki a szalonját. A sorukra várakozóknak ettől olyan érzésük támadt, mintha egy fáraó sírjába tévedtek volna, ahol a falon sorakozó mágikus jelek valamilyen számukra érthetetlen, de mégis izgalmas, megfejtésre váró módon csatlakoznának egymáshoz. És hogy ez a spiritualitás még több bizonyítást nyerjen, a hatvanas évek közepén az utca felőli sarokban váratlanul kibukkant a padló rései közül egy akácfacsemete, amit a mester nem gyomlált ki, hanem mint valami dísznövényt gondozni kezdett. A fa végül karvastagságúvá terebélyesedett, és olyan különleges dísze lett a műhelynek, hogy még az újvidéki Magyar Szó is lehozott róla egy fényképes tudósítást. Ugyanebben az időszakban Ács borbélynál életkori megkötés nélkül bárki megtekinthette a legújabb svéd pornómagazinokat, amelyekben a maga szemet tágra nyitó valóságában látszott minden, ami a kamaszkori fantázia határait meghaladta. A mester nagylelkűségét és oktató-nevelő képességét egyaránt dicséri, hogy ezeket a füzeteket bárkinek kölcsönadta egy-két napra, aminek nyomán azok egyre foltosabbakká váltak és egyre több lapjuknak veszett nyoma. De ez csak amolyan apróság volt, ami inkább fokozta, mintsem halványította a varázslatot. 

Erre az izgalmas eseményre azért még legalább tizenöt évet kell várni. Most 1953-at írunk, nyár eleje van, és bár az égen nagy, bolyhos felhők utaznak, apám nem fél attól, hogy egy hirtelen jött zápor megáztathatja frissen vásárolt járművét. Az akcióra már napokkal előbb felkészült, ami abból állt, hogy egy ruhacsíptetőt bedugott a nadrágja zsebébe. Most ez az eszköz verdesi a bokáját, miközben lassan, ráérősen kerekezik a ropogós makadámúton. Szerda van, és ez piaci nap is Ómoravicán. Igaz, hogy ennek délután három körül alig van némi nyoma, mert a vidékről jött árusok zöme ilyenkor már Topolya felé zötykölődik a szekerével. Apám így háborítatlanul szlalomozhat a bicajával a piac standjai között, és hamar meg is tanulja, mennyire kell megnyomni a kontraféket, hogy biztonságosan megállhasson. Még korán van ahhoz, hogy anyámék háza előtt is megjelenhessen evvel a csodával, így végül a borbélynál köt ki. A masinát a falhoz támasztva peckesen bemegy a műhelybe, de legnagyobb csalódására ő az egyetlen vendég. Ács borbély félreteszi a Magyar Szót, kicsit följebb srófolja a hangerőt a rádión, aztán rutinosan megfordítja a széken a műbőr párnát, és int apámnak, hogy foglaljon helyet. A beretválás ideje alatt a Szloboda múlt vasárnapi vereségéről beszélnek: a kutya se hitte volna, hogy 3-2-re kikapnak a harmatgyenge Krivajától. A mester szép kényelmesen sercegteti a beretvát apám állán, de bármilyen ráérősen is dolgozik, nem elég lassan ahhoz, hogy közben új vendég érkezzen. Így apám egy kissé csalódottan fizeti ki a műveletért járó két dinárt, és indul kifelé, hogy újból kerékpárnyeregbe pattanhasson.

Ám odakint olyan borzalmas látványban volt része, hogy ahhoz képest az 1666-os londoni tűzvész csupán olcsó vásári komédia. Az a falrész, ahová a biciklijét támasztotta, üresen tátongott! Apám nem hitte el rögvest a valóságot, hanem idegesen forgolódni kezdett, hátha tévedett és nem oda tette a járművet, ahonnét immár szemet bántóan hiányzott. De ez csak a kétségbeesett ember még kétségbeesettebb önámítási kísérlete volt. Senki más nem tudhatta nála pontosabban, hogy a vadonatúj bicaját galád módon ellopták, és ez a megalázó, kiszolgáltatott érzés számomra is annyira ismerős, hogy akár én is toporoghatnék ott a borbélyműhely előtt. Mit tegyek, kihez forduljak? Ács borbélyhoz nem mehetek vissza azzal, hogy képzelje csak, mester, eltűnt a műhelye elől a járművem, mert egy szó sem esett köztünk arról, hogy géppel jöttem beretválkozni. Azt hinné, lódítok, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy meghibbantam. Talán az Aranyhordóban láttak valamit, de nem, ez se jó: ilyenkor egy lélek sincs ott, még a pincér is szundikál a pult mögött, tán zokon is venné, ha fölkölteném. Az utca is kihalt, mert ha mászkálnának itt néhányan, akár ismerősök, akár ismeretlenek, odamehetnék hozzájuk, hogy láttak-e valakit egy vadonatúj kerékpárral közlekedni. Bármerre nézek, nem látok senkit. Már csikar is a hasam, mint mindig, ha nagyon megijedek valamitől. Itt pedig bőven van okom erre, mert most majd fizethetem a kredit részleteit a semmire. Fél napig volt egy saját bicajom, de a büszke, haladó szellemű dolgozói rétegből megint visszacsúsztam a gyalogjáró nímandok közé. Ebbe nem szabad belenyugodni, legalábbis más ember biztosan nem nyugodna bele. Milyen jó lenne ezt az egészet zsebre vágott kézzel, a túloldalon ácsorogva nézni, és amikor az a szerencsétlen, zavarodott tekintetű megkárosított odajönne hozzám, és levegő után kapkodva megkérdezné, nem láttam-e, ki vitte el a kerékpárját, közömbös hangon csak annyit mondani, hogy sajnos, nem, de talán menjen be a milíciára és tegyen följelentést.

Apám nem indult azonnal a milíciára, mert előtte még bohócot csinált magából. Nem vallotta be soha, de anyám biztos forrásból tudta, hogy bizony visszarohant a mesterhez, és rázúdította a bánatát. Ács borbély úgy nézett rá, mint egy légnyomást kapott hadirokkantra. Az előbb még nem volt semmi baja, békésen diskurálgattak a vasárnapi meccsről, és most előjön ezzel a biciklilopással. Azt se tudta, hogy apám vett egy biciklit, egyébként meg mi köze ahhoz, ami az utcán történik? Ez a dolog – már ha nem kitaláció – a milíciára tartozik.

Az Aranyhordóban még értetlenebbül fogadták. Kinek a biciklijéről van szó?, értetlenkedtek. Hozzájuk nem szokás bicajjal bejárni, bár lóháton egyszer azért bejött egy részeg honvéd, de az még negyvenháromban volt, és tán nem is biztos, hogy igaz. Apám szinte futva menekült innét. Az artézi kútnál megállt, és szinte pityeregve forgolódott. Eszébe se jutott anyám, pedig talán az lett volna a legésszerűbb, ha vele is megbeszél minden további lépést. András nagyapám annyira széles körű tapasztalatokkal rendelkezett a jugoszláv szocialista szövetségi rendőrség munkamódszereiről, hogy azonnal megmondta volna neki, egy följelentés után milyen ügykezelésre számíthat. 

Hazamenni meg végképp nem mert. Petrás Örzse az utóbbi hetekben már csak feküdt, és amikor a Zágrábból hazaránduló Béla bátyámmal egy fonott karosszékbe ültetve, mint valami királynőt körbevitték az udvaron, hogy megszemlélhesse a gazdaságot, le se vette a szemét arról a fekete, koporsószerű eperfahasábról. Ha ebben a halálra készülődő hangulatban, ami Csáti-Szabó nagymamámra is átsugárzott, azzal állít be, hogy vett egy biciklit, amit rögtön el is loptak tőle, az öregségére szinte már szarrágó módon fösvénnyé lett Petrás Örzsét azonnal megüti a guta. Apám ezt a terhet soha nem vette volna a lelkére.

Végül a milíciaállomáson kötött ki. Katonaviselt emberként elég tűrhetően beszélt szerbül, és mert az adatai bediktálásakor az is kiderült, hogy a Tito-gárdában szolgált, ahonnét őrmesteri rangban szerelt le, az ügyeletben lévő milícia rögtön figyelmesebb lett iránta. Talán még örült is, hogy végre akadt valami dolga, de a biztonság kedvéért szólt a komandírnak is, aki a szomszéd szobában ejtőzött. Ketten együtt nagy elánnal és még nagyobb komolysággal láttak munkához. Apámat beültették maguk mögé a szolgálati kampanjolába, és keresztbe-hosszába bejárták vele a falu utcáit. Le-föl zötyögtek a gödrös utakon, és közben a hatékony nyomozati munka alapszabálya szerint vizualno osmatranje-t, azaz látáson alapuló megfigyelést végeztek: hátha az a bizonyos kerékpár ott hever valamelyik árokparton. A kampanjola rázkódáscsillapítása sosem volt valami fényes, de azokon az esőmosta, mély gödrökkel horhossá tett utakon úgy vagdosta apámat, hogy többször vágta bele a felét a jármű tetejébe, mint ahányszor levegőt vett. A két milicista már hozzászokhatott ehhez, vagy elöl nem rázhatott annyira a masina, mint hátul, de az ingadozásukkal olyan ügyesen követték ezt az egyébként kiszámíthatatlan mozgást, hogy közben még beszélgetni is tudtak. Végigmentek minden szélesebb utcán, aztán a közökön, és végül kikanyarodtak a faluszélre, a Topolyai útra, ahol egy nemrég nyílt kocsma próbálgatta a szocialista kisipar lehetőségeit. Ennek a falához támasztva tündökölt apám vadonatúj kerékpárja.

A milicisták az ajtó elé álltak a kampanjolával, majd miután kikászálódtak belőle, némi zubbonyhuzigálás, titovka- és antantszíj-igazgatás után komótosan besétáltak a kocsmába. Apám kényszeredetten sunnyogott utánuk. Sokkal nagyobb kedve lett volna fölülni a csodával határos módon megkerült szerkentyűjére, és ezt az egész históriát semmissé téve minél előbb hazakarikázni, de a hivatalos mederbe terelődött eljárás miatt ez szóba sem jöhetett. A kocsmában nem volt más, csak a tulaj. Dermedten nézett a kísértetszerű hirtelenséggel megjelenő milicistákra, mert mint mindenki, aki magánerőből próbálkozott a vendéglátás valamilyen formájával – és erről Veronka néni tudott volna a legtöbbet mesélni –, ő is pancsolta a bort. Nem is gondolhatott mást, mint hogy egy rosszakarója följelentette, és ez a két zsernyák azért jött ide, hogy bormintát vegyen a készletből, és ezt tanú előtt jegyzőkönyvben is rögzítse. Nem csoda, hogy a kocsmárosnak olyan színe lett, mint az avas szalonnának, de amikor az egyenruhások kijelentették, hogy a kint látott bicikli ügyében nyomoznak, észrevehetően megkönnyebbült. Épphogy csak törte a szerbet, de így is meg tudta magyarázni, hogy egy bizonyos Nagy Károly jött a bicajjal, mert – ahogy mondta – a munkából hazafelé tartva Ács borbély műhelye előtt meglátta a járgányt, és egy hirtelen ötlettel arra gondolt, kikarikázik vele ide és megiszik egy hosszúlépést.

Az is gyorsan kiderült, hogy ez a bizonyos Nagy Károly az ital elfogyasztása után gyalogszerrel távozott, de hogy hová, azt csak ő tudná megmondani. A komandír ekkor apámhoz fordult, és megkérdezte, kíván-e hivatalosan is följelentést tenni, mert ha igen, akkor Nagy Károlyt előállítják és kihallgatják. Apám olyan buzgón mondott nemet, mint akinek hasmenése van, és már a könnyebbedéssel kecsegtető bódé felé tekinget. Megkerült a kerékpárja, ennél többet aligha kívánhatott. Ha a sok Nagy Károly közül a részegesről volt szó, akkor az csak az orosz frontot is megjárt és ott súlyosan megsebesült szomszédjuknak, a kissé dilinós Károly bácsinak lehetett a nagyobbik fia. Ugyanolyan kétkezi munkásember volt ő is, mint az apám, azzal a lényeges különbséggel, hogy a foci egyáltalán nem érdekelte, viszont ivott, ha kellett, ha nem. Testvérével, Nagy Jóskával valami furcsa terheltséget örököltek az apjuktól, ami időnként durva és látszólag ok nélküli veszekedésbe hajszolta mind a kettőjüket. Legtöbbször egymást gyepálták, de azt igen hatékonyan, nem egyszer sárban, dagonyákban birkózva. És ennek a furcsa tandemnek az egyik tagja most kapcsolatba került a családunkkal, mert kölcsönvette apám bicaját. A megnyugtató végkifejlet ismeretében ennek talán nem is lett volna semmi jelentősége, de apám azt is tudta, hogy az ifjabbik Nagy Károly éppen a Gyülekezet közben készül letelepedni a családjával, ráadásul csak néhány háznyira Csáti-Szabó nagymamám portájától. Más sem hiányzott volna, mint hogy ez a kötekedő alak egy följelentés miatt ellenségként tekintsen rájuk.

Apám helyében én így vélekedtem volna. Ezt az egy epizódot leszámítva később nem is törődött evvel a famíliával, ellentétben velem, mert én, mi tagadás, elég sokat köszönhetek nekik. Ennek a bizonyos Nagy Károlynak a szintén Károly nevű fia volt az, aki tudtán és akaratán kívül majdnem meggyilkolt, amivel olyan közelségbe hozott az ugyancsak és teljes mértékben meggyilkolt Majoros nagyapámmal, hogy a pillanat tört részéig azt is tudtam, mit érezhetett ott, a Nagykanális hídjánál az utolsó evilági pillanatában. De arról, hogy ez még csak felkészítés volt egy későbbi, sokkal félelmetesebb randevúra, azon a délutánon sem a részeges Nagy Károly, sem az akkor már kétéves Karcsi fia, sem a megsemmisülésből a szárnyaló boldogság állapotába átlendült apám nem tudhatott. Ezt a titkot az én tányéromra porciózta ki a gondviselés, éspedig úgy, hogy mozdíthatatlanul elém is szögezte: még ha akartam volna sem tolhattam át senkinek. Pedig más indíttatásból nagyon jó lett volna még egyszer cserélni apámmal. Legalább addig, amíg haza nem ér, mert akkor nem nyomul azonnal a Gyülekezet köz felé az alvázszámról igazoltan is a sajátjának mondhatott kerékpárjával, hanem visszamegy a lebujba, és a milicistát meghívja egy-egy köszönő kávéra. De ez eszébe se jutott, mert mi tagadás, jobban betojt az egyenruhásoktól, meg attól, hogy ezt az ügyet jegyzőkönyvbe kell diktálnia, mint a hamisítás leleplezésétől rettegő kocsmáros.

Jóapám tehát, amilyen gyorsan csak tudta, faképnél hagyta a két milicistát, és a csillogóan új biciklit nem kímélve hazafelé vette az irányt. Továbbra sem gondolta azt, hogy meg kéne látogatni anyámat. Főként azért, mert bűzlött az izzadságtól, és a biciklivásárlás kedvéért felvett inge is már csupa kosz volt. Ráadásul a kampanjolában a csíptetőjét is elvesztette, úgyhogy a biciklilánc annak rendje-módja szerint bekapta és elszakította a nadrágja szárát. Ott vergődött a porban, valósággal birkózva azzal a döggel, ami úgy fogta, mint egy éhes oroszlán. Még szerencse, hogy ezt a jelenetet csak anyám barátnője, a harmonikás Kovács Teca látta a házuk ablakából, mert ha a hazafelé igyekvő napszámosok is tetten érik, apám megsemmisül a szégyentől. Ha ezt a kalandot egy spongyarándítással letörölhette volna az események táblájáról, egy pillanatig sem tétovázik. Keservesen bánta már, hogy engedett a kísértésnek, és belement ebbe az ördögi kelepcéket rejtő kerékpárvásárlásba, de hát nem volt mit tenni, viselnie kellett a következményeket.

Apámat ez a sajátosan értelmezett kudarc teljesen átformálta. Mire hazaért, és becsukhatta maga mögött a nagykaput, eldöntötte, hogy soha többet nem vesz fel semmilyen kreditet ebben a büdös életben. Túlzás lenne azt mondani, hogy makacsságban András nagyapámnak akár a cipője sarkáig is felérhetett volna, azt pedig még kevésbé, hogy meg lehetett volna mintázni róla az akaraterő szobrát, de a maga különös, befelé forduló és érzelmeit magában tartó módján ebben a fogadalmában kínosan hosszú ideig következetes maradt. Ez az elátkozott bicikli, pontosabban a részeges Nagy Károly meggondolatlansága tehetett arról, hogy a családunk egyfajta skanzenként megmaradt abban az ősállapotban, ami a szocializmus legfőbb táplálék-kiegészítőjének, a kamatmentes vállalati kreditnek megjelenése előtt az egész országot jellemezte. Ettől fogva apám csak olyan beruházásra mutatott hajlandóságot, aminek készpénzből ki tudta egyenlíteni az árát, és mert egy munkásfizetésből az ember nem nagyon feszeleghet, mi lettünk a fejlődés ellenpéldái a Gyülekezet közben.

Nekem ez a bicikli lett a leggyűlöltebb ellenségem, pedig nem is tudtam, miért utálom. Inkább csak ösztönösen éreztem, hogy valami miatt lehorgonyozza apámat. Túlságosan is nagy és nehéz volt ahhoz, hogy az idő kikezdhesse, bár azt nem lehet mondani, hogy megúszta volna ezeket a csatákat. Néha a pedálja tört le, máskor a kormánya – utóbbi éppen akkor, amikor apám egy lejtőn repesztett vele lefelé –, de a vállalati géplakatosok mindig helyrepofozták. És ahogy fejlődött körülötte a technológia, a bicaj is úgy lett egyre masszívabb. Először láncvédő került rá, hogy az a malőr a becsípett nadrággal meg ne ismétlődhessen, aztán egy piciny, pergő propellerű alumíniumrepülő az első sárhányójára, majd traktorbelsőből szabott sárhányó-hosszabbítás, ami azért volt praktikus, mert apám a kordivatnak megfelelően ennek a monstrumnak a vázán fuvarozgatta anyámat, és ha ez nem teljesen száraz úton történt, a felcsapott sár könnyen anyám szoknyáján végezhette volna. Sokat bicikliztek így együtt: anyám a fejét kissé hátravetve, hogy a szél belekaphasson a hajába, apám meg amennyire csak lehet, előrehajolva, hogy így, menet közben is összebújhassanak. Ha nincs ez a bicaj, sosem kerülnek annyira bizalmas viszonyba, aminek házasság a végkifejlete, a földi létemet, mondhatni, ennek a szörnyeteg járgánynak köszönhetem. És ha már ilyen fonák helyzetet teremtett körülöttünk az élet, nem is haragszom rá annyira.