Hudy Árpád – A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (11.)
Van-e hát végső tétje az írásnak? És az előbb még kétkedő filozófus író – aki másutt meg is fogalmazza, hogy nem érdeklik gondolatainak ellentmondásai – határozott igennel válaszol.
Micsoda merészségről tanúskodik már maga az írás aktusa!
A szépség annak bizonyítéka, hogy alkotás jött létre; a csúnya tárgy mindössze az anyag átrendezése.
Valamely esztétikai problémát sohasem az elmélet, hanem mindig egy műalkotás old meg.
rni, hacsak nem egy igaz isten parancsolja, annyi, mint korlátozott napjainkat, melyekben foglalkozhatnánk azzal, amit a legnagyobbak és legnemesebbek alkottak, gyenge értelmünk trivialitásaival megtölteni.
Nem érdemes aggódnunk amiatt, hogy amit épen csinálunk, középszerű, ha tudjuk, hogy útirányunk nem téves.
Az igazságnak nincs retorikája. Az ékesszólás az ingatag hit tünete.
Vannak stilisztikai hiányosságok, amelyeket az író nem javíthat ki új jelzőkkel vagy más igeidőkkel, hanem csakis élete megváltoztatásával.
Írni annyi, mint pontosan az ellenkezőjét tenni annak, amit az írást művelők többsége tesz.
Amikor a parnasszista vagy szimbolista költő hercegnőt vagy istennőt fest le, szemünk előtt nem egy hercegnő vagy istennő jelenik meg, hanem egy parnasszista vagy szimbolista költő, amint éppen egy hercegnőt vagy istennőt fest le.
Írni – kiemelni egy értéket, hogy az élet ne ragadja magával olyan könnyen a feledés szakadékába.
A világosan megírt könyv végtelenül értékes, mégha ostobaságokat tartalmaz is.
Az szerző, aki világosan kifejezi tévedéseit, hibáit és szellemi hiányosságait, többet segít nekünk, mint az, aki kuszán hirdet egy igazságot.
Az író legnagyobb fáradsága, hogy megelégedjék képességeivel.
Egy irodalmi téma fejlődési útjának elején és végén érdekes, amikor még őrzi eredeti hamvasságát, illetve amikor már elcsépelt, és egy ügyes író ironikusan és gunyorosan dolgozza fel.
Tökély vagy boldogság csak azzal a művel érhető el, amely elválik tőlünk és magára hagy bennünket a sivár magányban.
Hudy Árpád
A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (11.)
Az írás az egyik legszemélyesebb emberi tevékenység. Senki sem fogalmazta meg ezt éberebben, gyémánttisztábban, mint Dávila.
Minek írni?
A plakát-magányban sorokat rovó, mulandó ember az örökkévalóságnak ír. Nem mintha az írás – akár anyagi mivoltában, akár műalkotásként, a kultúra részeként – fennmaradna, hanem mert a legmagasabb rendű szellemi tevékenységek: az ima, a meditáció, a kontempláció édestestvére.
De a magányban is elmaradhatatlan társ az Arany János-i titkos métely, a megemésztő örök kétely.
„Minek írni, prédikálni az igazságot, azt, amit igazságnak gondolunk?
Egy újabb könyv, amelynek meg kell halnia.
Kimerültség. Csömör. Haszontalanság.
Ugyanez nem történik meg a műalkotással.
Ez valami új és egyedülálló; nem létezik, ha az ember nem alkotja meg. Nem nyilatkozik meg szabadon a tágra nyílt szemnek. Léte hasonlíthatatlan.
Egy műalkotás létezésének értelmét megkérdőjelezni ugyanolyan abszurd, vagy ugyanolyan értelmes, mint megkérdőjelezni egy lény létezésének értelmét.
Hogy egy mű haszontalan, hatástalan, ismeretlen vagy elfeledett, nem alkalmas érv az azt létrehozó aktus értékelésében.
De miért kellene létrehozni egy művet, amely az igazságot prédikálja vagy ábrázolja, ha egyszer szükségszerűen hiábavaló? Minek, ha az igazság már létezik, és nincs szüksége a műre ahhoz, hogy fennmaradjon és érvényesüljön annál, aki alkalmas rá?”
Van-e hát végső tétje az írásnak? És az előbb még kétkedő filozófus író – aki másutt meg is fogalmazza, hogy nem érdeklik gondolatainak ellentmondásai – határozott igennel válaszol.
„Ha a játékosok nem azért játszanak, hogy nyerjenek, érdektelen a játék. Ugyanígy teljesen jelentéktelenné válik a meditáció, a beszélgetés, a könyv, ha a meditálónak, a beszélgetőnek vagy az írónak meggyőződése, hogy úgysem találhatja meg az igazságot, és csak hiúságból, szórakozásból, pedagógiából vagy csupán megszokásból teszi.”
„Tökéletesen egyetértek azzal, hogy minden olvasót lebecsülünk, hogy az írás közben érzett öröm legyen a célunk és ne törekedjünk semmi másra, mint legmagányosabb elégedettségünkre; nem tudom azonban elviselni azt, hogy hidegen hagyjon bennünket eszméink középszerűsége.
Nem számít, hogy eszménk semmire sem jó vagy senkinek sincs hasznára, hogy észrevétlen tűnik el és hal meg, ha több volt egy kiüresedett és jól csengő mondatnál, ha egy igazság kristályosodott ki benne és valami lényegeset testesített meg.”
Az igazságot gondolatainkkal keressük ugyan, de Dávila felfogásában az írás az értelmi erőfeszítés eredményeinek tisztázását, érvényes formába öntését szolgáló meditációs technika.
„Az irodalmi szövegek varázsigék, amelyek különböző szellemi tartományokba juttatnak bennünket. Ha lemondunk arról, hogy megtaláljuk az igazságot a világban, a gondolkodás csupán élvezetes életformának tűnik számunkra. Az értelem csak attribútuma bizonyos lelkeknek, és csak úgy keressük ott, mint egyes gyümölcsök pótolhatatlan ízét.
A ma, a tegnap vagy a holnap igazságai a szemétdombon hevernének, ha nem maradna fenn sértetlenül és érinthetetlenül az értelem, mely létrehozza őket, de nem olvad egybe velük. Nem az számít tehát, hogy mit ír valaki, ha szelleme finom és okos. A szöveg formula, mely megnyitja előttünk egy lélek terét.
Ezért csak ez a fontos, és hiábavaló minden retorika, amely nem arra törekszik, hogy megtisztítsa a kifejezés homályos poharait.”
Kinek írni?
„Annak, aki elő meri adni eszméit, alá kell vetnie magát a hallgató szigorú ítéletének. Aki viszont jelentőséget tulajdonít mondanivalójának, nem elégedhet pusztán a hétköznapi olvasó igényeivel.
A legnehezebb és legkönyörtelenebb olvasónak kell írni.
A legkeményebb ellenfél világos és nyílt legyőzésére törekedjünk. A nemesség a feltűnő és nyilvánvaló győzelemnél vagy vereségnél is inkább nyilvánul meg abban, ahogyan győzünk vagy elbukunk.
Megelégedni azzal, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk telt, veszedelmes érzés. Rút zűrzavar teremtőjeként meghasonlott világot építünk, amelyben egyazon értékű a középszerű és a kiváló, akárcsak a tökéletes és a félresikerült.
Nyilván kötelességünk mindent megtenni, ami tőlünk telik, abszurd azonban azt hinnünk, hogy az erőfeszítés önmagában érték, és amikor valamire törekszünk, de nem érjük el, az más is lehet, mint kudarc.
Egy ilyen megállapítás valóban lesújtó, hiszen mi, emberek többségünkben csak próbapéldányok vagyunk, puszta experimentumok. Életünk kudarcra ítélt kísérlet.
Korlátozott akaratunkkal visszavonhatatlanul megadatott nekünk létünk gyökere és alapja. Amikor – nehogy belehaljunk az undorba – kifundáljuk tetteink igazolásait, nem írhatjuk ezt a szánalmas fogást a világmindenség rendjének rovására.
A mindennemű kitűnőség önkényes és igazságtalan alapjának ennyire hajthatatlan igenlése bizonyára felháborodást vált ki; de ha semmi sem cáfolja reménytelenségünket és semmit sem tudunk felmutatni számtalan kudarcunkon kívül, mit számít akkor még a megelégedettségünk, az életünk és lehetséges ürügyei?
A tiszta éleslátás ezzel szemben érték, az alázat pedig erény.”
Liturgikus gesztikuláció
Amikor gondolatainkat a “kifejezés homályos poharába” töltjük, szinte sohasem vagyunk elégedettek az eredménnyel.
„Bizonyos, hogy leírva majdnem mindegyik eszménk kisebbnek tűnik, és kiszakítva a gondolkodás változékony, gazdag és gyümölcsöző kontextusából elveszíti a tudat meleg félhomálya gerjesztette életét; de csak miután felöltötte a szavak gyümölcshúsát, ismerhetjük meg, fogadhatjuk el vagy utasíthatjuk el, kiválósága szerint.”
Megadni az eszmének a szavak gyümölcshúsát – e magas szellemi tevékenységnek is megvannak a józan szabályai, akár a kétkezi foglalkozásoknak.
„A gondolkodás, akárcsak az írás, megköveteli a mesterember gyakorlott türelmét.
Ha hirtelen megvilágosodást várunk el, csupán meghosszabbítjuk a meddőség időszakát.
Naponta követelményeket kell támasztanunk a szellemmel szemben, habár tudjuk, hogy az, amit így teljesít, általában nem sokat ér, és tulajdonképpen csak egyfajta liturgikus gesztikuláció, mely kedvez az igazi misztérium megjelenésének.”
Az írás gyötrelme ugyanakkor nem mindig a megformálással való viaskodást jelenti.
„Bár általában az történik, hogy nem találjuk a szavakat és a kifejezés cserbenhagyja eszméinket, néha mégis a gondolat, a téma tagadja meg magát egy szinte absztrakt írási vágytól.
Egyfajta belső rezgést, kusza izgalmat érzünk.
A nyugodt lélekben tárgy nélküli és alaktalan vágy ébred, szavakat követel.
Mintha könnyű árnyak, éji szirének fantomjai emelkednének ki tengerünkből. Árnyak lebegtetik kecses karjaikat az éjszaka levegőjében és újra a habokba merülnek.
Halk melódia – fuvola árasztja szét a tájon és elhal az ajkakon a sápadt déli órán.
Elnyújtott, kéjes mozdulat, melyet egy ernyedten az ágyon fekvő, mezítelen test lustán megkezd és abbahagy.
De nem annyira a lustaság, mint inkább vágyunk általánossága miatt vall kudarcot kísérletünk.
Erős létől duzzadó test, mely nemzést áhít, de nem termékenyít meg semmit.
Az eszme félhomálya és gyémántfoka
„A stílus az ember” – kevés íróemberre illik jobban ez a francia mondás, mint Dávilára. Sok ezer magányos vagy alig néhány társába kapaszkodó mondatának bármelyike tanúsítja ezt. Azok is, amelyek éppen a stílusról elmélkednek.
„Szívesen gondolom azt, hogy az írásnak csak két elfogadható módja van: a lassú és gondos meg a szűkszavú és elliptikus.
Az első módon írni azt jelenti, hogy élvezettel belemerülünk a témába, tudatosan bejárjuk, szabadon átadjuk magunkat kacskaringóinak, és lemondva arról, hogy magunk alá gyűrjük, hagyjuk, hogy a téma uralkodjék rajtunk. Ehhez lassúság és nyugalom kell; illik elidőzni minden eszménél, megállni minden elvnél, fokozatosan bocsátkozni minden következtetésbe. Az átmenetek itt a legfontosabbak, mivel ez mindenekelőtt az eszme kontextusának, eredetének, félhomályának, összefüggéseinek és nyugvópontjainak művészete.
Így ír Péguy vagy Proust, ez volna egy nagy metafizikai meditáció stílusa.
A második módon írni azt jelenti, hogy a témát legelvontabb formájában ragadjuk meg, amikor éppen születik vagy meghal, és puszta vázat hagy hátra. Ekkor az eszme lángoló középpont, a tiszta fény fókusza.
Végtelen sok következtetés fog kiindulni belőle, de még csak csíra és az abba zárt ígéret. Aki így ír, csak az eszme csúcsát súrolja, e gyémántfokot. Az eszmék között fúj a szél, nyújtózik a tér. Kapcsolataik titokzatosak, gyökereik rejteznek. A gondolkodás, mely egyesíti és hordozza őket, nem munkájában, hanem gyümölcseiben nyilvánul meg, az elválasztott és egyedi eszmékben – ismeretlen tengerből kimeredő szigetcsoportok.
Így ír Nietzsche, így akarta a halál, hogy Pascal írjon.”
A “második módon írás”, a szűkszavú és elliptikus stílus legnagyobb művésze Nicolás Gómez Dávila. És az egyszerűségé.
A szőlőinda arabeszkjei
„Szeretném, ha szigorúan és egyszerűen tudnék írni. Egyáltalán nem utasítom el teljesen a szenvedélyt, amely szerethető olykor, ha irónia és némi gúny társul hozzá; viszolygok azonban az érzelgősségtől, azoktól a mondatoktól, amelyek úgy hangzanak, mint a szívtörés és a fogfájás elegye.”
Számára az egyszerűség nem természetes, ellenkezőleg: “mesterséges, önkényes, szisztematikus és nagyszerű valami”, az áradó, tobzódó kifejezés pedig nem a szavak bőségéből, hanem az eszmék szegénységéből ered.
„Talán éppen az írásnak ez a könnyed stílusa, melynek hiányát fájlalom, a mondat képlékenysége, ahogyan a szőlőinda arabeszkjeiként minden tárgyat megkerül és befon, talán éppen ez a könnyedség, trivialitás és felületesség taszít másoknál.
És talán éppen ezért tagadták meg tőlem az istenek azt… amit sohasem akartam.”
Nem tagadták meg viszont tőle azt, amit ő a legnagyobb dolognak tart:
„A művészet csúcsa a szavak segítségével visszaadni a gondolatnak az egyszerűséget, amelytől a szavak megfosztják.”
A fogalmazás tehát szavak küzdelme a szavakkal. Hogy csak a legjobbak, a legfontosabbak maradjanak meg. A szükségesek és elégségesek a feleslegesek ellenében.
„Célszerű lemetszeni az eszmék szógyökereit: minden piszkos anyagot, amely a földhöz köti.
A mondatnak virágként kell szárba szökkennie, feledve, hogy a csírák és gyökerek sűrű félhomályára volt szüksége.”
„A mondatnak véget kell érnie, amikor szavainak feszültsége elérte a csúcspontot – hullámként, amely a magasban merevedik meg, nem a fövenyen szertefolyva.”
A minimális eszközökkel maximális hatásra törekvő írásmód a nyelv legintenzívebb kiaknázása, teljes potenciáljának hasznosítása.
„Van felületes nyelvgazdagítás, új szavak tékozló tömkelegével, és létezik mélyreható, mely sűríti a nyelvet, új jelentésárnyalatokat adván a meglévő szavaknak.
A többértelműség szellemi dimenzió.”
„A szókincsünket bővítő új szó a felületi nyelvgazdagság növelésének veszélyét rejti magában, míg egy régi szó új jelentésárnyalata a világ egy eddig hozzáférhetetlen aspektusát fedi fel.”
És közben egy pillanatra sem csak a nyelvről, a tökéletes kifejezésről van szó.
„Amikor lassan érezni kezdjük, hogy a nyelv engedelmes, puha és alakítható anyagként aláveti magát, aggodalmas gyanúval kell szemlélnünk azt, amit írunk; ha ugyanis azt, amit gondolunk, megfelelően kifejezzük, jóváhagyó ítéletünk mindössze gondolataink és leírásuk hasonlóságára vonatkozik, holott csak az éri meg a fáradságot, ha elégedettségünk kizárólag az elgondoltak és a leírtak kiválóságának következménye.”
A művész és kora
És végül megint: mivégre írni? Mi a fontosabb az alkotónak, saját személye – hírneve, dicsősége – vagy az, amit alkot?
„A művész tévedése, hogy azt hiszi, ő hozza létre a művet, és ezért csodálni kell őt, és ő is csodálja önmagát. Csak az mentheti meg, ha hisz annak jelentőségében, vagy szórakoztatja őt az, amit csinál. Vagyis ha művével foglalkozik, és nem azzal, hogy művének alkotója legyen.”
Nem megmosolyogtató ilyesmit hirdetni korunkban? Amikor mindenki világhírű lehet – és akar is lenni – egy negyedórára?
„Az irodalomtörténet és az utóbbi százötven évben oly gyakori kritikai kutatások hatására az író jövőbeni lehetséges életrajzírói szemével nézi magát.
Emiatt oda minden egyszerűség és természetesség.
Senki sem ír többé anélkül, hogy titokban ne aggatna magára egy sor jelzőt, amelyek holt írókra illenek, akiknek helyét és rangját az utókor jelöli ki, míg ugyanezek a jelzők bármely más esetben nevetségesek.”
A plakátmagány-éjjelek írnoka könyörtelenül emeli tekintetét az örökkévalóságba költözött mulandóságából a mindenkori íróra és olvasóra.
„A kortárs irodalom jelentősége csak a másodrangú író számára létezik, mivel annak keretében írhat.
A nagy író nem törődik vele, hiszen ő hozza létre.
Végül az olvasó számára ez a jelentőség csupán előítélet, számára ugyanis minden irodalmi megnyilvánulás, ha érdekli, vitathatatlanul kortárs, bármelyik korszakhoz tartozzék is.”
(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (1.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (7.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (8.)
