Hudy Árpád – A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (12.)
Dávila a világirodalom nagy magányosa, de egyedülléte nem társakra vágyó tengődés a társadalom egy lakatlan szigetén, hanem önkéntes félrevonulás.
Minden utazó menekül, de elborzadva döbbenünk rá, hogy éppen azt nem hagyhatjuk hátra a peronon, akitől oly szívesen megszabadulnánk.
Az élet napi küzdelem a saját ostobaságunk ellen.
Az állatiság szemszögéből a szellem csupán egy örökletes betegség.
Semmi sem képes eltörölni annak emlékét, ami nem voltunk.
A nyugtalanság abból ered, hogy túlságosan hiszünk a dolgok állandóságában.
Arról, ami csak egy glosszát érdemel, kortársaink általában egész könyvet írnak.
A konzervativizmus az intelligens ember liberalizmusa.
Életünk azzal telik, hogy ugyanazokon a zárt ajtókon kopogtatunk.
Élni annyi, mint beletörődni; beletörődni pedig annyi, mint megalázkodni.
A világ mindig megbünteti azt, aki megfeledkezik büszkeségéről.
A szerelem általában annak ígérete, amit nem ad meg nekünk.
Nem nehéz annyira ügyesnek lenni, hogy a többiek ne csapjanak be – de ki nem csapja be önmagát?
Gondolkodni akkora élvezet, hogy segít elviselni gondolataink középszerűségét.
Az idő érleli a gondolatot, hogy az akarat learathassa.
A tökéletes bölcsesség szereti a mulandó dolgokat, mert mulandóak, és az örök dolgokat, mert örökkévalóak.
Hudy Árpád
A modernitás remetéje
Nicolás Gómez Dávila
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (12.)
„Az igazi nagyság nem szorul rá, hogy mások szemléljék; elég neki saját fénye és áhítata” – mondja Dávila; ennél rövidebben és találóbban aligha lehetne jellemezni életét és munkásságát. Mert: “Csak saját kezünk fonhat koszorúkat, és nincs más diadal számunkra, mint saját lelkünk magányos tapsa.”
Önkéntes magány
Dávila a világirodalom nagy magányosa, de egyedülléte nem társakra vágyó tengődés a társadalom egy lakatlan szigetén, hanem önkéntes félrevonulás.
„Sosem vártam el, hogy kedvezzenek nekem a külső körülmények, mint például azok, akik panaszkodnak az életfeltételekre, amelyekbe beleszülettek; nem volt más becsvágyam, mint a magányos nagyság.”
Szellemi remeteségét tudatosan választotta, még fiatalon, s értelmi gyakorlatait szinte vallásos komolysággal végezte.
„Arra szeretném kötelezni magam, hogy egyetlen napot se hagyjak elmúlni abban a tompa állhatatlanságban, amellyel megélem. Szeretném, ha lényege éjszaka a világos látás egy cseppjévé sűrűsödne.
Közönséges vagy jelentős – az éber lélek számára semmi sem érdektelen.”
Ugyanis: „A meditáció a világ birtokba vétele”.
S ennek megfelelően rendezte be életét.
„Ahhoz, hogy megteremtsem magam körül a hallgatás és nyugalom körét, mely az érdeklődései és tevékenységei okát egyedül önmagában felfedezni akaró élethez kell, tapasztalatom szerint mindenekelőtt a jólneveltség és a rosszindulat hasznos.”
Irónia és társai
A „jólneveltség és a rosszindulat” legelegánsabb együttes megnyilvánulási formája az irónia. Kierkegaard végtelen, abszolút negatívumként határozza meg, és némiképp rokon ezzel Dávila felfogása is, amikor e fogalmat nevezi filozófusi attitűdje kulcsának. (Méghozzá utánozhatatlan meta-iróniával – amely egészen mást takar, mint az anarchista avantgárd képzőművész, Marcel Duchamp azonos kifejezése).
„Ha az irónia az a gondolat, hogy az igazság éppen az ellenkezője annak, amit gondolunk, ám mégsem képes annak irányát megváltoztatni, hogy megragadhassuk – amint a túloldali járdára sem léphetünk soha –, akkor kérem, ismerjenek el engem ironikus szerzőnek.”
Valójában Dávila inkább gúnyoros, mint ironikus, méghozzá elég gyakran. Istenen kívül semmit és senkit nem kímél – a legkevésbé önmagát.
„Egy nagy értelem karikatúrája vagyok.”
Költői szarkazmussal képes három mondatban egyszerre megmosolyogtatni magát és elgondolkodtatni az olvasót:
„Egész napokat töltöttem úgy, hogy semmire sem gondoltam, alávetve a pillanat zsarnokságának és hangulatának. Mire gondolnak mások? E kérdés problémának tűnik számomra, míg eszembe nem jut az üresség, amelyben napokig bolyongok, mint egy széles és lusta, kék tavon.”
Általában megvan a véleménye még a legnagyobbak gondolatairól is.
„Még röviddel ezelőtt büszkeséggel töltött el, ha felfedeztem, hogy egy híres könyv megerősíti gondolataimat, ma egy ilyen egybeesés automatikusan méltatlanná teszi a könyvet, az eszmét és az írót. Azt mondom magamnak: mennyit érhet valójában ez a gyengeelméjű, ha ugyanazokat az ostobaságokat gondolja, mint én?”
És kinek lehetne elmondani akár ezeket az „ostobaságokat” is?
„Aki valódi eszmét ad elő egy szalonban, nemsokára úgy érzi magát, mintha egy elefántot vitt volna magával.”
Középszerű lét
Hiszen mi más a modern társadalom egész parttalan nyilvánossága, mint zsúfolt, gigantikus szalon, fogadóterem, ahol tülekedni kell a legjobb szendvicsekért és koktélokért, látni és látszani, mindenáron feltűnni? Frizurával, ruhával, szellemességgel, a legújabb eszmékkel és meghökkentő elméletekkel. Ezzel szemben:
„Az eredetiség vágya a legőszintébb szellemekben alábbhagy; a gondolat, melynek őseit hosszú sorban visszakövethetjük a preszókratikus töredékekig vagy az Upanisádokig, sőt, akár a primitív mítoszokig, az ismerősség titkos érzetén túl nem ritkán tiszteletet és áhítatot ébreszt bennünk.”
Helyeslés, bátorítás, elismerés, hír és név – ki nem vágyik rá nyíltan vagy titokban?
„A géniusznak nincs szüksége kedvező társadalmi klímára ahhoz, hogy kibontakozzék; elégséges magának és a magány erősíti. Vannak azonban nemes és kitűnő, bár alárendelt erények, amelyek alkalmas szociális környezetet és megfelelő szellemi hőmérsékletet igényelnek.”
Dávila tehát géniusznak véli magát. De nagyon furcsa lángelme ő: önmaga embertelen ítélőszéke előtt folyamatosan megbukik a legfelső fokú alkalmassági vizsgán.
„A kő tétlenségével fogadtam el életemet, mert egyaránt csodálok mindent.
Mivel semmit nem voltam képes elutasítani, semmit nem bírtam választani, és megelégedtem a számomra rendelt középszerű léttel.”
Egyetlen méltóságteljes kiút kínálkozik: dokumentálni a sikertelen életet.
„A kudarc teljes, ha már az sem érdekli az embert, hogy beszámoljon róla.”
De nem mindegy, hogyan. Ez az utolsó tét.
„Az egyetlen könyv, amelyhez elégséges anyaggal rendelkezem, egy középszerű ember önéletrajza, de – sajnos – még ennek megírásához is tehetség kell.”
Méltósággal beletörődni
Dávila így fogalmazza meg élete paradoxonát:
„A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla.”
„A legnehezebb: keserűség nélkül beletörődni és méltósággal élni azt az életet, amelytől a sors minden nemes vállalkozást megtagadott.”
A rezignált sorok visszafojtott pátoszán átüt e nagy katolikus egzisztencialista személyes panasza.
„Majdnem gazdag, majdnem jóképű, majdnem intelligens, majdnem tehetséges; életem abból állt, hogy pár perccel mindig lekéstem a vonatot.”
Mégsem a sorsot hibáztatja.
„Boldogok, akik a rossz vagy ellenséges világ rovására írhatják kudarcukat. Ami engem illet, mindenki, akit becsvágyam meghívott, eleget tett a meghívásnak, és én voltam az egyetlen, aki végül nem jelent meg.”
Vesztesként is megőrzi méltóságát.
„A büszkeség a visszajáró maradék meghiúsult dicsőségünkből.”
A legvégső földi menedék pedig a töredékek, a széljegyzetek birodalma, a ceruza neszezése az éj fehér papírlapján.
„Alázattal fogadom el, hogy széles hallgatás övez; de add, ó, Istenem, hogy a szavak benépesítsék magányomat és meghozzák benne pompás mézüket.”
Összetéveszthetetlen, tiszta hang
A Nicolás Gómez Dávilát és gondolatait bemutató sorozatunk befejezése egy montázs önvallomásos morzsáiból, a nincs és mégis van határmezsgyéjén egyensúlyozó életművéről.
„Aki nem képes magát kifejezni, nemcsak a világ, hanem önmaga elől is rejtve marad.”
„E széljegyzeteknek nem kell tanítaniuk senkit, csupán valamelyest feszültségben tartaniuk az életemet.”
„Amit itt mondok, triviálisnak fog tűnni annak, aki semmit sem tud arról, amire utalok.”
„Semmi mást nem akarok itt, csak gondolatszilánkokat kínálni, eszmékre utaló halvány sejtetéseket.”
„Kijelentem, hogy a legcsekélyebb jelentőségük sincs, és épp ezért széljegyzetek, glosszák, kommentárok, vagyis a legdiszkrétebb, a hallgatáshoz legközelebb álló kifejezési forma.”
„Megelégszem azzal, hogy elkapok néhány röpke szikrát meddő értelmemből.”
„Rövid mondataim egy pointillista kompozíció festékpöttyei.”
„Arra törekszem, hogy e széljegyzetek – lemondásom és önfeladásom e kézzelfogható bizonyítékai – kimentsék hajótörésemből létezésem utolsó értelmét.”
„Nem akarok műveket hátrahagyni. Azok, amelyeket egyedül szeretnék, végtelenül távol vannak kezeimtől. Egy kis kötetet azonban mégis, hogy hébe-hóba felüsse valaki. Egy halvány árnyékot, amely megragad néhány embert. Igen! Egy összetéveszthetetlen és tiszta hangot, hogy felcsendüljön az időkön át.”
(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (1.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (7.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (8.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (9.)
