NAGYKANÁLIS – Majoros Sándor regénye (11.) – EGY SELEJTES KISGYEREK

Ha addig sírós volt, utána csöndes lesz, és ez fordítva is igaz. Anyámat ennél a tisztán elméleti kérdésnél sokkal jobban foglalkoztatta az elálló fülem látszólag megoldhatatlan kérdése. Még az a feltételes reflex sem működött nála, amely szerint mindenkinek a saját gyereke a legszebb.

NAGYKANÁLIS

MAJOROS SÁNDOR REGÉNYE

11. rész 

Majoros Sándor regénye, mely 1938. január elsejétől 1968-ig kíséri végig - nem kevés személyes indíttatással - egy bácskai család életét, hősünk, a mesélő világrajöttével a második szakaszához érkezett. Ezt az utat is végigjárjuk vele; a könyv a szemünk láttára születik meg, és jut el a végkifejletig. Kötetben való megjelenése az idei Könyvhétre várható.

Egy selejtes kisgyerek

1956 júliusának vége felé a nyárnak teljesen váratlanul, és minden előjel nélkül vége lett. Borzongatóan hideg, szélfúvásos idő váltotta fel az addigi levélfonnyasztó hőséget, és ez mintha már a tél portyázó szabadcsapatait jelezte volna. Ilyen furcsa időjárási körülmények közepette vitte be apám a mindenórás anyámat az ómoravicai Zöld Keresztbe, majd átment az intézménnyel szemben nemrég nyílt kocsmába idegeskedni. Csütörtök este volt, a csapos bágyadt egykedvűséggel olvasta a Magyar Szót. Nemigen foglalkozott apámmal, aki egyik cigarettáról a másikra gyújtva lesett ki az ablakon a teljesen néptelen utcára. Tíz óra előtt gurított néhányat a terem végében terpeszkedő biliárdasztalon, mintegy lejátszva a sorssal azt a játékot, amivel a Krisztus utáni generációk makacsul megpróbálkoznak. Ha csalás nélkül el tudok rakni minden golyót, akkor fiú lesz, gondolta apám. A mutatvány elsőre nem sikerült, de adott a gondviselésnek még egy lehetőséget. Ügyesen pingpongozott, és a biliárdban sem volt éppen fakezű, ám azon az estén valahogy nem volt formában. Három a magyaré, gondolta mérgesen, mert mint minden önérzetes férfiember, ő is fiú utódot szeretett volna, hogy legyen, aki továbbviszi a nevét.

A csapos eközben már elég föltűnően zörgette a poharakat ahhoz, hogy egy jóérzésű, normális észjárású ember megértse: záróra van, ideje távozni. De mivel a biliárdba teljesen belefeledkező, és már a negyedik ráadásnál tartó apám erről nem vett tudomást, kénytelen volt bevetni a kotlósként viselkedő, rossz vendég kiebrudalásának legbiztosabb módját: egymás után többször is le- és fölcsavarta a villanyt.

Apám bosszúsan kotródott ki a jéghideg éjszakába, és ballonkabátjának gallérját föltűrve kénytelen-kelletlen átvonult a Zöld Keresztbe. Fogalma sem volt, milyen gyötrelmeket kell anyámnak kiállnia, de hogy a helyzet nem lehetett valami rózsás, azt az is bizonyította, hogy a szülőszobából ki-be járkáló nővérek rá se bagóztak. Végül, úgy fél tizenkettő tájban apám elhagyta a helyszínt és hazaballagott. Ekkor már birtokában volt egy fontos információ: a szülést vezető bába megmondta neki, hogy a vajúdás még órákig eltarthat, ezért semmi értelme itt posztolnia. Inkább jöjjön vissza reggel, lehetőség szerint minél kipihentebben, mert mind újdonsült apukának, holnap rengeteg mindent el kell majd intéznie. Apám csak azért fogadott szót, mert addigra elfogyott a cigarettája.

Anyám ezalatt nagyjából azzal foglalkozott, amivel Krisztus urunk is a keresztfán: ha egy kissé félrelibbent róla a fájdalom ködfelhője, rögtön azon kezdett sopánkodni, hogy ugyan mivel érdemelte ki a gondviseléstől ezt a borzalmas sorscsapást. A délután négytől éjfél után egy óráig tartó időszakban bőven akadtak pillanatok, amikor úgy érezte: ezt a szenvedést egész egyszerűen nem élheti túl. A görcsök közötti szünetekben az ablakot zörgető széllökések ütemességét idéző rohamokban tört rá az érzelgősség: arra gondolt, ha ő meghal, az anyósa neveli majd fel a kislányt, ami rosszabb lesz, mintha beadná az árvaházba. Milyen sorsa lesz szegénynek abban az otromba kaszárnyában, a töviskoszorús szentképek között? Szegény kicsi Annuska, rídogált anyám ezen a vízión, mert hát a szemébe világító villanykörténél is világosabb volt, hogy a kislányt Annának fogják hívni, ha már ezen a nevezetes névnapon, július 26-án születik.

De az óra kismutatója valamilyen okkal, móddal átdöcögött a tizenkettesen, sőt, már az egyesen is – a hosszabbik cáger éppen a húszas szám fölött időzött –, amikor megszülettem. Pöcsös, mondta a bába anyámnak, aki mintha egy sötét alagútból bukott volna ki a derengős világosságba. Annuska innentől már nem lehettem, de anyám megpróbálta menteni, ami még menthető. Nem lehetne úgy beírni, hogy éjfél előtt született? – kérdezte. Ragaszkodott a nevezetes dátumhoz. A bába természetesen megtagadta ezt, és miután megmosdatott, gyorsan bepólyálva kivitt a babák szobájába. Veknire emlékeztető göngyölegben feküdtem egy vasalódeszkaszerű, enyhén bemélyedő tartón, valami kriptára emlékeztető, plafonig kicsempézett szobában, ahová elvileg nem motoszkálhatott be senki és semmi – ujjnyi vastag rácsok feszültek az ablakokon –, de akkor éjjel valami borzalmas dolog történhetett. Amikor úgy félóra múlva az éjszakás nővér bejött, és felcsavarta a villanyt, a bébitartó alatt, a padlón talált meg, kékre-zöldre fagyva, meztelenül.

Szegény nővérke majdnem elájult ijedtében, de aztán pánikszerűen fölnyalábolt, bebugyolált és rohant velem a bábához, aki a jól végzett munka feszítően boldog érzésével átitatva éppen akkor jött ki anyámtól. A nővérke halálsápadtam mutatott meg ennek a termetes asszonyságnak, akinek nevét azóta elmosta az idő érdes hordaléka. Egy kékeslilás színben kaméleonozó, összeaszott gnómot láttak, akiben az élet leghalványabb lidércfényét sem vélték felfedezni. Szentséges atyaúristen!, seppegte a bába, és mintha csak egy molylepkét hessegetne el magától, alig észrevehetően keresztet vetett. Langyos vizet, gyorsan!, és már futottak is velem valamelyik árgus szemek elől rejtett szobába, ahol egy lavór kézmeleg vízben megpróbáltak visszafürdetni az életbe.

De én akkor már a józan, hétköznapi észjárás szerint halott voltam. A szívem, ami egy zsebóra lendkerekénél aligha lehetett nagyobb, ugyan még kalimpált egyet-kettőt, ám amikor a nővér a kapkodva elővett kézitükrét gombostűfej nagyságú orrlyukaimhoz tartotta, a párának még csak nyomát sem látta rajta. Elkerekedett szemmel, teljesen tanácstalanul nézett a bábára, és talán ez volt, ami segített, mert a nagytiszteletű és még nagyobb gyakorlatú asszonyság nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy egy pályakezdő előtt csődöt mondjon. Még melegebb vizet, gyorsan!, rendelkezett. A nővér reszkető kézzel ürítette bele a lefolyóba a lavórt, és vonakodva bár, de olyan meleg vizet engedett bele, hogy csak úgy gőzölgött. A bába egyik kezével tartott, a másikkal meg a lavórból kimert vízzel addig paskolt, gyömöszölgetett, amíg fel nem sírtam. Ez eltartott vagy negyedóráig, ezalatt a bába nagy, húsos keze olyan vörös lett, mint a gesztenyefa levele mindenszentekkor.

Biztos, ami biztos alapon nem is tettek vissza az elkülönítőbe, hanem szoptatásig ott tartottak maguk mellett a nővérszobában. Jó alaposan bebugyoláltak és percenként ellenőrizték, hogy szuszogok-e, és amikor végképp meggyőződtek róla, hogy elmúlt fölülem a közvetlen életveszély, a bába megeskette a nővért, hogy erről az esetről egy szót sem szólhat anyámnak. Már az is valóságos csoda volt, hogy ki tudtam hámozni magam a pólyából, de hogy miként élhettem túl a több mint egyméteres zuhanást, amelynek végállomása a szoba kicsempézett padlója volt, örök rejtély. Az is igaz, hogy ha a nővér csak néhány perccel később talál meg, már akkor sem hozhattak volna vissza az életbe, ha gyertyalánggal sütögetik a csupasz seggem. Elég lett volna az is, ha ez a fiatal medika kimegy az udvarra, és elszív egy cigarettát, majd csak eztán dönt úgy, hogy szemlét tart a babaszobában. Ez az öt perc nekem újabb egy fok hőmérséklet-csökkenést okozott volna, aminek következtében csak egy ráncosra gyűrődött, sötétlila képződményt talál a földön. És ez kísértetiesen hasonlított volna egy kutyák által játékból összerágott, formáját veszített, gusztustalan gumijátékra. Alighanem az mentette meg az életem, hogy a nővérke nem dohányzott. 

Nincs nagyobb sportszerűtlenség annál, ha valakinek rögtön a megszületése pillanatában földöntúli hatalmakkal kell megmérkőznie. Héraklész sem akkor fojtotta meg a bölcsőjébe surranó kígyót, amikor még csak az első kortyokat szívta magába Zeusz szent levegőjéből, hanem csak akkor, amikor már rugdalódzott. Így könnyű, mondhatom én, akit ez a természetfeletti valami kipólyált, és arra késztetett, hogy inkább levessem magam a mélybe, mint hogy ott maradjak vele szemben, kard ki kard alapon. A legnagyobb baj mégis az, hogy nem indulhatok neki ennek a rengeteg elvárással terhelt, bonyolult történetnek úgy, hogy ne tisztáznám ezt a helyzetet: ugyan kinek árthattam, miféle érdeket sérthettem, ha már ilyen ördögi praktikák léptek életbe rögtön a megérkezésemkor? Gondolni sem merek rá, hogy ebből a mindenki számára nehéz és ismeretlen gomolyagból a majdnem húsz évvel korábban meggyilkolt Ignác nagyapám sompolygott oda hozzám. Semmi oka nem volt rá, hogy maga mellé rendeljen, hacsak nem tartott attól, hogy én leszek az, aki földerítem az ő szégyellni való titkát. Aki meghal, kiegyenlítődik Istennel: mindentudó lesz, de nem mindenható, és ezalól Ignác nagyapám sem lehetett kivétel. Mi, földönjárók, naivan azt is hihetjük, hogy a halottak ugyanolyan nosztalgikus jóindulattal folyamodnak hozzánk, ahogy mi idézzük őket az emlékeinkben. Sírdogálunk, ha eszünkbe jut, mennyire szerettük őket, de meglehet, hogy ők, talán mert hozzánk képest milliárdszor okosabbak, gyűlölik és megvetik ezt a primitív kinyilatkozást. Mi fényben járunk, ők árnyékban. Kell ennél nyomósabb ok ahhoz, hogy ellenünk szövetkezzenek?

Bármennyire is erőlködöm, nem jut eszembe semmi, amivel megsérthettem volna Ignác nagyapámat. Letagadhatatlan, hogy azon a rossz emlékű napon, amikor elhagyta az evilágot, egy rövid időre beültem helyette az automobil sofőrülésére, ám ez olyasmi volt, mint amikor a felnőtt az ölébe veszi a gyereket és megengedi neki, hogy tekerje a kormányt. Természetesen mindezt csak földúton, terepviszonyok között, ami tökéletesen illik az 1938. január 1-jén tapasztalt zombori helyzetre, különös tekintettel a behavazott, eljegesedett Sztapári útra. Még ha észre is vett valami oda nem illőt, amiből sejteni lehetett, hogy én, a kései leszármazott spirituális szinten ott vagyok mellette, nem volt semmi oka rá, hogy meggyűlöljön.
Petrás Örzsével már korántsem lehettem ennyire biztos. Minden, amit róla tudok, anyám színszűrőjén keresztül jutott el hozzám. Ez a filter változtatta át feketévé, vagy legalábbis sötétbarnává azt a freskót, amelynek közepén apai dédnagymamám morbid figurája trónolt. Ha nem anyám mesél róla, még az is megeshet, hogy egy jóságos, beletörődő kép rajzolódik ki róla ebben a mindettől függetlenül, azért valljuk be, eléggé komor világban. Gondoljunk csak azokra a töviskoszorús szentképekre, amelyektől életem egy bizonyos szakaszában ugyanúgy hordoztam magamban a frászt, ahogy Veronka néni kuncsaftjai a pancsolt boroktól a bódulatot. Ebben a sivár, önsanyargató környezetben nem férhetett el egy figyelmes és jóságos öreg nénike. Száradjon rajta az ő egyébként is avarszerű lelke, ha 1956. július 27-én éjjel egy és két óra között arra használta fel a túlvilág urától kapott kimenőjét, hogy engem kipólyázzon és a földre taszítson.

Akármi történt abban a szobában, anyám egy percig sem feltételezte, hogy Petrás Örzsének bármi köze lehetett hozzá, és nekem sincs rá semmi okom, hogy a természet törvényeit kikerülő magyarázat után kutassak. Amikor néhány nappal később, a boldogságtól szinte a belgrádi vagányok magabiztosságát mutató apámmal – elvégre fia született – és a kínokat addigra teljesen elfelejtő anyámmal elbocsátottak az ómoravicai Zöld Keresztből, a nővér szemlesütve és vonakodva bár, de elárulta azt a kis malőrt. Az ilyen csecsemőkből lesznek a kis vasgyúrók, nekem elhiheti!, mondogatta mintegy vigasztalásképpen, és anyám elhitte ezt. Olyan boldogan cipelt haza, mintha én lettem volna a megtestesült égi áldás, pedig már a szülészeten is fölfedezett rajtam valami rendellenességet. Akkor még nem ordítottam többet, mint a kortársaim – ez később következett be –, de mintha túl nagy lett volna a fejem a hozzá csatlakozó satnya kis testhez képest, ráadásul el a fej a teteje felé ki is szélesedett, azt az érzetet plántálva szegény anyámba, hogy egy piramis alakú virágtartót kapott, amelybe valami fonnyadt, elszáradt növénycsökevényt dugtak, és mindezt fordítva, bebugyolálva adták a kezébe. Ezzel még nem is lett volna olyan nagy baj – anyám fiatal kora ellenére pontosan tudta, hogy az újszülöttek alapból rondák –, de mintha az egyik fülem jobban elállt volna a másiktól és ez eléggé zavarta. Szóvá is tette a dolgot a nővérnek, aki eleve kizártnak tartotta, hogy mindez annak a bizonyos esésnek lett volna a következménye.

A hazáig tartó úton ennek következtében, mármint hogy az újszülöttszobában végzett mutatványomról kiderült a fertelmes igazság, nem sokat beszélgettek egymással. Mindkettőjüket nyomasztotta az, hogy ha a fejemet ért ütéstől esetleg defektet kaptam, akkor az csak hónapok, sőt tán évek múlva bukik majd ki a napvilágra. A Gyülekezet közben aztán már nem foglalkozott ezzel senki. Csáti-Szabó nagymamám majd megkergült örömében. Én voltam az első unokája, és ez – mármint hogy az elszenvedett sorcsapások meg a több évig tartó száműzetés után, amikor az egész kompániájával kénytelen volt szinte a nemlétbe visszahúzódni – azt jelentette, hogy íme, mégis sarjadt egy fiatal hajtás a portáján. Most már anyámat sem nézte le, és ebben a határtalan örömködésben a külsőmre tett megjegyzéseket is elengedte a füle mellett. Majd kinövi!, kommentálta az elálló fülemre tett célzást. Az sem zavarta, ha bőgtem, pedig ezt szinte megállás nélkül gyakoroltam. A nap bármely szakában képes voltam bőgni, éspedig pirinyó termetemhez képest meglepő hangerővel. A szomszédok azt mondták, hasfájós vagyok, de Maris néni, a Don-kanyart látott Károly bácsi felesége nem elégedett meg ennyivel. Bizton állította, hogy valaki megvert szemmel, és kommendált egy cigány asszonyt, aki néhány tojásért hajlandó volt leszedni rólam a rontást. Ez a nagymamámmal egykorú, de nála legalább húsz évvel idősebbnek kinéző asszony attól fogva vissza-visszatérő vendég lett a portánkon. Bármilyen szegények is voltunk, ha zörgetett a nagykapun, anyám mindig beengedte, és adott neki legalább egy darab kenyeret. 

Az öreg cigány asszony szaktudását senki nem vonta kétségbe, de a helyzet nemhogy javult volna, hanem még rosszabbra fordult. Az átvirrasztott éjszakák következtében apám karikás szemmel, önmaga fakó kísérteteként jelent meg a munkahelyén, és lassanként megtanult egy-egy cigarettaszünetben állva aludni, mint a lovak. Az sem sokat segített, hogy éjjelente önkéntes száműzetésbe vonult az ablaktalan hátsó szobába, mert azt csak két üvegberakásos ajtó választotta el az elsőtől, ahol anyámmal megfészkeltünk. Ezen a szinte nem is létező akadályon a bőgésem olyan könnyedén áthatolt, ahogy a vízbe mártott nagykés az esküvői tortán. Ekkor már Csáti-Szabó dédnagyanyám is beavatkozott a dolgok menetébe. Neki annak idején hat gyereket kellett átsegítenie ezen a nehéz időszakon – Maris és Lidus nénémet, a nagymamámat, a Donnál eltűnt Józsit, az angolkóros, világ elől rejtegetett Janit és az apámtól egy évvel fiatalabb, kései gyerekként lett Bálint bátyámat –, de ilyen jelenséggel ő sem találkozott. Végül a vajákos Maris néni hozta a megoldást: a kertjükben termesztett mák hajából teát főzött, amitől – láss csodát – mintegy varázsütésre megnyugodtam.  A fejem alakját és a szinte derékszögben elálló jobb fülemet leszámítva most már semmiben sem különböztem a többi babától, akikről köztudott, hogy a szoptatások közötti időt békés szendergéssel és kakagyártással múlatják.

Csak a jóisten a tudója, mi lett volna ennek a vége, ha Béla bátyám és Etelka ángyom nem látogatnak meg bennünket. A sötét tónusú előzményekről mit sem tudva teljesen váratlanul állítottak be, és amikor megtudták, milyen terápiával kezelnek, egekig nőtt a fölháborodásuk. Pontosabban az akkor már teljes státusú katonaorvosként, századosi rangban praktizáló Béla bátyám volt az, aki szó szerint kikelt magából. Megmérgezik ezt a gyereket!, kiabált rá a megszeppent öregasszonyokra. Tudják, mi van a mák hajában? Ópium! És az egész, gondosan preparált főzetet kilöttyintette az udvarra.

Csáti-Szabó nagymamám nem találta ezt akkora nagy bűnnek, de szót fogadott a fiának. Hat hónapos kora után úgyis megváltozik, vigasztalta anyámat, ha addig sírós volt, utána csöndes lesz, és ez fordítva is igaz: ha odáig jól viselkedett volt, ez után a vízválasztó után fogja magát és elkezd nyűgösködni. Anyámat ennél a tisztán elméleti kérdésnél sokkal jobban foglalkoztatta az elálló fülem látszólag megoldhatatlan kérdése. Még az a feltételes reflex sem működött nála, amely szerint mindenkinek a saját gyereke a legszebb, valósággal lelki beteg lett attól, hogy esztétikailag nem vagyok teljesen normális kisbaba. Végül a nagymamám rászánta magát, és Ignác nagyapám padláson rejtegetett, poros, pókhálós hagyatékát föltúrva, megtalálta annak a detektoros rádiónak a fülhallgatóját, amivel szegény megboldogult annak idején a bajsai cselédvilágot kábította. Ollóval levágta róla a drótokat, és odaadta anyámnak, hogy próbálja meg leszorítani vele azt a makrancoskodó fület. Úgy okoskodtak, hogy mivel még kisbaba vagyok, egy ilyen kis testi hiba még akár préseléssel is helyrehozható. Ha ez a módszer egy herbáriummal kiválóan működik, akkor egy, a préselt virágokhoz hasonlóan fonnyadt kisbabával sem vallhat kudarcot. Nagy kár, hogy Béla bátyám erről az egészről nem tudott semmit, mert ha megneszelte volna, az a cudar fülhallgató is könnyen a mák hajából főzött tea sorsára jutott volna.

Életemnek ebben a kezdeti szakaszában anyám a nap huszonnégy órájában a fejemen tartotta azt az abroncsszerű eszközt, de hogy ne legyen túl föltűnő, egy felnőtt fejre méretezett, kötött sipka alá rejtette. Emiatt úgy néztem ki, mint egy csillagközi élőlény. És az is biztosnak látszott, hogy hiába peregnek felettem a hetek, szó sem lesz semmilyen változásról. Augusztusban és szeptemberben is ugyanúgy ordítottam, mint a kezdeti, hasfájós napjaimban, csak nem holmiféle szemmel verés vagy makacsul megszoruló szelek miatt, hanem mert a fülhallgató kegyetlenül szorított. Betetézte a bajt, hogy az égvilágon semmit sem használt, sőt, ahogy formázódott a fejem, és ahogy vesztette el addigi, hegyére állított piramis formáját, úgy fordult kifelé a jobb fülem is egyre vészesebben. Anyámnak most már csak annyi reménysége maradt, hogy legyen bármilyen torz a kinézetem, talán mégsem leszek teljesen ütődött.

Mindezt természetesen gondosan magában tartotta, és ahol csak lehetett, megvédett. Szükségem is volt a segítségére, mert mindenünnen támadások értek. Nem olyan nyíltan, ahogy az első árnyékvilági napomon, hanem csak úgy, áttételesen. A szerbeknél babinának nevezett, étellel megpakolt karkosarakkal érkezett barátnői például részvétteljesen hallgattak, amikor megláttak ezzel a fura eszközzel a fejemen, amit anyám csak vonakodva távolított el rólam, mert tudta, hogy az előtüremkedő látvány még a legedzettebbeket is megdöbbenti. De a legfájóbb mégis az volt neki, hogy András nagyapám – Dudás nagyanyámat maga mellé állítva – a maga szókimondó, sem istent, sem embert nem ismerő módján kijelentette, hogy ez a gyerek bizony selejtes. Az első fiúunokája voltam, olyasféle, ki nem mondott elvárásokkal, mint amilyen a múlt és a jövő közötti misztikus kapocs megteremtése, ám ennek abban a fonnyadt mivoltomban aligha tehettem eleget. Tetézte a bajt, hogy korai érkezésemmel elbitoroltam a majdan utánam következő, sokkal életrevalóbb fiúunokáktól az elsőnek járó, hihetetlenül fontos státust. András nagyapám úgy vélte, mindazok után, amin keresztülment, nem ezt érdemelte az égiektől, pláne úgy, hogy világ életében rendes, templomjáró magyar ember volt, és még a legsötétebb háborús években sem szabotálta el befizetni az egyházadót. Legjobban talán annak örült volna, ha leventesapkában, aranysujtásos mentében pattanok ki a világra, de a valóság talajára visszaereszkedve azzal is beérte volna, ha egy hurkás kezű, és ugyanilyen lábú kis kölköt mutatnak meg neki, akinek olyan szabályos a feje, mint a kugligolyó. Amikor először meglátott, elképzelni sem tudott nagyobb csapást, mint hogy rám kelljen hagyományoznia a királyságát.

Mohácsi nagyszüleim akkor már két lányunokával is büszkélkedtek: Csernaiéknál ott volt Csöpike, Bagiéknál pedig Etike. Életrevaló, formás kislányok voltak mind a ketten, rosszak, akár a küldött ördög, de András nagyapám hiába hajtogatta a világ előtt, hogy fia a verébnek is lehet, lánya viszont csak az embernek, legbelül mélyen megértette a két veje kissé bágyatag szomorúságát. Azt mondják, az unokák a nagyszülőkre ütnek vissza, az első fiúunoka meg egészen konkrétan az anyai nagyapjára. Ez juthatott eszébe, amikor megállt a bölcsőm fölött, és akkurátusan végigmért. A művelet nem tarthatott tovább néhány szempillantásánál, aztán jött az a váltig emlegetett, sommás megállapítás, amivel vérig sértette anyámat. Megint fordult a kocka: a néhány hónapja őt még nyíltan gyalázó Csáti-Szabó nagymamám lett anyám pártfogója, szemben a silányságom miatt varjúként károgó tulajdon édes szüleivel. Ebben a pillanatban nagyon komolyan fenyegetett a veszély, hogy anyám hosszú időre megszakít minden kapcsolatot az övéivel, mert hiszen a Mohácsiak arról voltak nevezetesek, hogy jobban és tartósabban képesek tartani a haragot, mint maratoni kártyapartikon edződött pókerjátékosok a tétet. Anyámat csak az mentette meg ettől a sorstól, hogy szülő-gyerek viszonylatban azért még náluk sem így működött a dolog, és hát – mi tagadás – András nagyapámnak messzemenőkig igaza volt. Selejtes gyerek voltam, és ezen már az Atyaisten sem tudott változtatni.

Mohácsi nagyszüleim eztán visszavonultak bondortelepi portájukra, és hónapokon keresztül szinte folyamatosan válságtanácskozást tartottak. Az ilyesmire rendszerint a kis oldalkonyhában került sor, amit Jancsi bátyám rakott hozzá vályogból a főépülethez. A két öreg legszívesebben ebben az alig pár négyzetmétert kitevő helyiségben üldögélt, mert telente már egy kosár csutkával is be lehetett fűteni, nyáron meg hűvöst tartott fölé a házzal egyidős diófa. A villanyt csak akkor csavarták föl, ha muszáj volt. András nagyapám a pirinyó asztal egyik végén ült, Dudás nagyanyám meg a másikon, és halkan, jelentőségteljesen beszélgettek. Legtöbbször a pénzről, mert ebből sosem volt elég. Az a néhány hold, amiből éldegéltek, majdhogynem többe került, mint amennyit a konyhára hozott. A gyerekeik dolgát csak ritkán hozták szóba. Maris néném házasságát leszámítva – Anti sógor erősen alkoholizált – mind a három vejükkel meg voltak elégedve. Még a pápista apámat sem bántották, ami jórészt annak volt köszönhető, hogy nagyon hamar törzsvendég lett a vasárnap délelőtti kártyás szeánszokon, amivel jó pontot szerzett András nagyapámnál. De most előállt ez a faramuci helyzet ezzel a gyerekkel.

Ezzel a családdal mindig is volt valami baj, okoskodott nagyapám egy esőszitálós októberi estén, és mert a rossz idő miatt túlcsordult benne a keserűség, töltött magának egy kupicával a kamrából előkerült, ünnepi alkalmakra tartogatott pálinkából. Ott van például az a Jani gyerek a Csáti-Szabóéknál! Olyan nyomorék, hogy nem is merik megmutatni a világ színe előtt. Lehet, hogy ez a dolog anyai ágon benne van a vérükben, és most kibukott? Etus, te mit szólsz ehhez?

Dudás nagyanyám ehhez nem tudott mit hozzáfűzni. A sötétség leple alatt csendben törölgette a könnyeit, mert tudta, a mindig mindent eltúlzó nagyapámnak most az egyszer igaza van. Az olyan családtól, amelyben egy szörnyszülöttet dugdosnak a hátsó, gondosan lefirhangozott szobában, jobb, ha távol tartja magát az ember. Ráadásul ezeknek ott van a hátukon az a régi ügy is a Kamjonkai-Szemzőkkel. A meggyilkolt férj után most kaptak egy unokát, akire szinte rossz ránézni. Én még ilyen kisgyereket nem is láttam! Akkora a feje, mint az egészben eltett hordós káposzta.

Tragédia ide vagy oda, ezen a hasonlaton egy kicsit el is nevetgéltek, ami egyúttal annak reményét is visszahozta, hogy tán mégsem leszek egészen beszámíthatatlan. Találgatni kezdték, hogy az ismeretségi körükben volt-e rá precedens, hogy egy selejtesnek induló gyerekből normális felnőtt legyen, de egyetlen példával sem tudtak előhozakodni. Mindez arra ösztökélte András nagyapámat, hogy azon a bús estén újabb és újabb kupicával fogyasszon a különleges alkalmakra tartogatott eperpálinkából. Végül már nem bírt a szuflájával: amikor az üveg kiürült, bement a szobába és elővette a szekrényből a régi, háború előtti ünneplőjét. A nadrág hasban egy kicsit feszült rajta, a mellényt meg nem bírta begombolni, de ezt most nem idegesítette. Úgy-ahogy puccba vágta magát, aztán Dudás nagyanyám gyenge ellenkezésével mit sem törődve fölült az egypedálos biciklijére, és meg sem állt a Két Galambig.

Tíz év egy kocsma életében is nagy idő. A régi törzsvendégek helyére új alakok ülnek, akik ugyanolyan rossz néven veszik, ha megháborgatják a köreiket, ahogy Arkhimédész tette azon a bizonyos napon, amikor Szürakuszaiban kivégezték. De itt András nagyapám volt, aki önfejűségével újfent kihívta maga ellen a sorsot. Ugyanazzal a dölyfös magabiztossággal toppant be az ajtón, ahogy legszebb fénykorában, abban a bizonyos galambszürke öltönyében, amellyel rögtön az első viselése napján föltörölte a padlót. Badarság lenne azt sugalmazni, hogy ötvenhat éves fejjel valaki azért tér be egy nyilvános helyre, hogy kikezdjen az ott lebzselő, nála jóval fiatalabb vendégsereggel. Mindössze arról volt szó, hogy nagyapámat a pálinka egészen sajátos, ugyanakkor eléggé kétes kimenetelű ábrándkergetésre kényszerítette.

De mielőtt még az italpultra támaszkodva szóra nyithatta volna a száját, kinyílt az ajtó, és belépett az a két milicista, aki apám ellopott biciklijét olyan bravúros gyorsasággal megtalálta. Ebben, mármint a milicisták kocsmai jelenlétében még nem volt semmi rendkívüli, ám a Két Galambban akkor már órák óta a magyarországi eseményeket vitatták. Az emberek a cigarettafüst ködébe burkolózva arról pusmogtak, hogy Pesten kitört a forradalom. Az Újvidéki Rádió a hatórás hírekben azt is bemondta, hogy a tömeg ledöntötte a Dózsa György úti Sztálin-szobrot. A mindig jól tájékozott, és politikai ügyekben vészmadár szerepet betöltő András nagyapám erről a dologról nem tudott semmit. Amióta újságkihordó lett, sokkal többet olvasta a sajtót, mint korábban, de mindig csak a régi, kidobásra ítélt számokat – ahogy városiasan mondják: a remittendát –, és azt is jobbára a vécén, darabokra szabdalt állapotban. Így gyakran megesett, hogy egy bizonyos cikk csak töredékként került a látóterébe. Csupa félbevágott mondat és elmetszett gondolat jutott el hozzá, neki meg nem mindig volt kedve megkeresni a folytatást. A politika mostanában nem is volt annyira izgalmas, mint régen, amikor a németek még Moszkva kapui előtt álltak: Tito és Hruscsov nemrég egymás nyakába borulva kibékültek, aminek következtében a láncos kutya korszakot mintha egy hatalmas spongyával letörölték volna a történelem örökké újraírt palatáblájáról. Arra sem emlékezett már senki, hogy nem is olyan régen még szervezetten skandálta a nép: Nem adjuk oda Triesztet! Valahol valaki aláírt egy papirost, és Trieszt máris ment Olaszországba. Ilyen egyszerűvé vált az élet.

Ez a pesti cirkusz azért meglepte. Ki is józanodott egy szempillantás alatt. Most aztán előszedhette volna a legjobb tudását, és a politikához egyáltalán nem értő, csak a rádióban hallottakat szajkózó társaságnak villámgyorsan levezethette volna, miért van eleve kudarcra ítélve mindenfajta birodalmi politika, beleértve a jugoszlávságot is, ha az a két milicista nem parancsol rá a pincérre, hogy azonnali hatállyal zárja be a kocsmát.

Talán ez mentette meg a nagyapámat a negyvenötös események újrajátszásától, bár azokban a fölajzott, várakozásteljes napokban aligha jutott volna eszébe bárkinek is, hogy följelentse. A faluban csak néhány szerb család élt, de ekkor már ők is másként vélekedtek a szocializmusról, mint 1945 tavaszán, amikor úgy látszott, hogy ez lesz majd a Kánaán. Generációkra visszamenőleg itt laktak a magyarok között, és velük együtt élték meg a beszolgáltatásnak nevezett nehéz időszakot, amikor a bőrkabátos pártcsinovnyikok a partizán egyenruhás segédeikkel minden vagyonukat elszedték a parasztoktól. Egy ilyen élmény után akkor sem rohan az ember följelentést tenni, ha valaki a füle hallatára ócsárolja a rendszert.
András nagyapám ezt követően olyan gyorsan hazakotródott, amilyen gyorsan az egypedálos biciklijével ezt megtehette. Akkor már neki is volt rádiója, de nem tudta átállítani 110 voltra, mint az apám, ezért esténként, amikor gyönge volt az áram, sosem hallgatta. Most mégis kivételt tett: fülét a hangszóróhoz tapasztva, a ki-kimaradozó adásra figyelve követte a Budapesten zajló eseményeket. Azt viszont csak másnap tudta meg, hogy a faluból rengeteg embert behívtak katonának. A mozgósítás főként a tartalékos állományt érintette, így apám sem úszhatta meg a dolgot. Tíz óra körül zörgették rá az ablakot, ami olyan rossz érzést támasztott Csáti-Szabó nagyanyámban, hogy majdnem infarktust kapott. Talán ettől a pillanattól kezdett el rosszalkodni a szíve is, mert ez volt az, amitől az ideköltözése pillanatától rettegett: egyszer majd jön valaki, aki szerbül beszél a ház előtt, és elszámoltatja azért a misztikus vétségért, amiért az ura egyszer már megbűnhődött. Elfehéredve, a gyér villanyfénytől feketének látszó szájjal támaszkodott a kemencéhez, miközben anyám engem próbált lecsillapítani, mert természetesen most is óbégattam.
Apám viszont vérbeli katonaként viselkedett. Gyorsan fölöltözött, fogta a borotváját, meg azt a néhány dinárt, ami a konyhafiók alján zörgött, és az egészet a kabátja zsebébe, a cigaretta mellé gyömöszölve fölmászott a ponyvával letakart teherautóra, ahol már vagy fél tucat, hozzá hasonlóan riadt tekintetű cimborája kuporgott. Zavarában arról is megfeledkezett, hogy anyámat búcsúzásképpen megpuszilja, vagy csak restellte ezt az anyja előtt, ki tudja. Anyám mindenesetre elpityeregte magát, amitől én mintegy varázsütésre megnyugodtam. Ha egyedül bőghettem, nem tartott vissza semmi, de az, hogy egyszerre ketten itassuk az egereket, már nem fért bele a világnézetembe.

A rákövetkező napokban, hetekben sok falubelihez érkeztek Magyarországról olyan rokonok, akikkel addig jóformán nem is tartották a kapcsolatot. Ezek a hétköznapi gúnyában szomorkodó, szegényes papundekli kuffereiket madzaggal átkötöző emberek nagyon hasonlítottak azokhoz a háborús menekültekhez, akiket anyám a Boza-iskola ablakán kikukucskálva látott, de ők nem a kövesúton, menetoszlopban, hanem a kukoricaföldeken átszállingózva, ország-világ elől rejtőzködve jöttek. Lehet, hogy annak az embernek is köztük voltak a rokonai, aki ’48-ban ezért a magyarországi rokoni kapcsolatért olyan csúnyán ráfizetett. Ez az ember katonaként szolgált valahol a hegyvidékes Balkánon, amikor egy reggel fölsorakoztatták őket a körletben, és megparancsolták, hogy jelentkezzenek azok, akiknek rokonaik élnek Magyarországon. Az emberünk nem gondolt semmi rossza, hát jelentkezett. Még aznap hat év börtönre ítélték, amit az utolsó napig le is ült, úgyhogy szinte a pesti forradalom kitörésével egy időben szabadult.

Anyámék erről a dologról természetesen nem tudhattak semmit, nem úgy, mint András nagyapám, aki minden ilyen börtönviseltséget precízen nyilvántartott. Csak ő tudhatta, milyen úton és módon jutott hozzá ezekhez az információkhoz. Lehet, hogy akit megbélyegzett a rendszer, ezt a láthatatlan billogot másokon is könnyűszerrel felfedezte? Csoda tudja. Egyvalami azért biztos: mihozzánk nem érkeztek menekültek, pedig Csáti-Szabó nagymamámnak volt valami távoli rokonsága az anyahazában. Jó tíz évvel az ötvenhatos események után egyszer meg is látogatták, de akkor már másféle szelek fújtak. Addig viszont apámnak baj nélkül haza kellett kecmeregnie a közel egy hónapig tartó katonaéletből, ami szerencsésen meg is történt. Olyan koszosan állított be, hogy anyámék alig ismerték föl. Apám tán soha életében nem fürdött annyira hosszan és alaposan, mint akkor. A meleg vizes dézsával az egész hátsó szobát kisajátította, és csak sikálta, sikálta magáról azt a rengeteg koszt. Arról, hogy hol volt, és mit csinált, csak annyit mondott, hogy Horgos határában laktak, a kukoricásban, hónaljig beásott, a csövükkel Magyarország felé fordított ágyúk között. Fogalma sem volt, mi történt a határ másik oldalán, mert semmilyen hír nem jutott el hozzájuk.  A megrázkódtatás viszont jót tett neki, mert egy rövid időre ismét olyan határozott lett, mint amikor a Tito-gárdából leszerelt. Amíg ez a lendülete kitartott, a ház környékét is szépen helyrepofozta. Még azt a bizonyos eperfatörzset is felfűrészelte, ami Petrás Örzsét folyvást a halál elkerülhetetlenségére emlékeztette. A villámvágta fából eztán már csak egy tuskó maradt, az is azért, hogy anyám ezen fejezhesse le a vasárnapi ebédbe szánt csirkéket. Ám erre még várni kellett néhány évet, mert bár a háború rémségét elfújta a fejük fölül az egyre csípősebb novemberi szél, odaköltözött a helyére a minden korábbinál cudarabb szegénység.

De 1956 korán jött telén ezt még csak a jóisten tudhatta. Karácsonykor Csáti-Szabó nagymamám fölnyalábolt egy kupac szalmát az udvarról, és arra ülve énekelte el a fiatalokkal a Mennyből az angyalt, hogy jövőre legyen elég kotlósa. A karácsonyfa tetején ott csillogott az árvalányhajjal körülvett papírangyalka, amit anyám a stafírungjával együtt hozott. Alatta néhány szalmából font bábu, meg egy-két csillogó papírral beburkolt dió és mogyoró ékeskedett. Békében, egyetértésben ünnepeltek, és ehhez nekem sem volt semmi hozzátennivalóm, mert a babona valahol bebizonyosodott: nem egész öt hónappal kalandos világrajövetelem után örvendetes módon megcsillapodtam. Csak az elálló jobb fülem maradt a régi, de ezzel még a vajákos ügyekben járatos cigány asszony sem tudott mit kezdeni.