Irodalmi Jelen

EBHAJNAL – Varga Melinda versei

2013. február. 27. - 00:13

a nap aranyfoga
levelek nyakába harap
valahol tüzet gyújtanak
szivarozik a koravén szürkület

EBHAJNAL

VARGA MELINDA VERSEI

Kora tél hamis szivárvánnyal

„Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég
jár táncolva benne; lantot vernek,
de köntösük alatt a bolond szív
mintha szomorú lenne”

Köd csukta le az ősz
szemét aznap este
s nem volt semmi különös
abban sem hogy
versenyt kocogott
a szél a villamossal
bort kortyoltunk Liával
cserépcsuporból
párás lélegzetünk fölött
mint pufók angyal
strázsát állt
az öröm
fáradtan terültünk el
a paplanon

Arcodat rajzolta ki az utcáról
betüremkedő fénycsík
illetlenül hunyorgott
combjainkra
vállamra ült és sunyin
körbenyalta a nyakam
aztán hirtelen
december-hűvösek
lettek az ajkak
lehulltak rendre
a színes levelek
az alkalmi
szívszoba faláról
behavazta hiányod
végleg
a mézzel puhított estét

A különös nyárelők
nem oldódnak fel
a hamis szivárványban

Hervadás

A folyó homloka ködös
egyre szélesebb lesz
a képlékeny redő
sárgabarna kabátban fütyül
a suhanc a tél
mozdulataidba költözteti
a jeget
a nap aranyfoga
levelek nyakába harap
valahol tüzet gyújtanak
szivarozik a koravén szürkület
vérvörös tócsákban cammognak a felhők
becsukod magad után a lármát
bársonyfülű eb nyalja a kezed
unják arcodat odakint már
egymásba karolnak a hübriszek

Ebhajnal metropolisban

Neonfény oson az utcán
nyújtóznak a házak
rest testei
autómotor-szerenád
csupasz homályban
egy opálszemű kölyök eb
anyja után sír
eszét veszve
bundáján a szél
bakancsrecét
vasal ki
lelkében koszos
koldus csak a nyárest

Honvágy

Ahol azúr gerincek közt
a lator szél érzéki dallamot
duruzsol a nyúlánk nyár fülébe
és egyre több nyaraló épül
a sziklák testébe
ahol kutyaként kóborol a medve
és a plázából szerzik be már a lekvárt
bőröm alá bújik a kora est hideg láza
ahol rendszerint későn kapcsolják fel a villanyt
a félhomályban szürke kabátos közöny kuporog
a kocsmákba nem járnak egyedül a nők
a borivás rendszerint a férfiak dolga
míg az asszonyok kivasalják
már este a másnap fehér lepedőjét

nem beszélnek a létről
nem járnak színházba
és nem olvasnak
verseket sem
az esték szénaszagúak és egyszerűek
a szerelmesek korán házasodnak
a nők szeme köré gyorsan
sáncot szántnak a redők

Érzed hogy nem tartozol már közéjük
a fenyőerdőről nem jut eszedbe
a cserépkályha duruzsoló monológja
a kopár legelők nem érzékelik
a gondolatok erezetét
a gyerekéveket, amire
sose akarsz emlékezni
amelyben nincsen semmi romantikus
a kamasz lázadás magányát is
kitörlöd végleg
a szeretőkét, akik
hülyének néztek és fiatalnak
megtanítottak hazudni a vágyról
és csókot cserélni a nőkkel
az apádét, aki mindig valami mást akart belőled
akinek sose tudtál igazán megfelelni
csak kétévente jutsz eszébe, amikor már
végképp nincs, kinek kiöntse lelkét
a sörösflaska sem könyörül meg rajta.

Idővel csak arra gondolunk, ami boldoggá tesz
Édesanya, Nagyszülők,
akikről szeretnéd azt hinni,
hogy csak véletlenül kerültek
zord környezetbe,
amelynek sose leszel már a része
A lélek magánzárkája egyre tágasabb lesz
hogy megvédjen minket önmagunktól

Csupaszság

Amikor csak a vers marad
egy rímnyi hatásszünet, míg
azon gondolkozol, dideregnek-e
a szürke délutánban a sötétbarna levelek
és mi lesz a sorsuk, ami után
puha és hideg
bőr födi be örökre a testük
hol születik újra a hús, ha
szétmállik a földben
mámorának minden önzése
és milyen színt kapnak
egy más, éteri hazában
a fakó szemek
minden olyan lesz,
mint a játék valahol
az út elején
könnyed, ruganyos
fürge örök másnap