A hónap költője – Jónás Tamás: Mikor elég – versek, életrajzi novellák

Alázat jön-megy. Valami mindig itt marad belőle.
Húsleves, sok víz, bolyongó csillagok.

JÓNÁS TAMÁS

Ózd, 1973. március 14.
költő, író
– szerkesztő
Legújabb kötetei:
Önkéntes vak, versek, Magvető Kiadó, 2008
35, Gedichte und Erzählungen, Büroabrasch Verlag, Wien, 2008
Kiszámítható józanság, versek, Magvető Kiadó, 2006
Apáimnak, fiaimnak, próza, Magvető Kiadó, 2005

MIKOR ELÉG

Semmiható éjszakák

Nem vagyunk álmosak. Kikapcsolódunk.
A világ igazi arcában fürdünk éjjel.
Nem az álom a tenger. Csakis a jó múlt.
A jövő szárazföldje porlad kevélyen.

Bátran sétálunk. Levest kotyvaszt a sötét.
Sikereink gyorsak. A lassúság lenne az érdem.
Megaludni szégyen. Elálmodni szép.
Kézen járni cirkusz. Vallás, hogyha térden.

Van, amikor elég

Idézőjelben volt tegnap a teljes ég.
Két madár, persze, csak hunyorogtam.
Nem változtatott semmit a szoba igazán.
El kell gondolkodnunk, mit jelent a szoba.

A test néha napokra átveszi a főszerepet.
Hiába tudod, hogy nem folyik színdarab.
Meg azt is: a test csupán a lélek sűrű bokra.
És még nem tudom, akkor mi az emlékezet.

Alázat jön-megy. Valami mindig itt marad belőle.
Húsleves, sok víz, bolyongó csillagok.
Halászháló a vágyam, kivetni a tengerre.
Persze, még nem tudok nevetni. A mosoly csendje

ilyenkor kevés.

Még kér a nép

Ami nincsen, elveszett. Van-e természetesebb?
Becsületből kiskanál. Aki haza, hálni jár.
Mosolyognak farkasok. Üresedő halmazok.
De a hiány kurva. Sok. Kozmoszokat halmozok.
Becsaphat a hatalom. Véres szavak a falon.
Ölelésbe menekül, aki fél, de kiderül
minden öröm, menedék. Életünknek fele még
megvan, de már hervadó. Szívverésre is adó.
Drága, pompás szerelem! Nekem sincsen már helyem.
Éheztetlek, szomjazom. Irgalom és oltalom!
Panaszkodni értő fül, az is túl sokba kerül.
Ülök parton, gallytalan. Sokkal jobb volt még tavaly.
Rosszabb leszek jövőre. Vétkem vén börtön őre,
bottal verem a rácsot. Kövesedő virágok
állnak illattalanul. Bűnös hazudni tanul.
Reménytelen, ami van. Megszokott a havi baj.
Varázslók és királyok szavalnak, én kihányok
mindent, amit lenyelek. Szaladjatok, gyerekek!
Vannak országok, ahol még a boldogság csahol.
Véres szemű kiskirály parlamentbe szarni jár.
Élned, halnod nem itt kell. Ne nyugodj meg a hitben!
Istent bántod, ha magad. Legyél sokkal szabadabb!
Szabadság és szerelem. Kamuzzanak. Ne nekem!

APUAPUAPU

(folytatás)

Természetesen nagyon okos volt. Természetesen hiú. És nem éppen természetesen agresszív.
– Betöröm a fejed, ha kell.
Anyámmal előző éjszaka elszöktünk előle, amikor az utca végén feltűnt, tántorogva, vállán a kislétrával, kezében a festékesvödörrel, már láttuk, hogy baj lesz, az udvar hátsó részén átmásztunk a kerítésen, és a kertszomszédéknál kértünk menedéket, cigányok voltak, értették, mi a helyzet, elég volt ránk tekinteni, lógó cipőfűzővel, a téli hidegben kabát nélkül álltunk az ablakuk alatt és csendben kopogtattunk. Az asszony nyitott ajtót, és beterelt minket, csendben, hallgatásra intette a férjét, a gyerekeit is.
– Részeg.
– Az.
Másnap egyedül én merészkedtem haza. Sosem féltem apámtól. Kopogtam az ajtón, kulcsra zárta, felbőszítette, hogy nem talált otthon senkit. Már nem akart minket visszaengedni, ha jöttünk volna, akkor sem. Józan volt, de zavarodott. A család hiánya, az üres lakás, az elromlott tévé, mind gyűjtötte és növelte benne haragot, alig várta, hogy haza érjen valaki, akin kitöltheti a mérgét. Szó nélkül fejen vágott, véletlen volt, hogy a kulcsot is a tenyerében szorította. Felrepedt a koponyám, lassan csordogált belőle a vér. A fájdalomtól nem éreztem, hogy vérzem, zsibbasztó, forró érzés öntötte el a koponyámat. Meglepve nézett rám. A hajamba túrtam, s egykedvűen néztem a piros foltokat az ujjaimon, kérdően néztem rá, apu, ezt miért csináltad, ez a kérdés ragyogott a szememben.
– Betöröm a fejed, ha kell – nyelt egyet. – Menj el a boltba. Nincs itthon kenyér.
Éheztünk, vártuk, hogy megjöjjön, fusizott, pénz volt nála. Engedelmesen átvettem a pénzt. Apu zavarban volt. Elmentem a boltba, nem féltem, nem haragudtam, de nem is igazán értettem, mi történt. A kasszánál már erősebben dőlt belőlem a vér, bemocskolta a pultot.
– Elestem.
Gyanúsan néztek rám. Mire haza értem, apám szégyenében ágyba bújt, háttal az ajtónak. Ne is lásson.
– Meghoztam a kenyeret.
– Tedd le. Egyél, ha éhes vagy – mondta elcsukló hangon.
Ültem a konyhán. Úgy éreztem, figyelnem kell mindenre, valami fontos dolog történik.
– Apu, nagyon vérzik a fejem.
– Hívd haza anyád!
Haza hívtam. Aznap és jó sokáig még nem volt veszekedés. Apu lehajtott fejjel ment másnap reggel munkába. Láttam rajta, hogy szégyelli magát, kérdezte is volna, hogy mi van a fejemmel, de csak rám nézett, amikor kilépett az ajtón, látta, hogy össze van ragadva a fejemen a haj, a vér rászáradt. Nyelt egyet, megcsikorgatta a fogát, de az ajtót akkor nem csapta be, óvatosan, hangtalanul húzta be maga után. Zsuzsi is kint ült a konyhán, engem nézett, sírt. Nem értettem, miért.

*

– Van három vándor, betérnek egy fogadóba. Van-e hely, kérdezik.
Apu úgy szokott mesélni, ahogy senki más nem tudott, színes volt minden mondata.
– Persze, van.
– No, és mennyibe kerül.
– 10 forint egy éjszaka egy embernek.
– Rendben van, itt megalszunk.
Minden rendben is volt, az éjszakát nagy nyugalomban töltötte a három vándor. Pihenten, elégedetten ébredtek, korán reggel mentek volna a tulajdonoshoz, de az még aludt, csak a cselédlány volt ébren.
– Mi nagyon elégedettek vagyunk. Íme, a harminc forint, köszönünk mindent szépen, hálásan.
Ez a fogadó azonban arról volt híres, hogy itt senki nem fizetett, elszöktek az emberek, akik itt tértek nyugovóra. Az igazgató – akkor már igazgató lett a tulajdonos, apunak az igazgató nagy úrnak számított – egészen meghatódott, hogy ilyen becsületes vándorok tértek be hozzá, úgy gondolta, engedményben részesíti őket. Öt forintot visszaadott a cselédlánynak, hogy a jóembereknek küldi, mert őt tényleg meghatja a becsületességük.
Apám a becsületet és az igazmondást minden emberi érték fölé helyezte.
– Tanakodik a cselédlány, hogyan ossza szét az öt forintot, hárommal nem osztható. Gondolt egyet, ő bizony eltesz két forintot magának, és akkor mindenkinek visszaad egyet-egyet, mindenki elégedett lesz, az igazgatónak nem kell erről tudni, úgyis visszafeküdt aludni.
– Na, gondoljuk csak át! Ha mindenki visszakap egy forintot, akkor egy éjszaka minden vándornak 9 forintjába került, nem?
– De! – mondtam én, nagyot bólintottam.
– Háromszor kilenc?
– Huszonhét!
– Meg két forint ott van a cselédnél, nem?
– De!
– Huszonhét meg kettő, az huszonkilenc. Hol a harmincadik forint? Na, ezt fejtsd meg, még a tudósok se tudják ezt.
– Apu, hibásan gondolkozol.
Gyorsan megmondtam neki, mi a megfejtés. Kilenc éves voltam. Kaptam tőle két nagy pofont.
– Az Isten bassza meg! Mondom, hogy a tudósok se tudják ezt megfejteni.
Mérgesen néztem a szemébe. A tudomány miatt. Akkor én már túl voltam az ilyenfajta beugratós feladványokon, számelméleti könyveket olvasgattam.
– Ne nézz, mert kiszúrom a szemed.
– Akkor is hibásan gondolkozol!
Meg akart ütni, elugrottam.
Földhöz vágta a sörösüveget, amit a kezében tartott. Másnap vasárnap volt, nem dolgozott. Egész nap méregetve, ráncolt szemöldökkel nézett. Láttam rajta, hogy megértette, hogy igazam volt.

*

Volt nekem még kamasz koromban egy fogadalmam, amikor én a könyvtárban laktam, otthon hideg volt. Egy alkalommal egy híres költő jött oda, vendégségbe. Akartam volna nagyon, hogy halljam, lássam őt, már szinte minden versét ismertem. Belépti díjas este volt. Nem engedtek be. Sőt: mivel én akkor már a könyvtárban voltam, egyenesen megkértek, hogy menjek ki. Nagyon nagy tél volt, én télen-nyáron ugyanabban a ruhában jártam. Nem bonyolítom: megfáztam, a dobhártyám spontán perforálódott, ma is csak 15%-osan hallok a bal fülemmel, és mivel a műtét nem sikerült (akkoriban patkányszövettel próbálták a hasonló lyukakat befoltozni) egy örökös patakzúgást hallok a fülemben, most is, mert csak kétharmad részben tapadt rá a szöveg a dobhártyámra, Én azóta megfogadtam, hogy tudást és költészetet, a jelenlétemet ingyen adom.  Apán nem. Ő előleget kért minden szobafestésért, ez jár, magyarázta nekem gyakran. Az ő füle is ugyanúgy járt, mint az enyém, nálunk a fiúk, a családban így vannak ezzel. Az övét is elrontották. De ő bátrabb volt, ő másodszor is elment megműttetni a fülét. Az egészséghez is joga van az embernek, ezt gondolta, így cselekedett. A második műtétje már sikerült.

*

Én szégyenlős vagyok, ha pénzről van szó. Nyaranta bujdokoltam a tanáraim elől. Egy alkalommal otthon voltam, lehúzott redőnyök mögött, tudtam, hogy jönnek értem. Nyaralni akartak vinni. Akkoriban rajzoltam, animációs filmeket csináltam. Országos pályázatot nyertünk a filmjeinkkel. A jutalom akkoriban Zánka volt, úttörő-tábor. De az sem megy nincstelenül. Ruhám, cipőm nem volt, nem, hogy úszónadrág, költőpénz. Semmi. Bujkáltam hát. A tanárok kopogtat a redőnyön, nem tudták, hogy bent vagyok. És akkor az egyik, akit leginkább szerettem, azt mondja a másiknak, tőlem fél méterre voltak, én az ablak alatt guggoltam:
– Cigányok ezek. Jobb is, ha nem jön. Szerintem az egész család nem tudja, mi az a Balaton.
Anyu tényleg nem tudta. Egész életében oda készült, sose jutott addig. Én meg már láttam tengereket, krokodilt, ettem struccot, talán hamarosan látni fogom az óceánt (Ausztráliába hívnak decemberben), beszélek nyelveket, a legokosabb emberek a barátaim. De a lelkemben ott guggol az a kisfiú, a redőnyök mögött, az ablak alatt. Néha mesélek apunak, milyen a világ. Ő olyankor lehajtott fejjel hallgat, bólogat.

*

Anyu gyakran vigasztalt azzal, ha elkeseredve ültem a konyában, s néztem a távolba, tízemeletes lakás huzatos falai között, az apám által barnára festett radiátor mellett, hogy ne féljek, nem leszek olyan, mint apu. Hiába a négyzetcentiméterre azonos hasonlóság.
–  Te herceg vagy. Ő vad, bunkó.
Apu nem volt vad, nem volt bunkó. Illedelmes volt, vendégszerető, bátor. Én sem voltam herceg. Anyám sem volt költő. Az egész mondat, együtt, mégis tartotta magát, engem is, hol egyben, hol kétségek között. Hatásos mondat volt.
Szerettem volna olyan lenni, mint apu, csak nem úgy.
Haza jönni a börtönből, ahogy ő haza jött. Úgy menni börtönbe, ahogy ő ment. Szórta nekünk két kézzel az aprópénzt a csernelyi udvarunkon, hosszú kabátban, méltósággal lépkedett, nem tudtuk, gyerekek, mit tegyünk, én ölelni akartam a térdét, addig érhettem akkor neki, de a testvéreim a pénz után ugrottak, ugrottam én is, anyu már hetek óta azzal kínzott, miért változtam meg az intézetben, miért beszélek ilyen szépen, miért nem vagyok rossz. Guggoltam, fel-felkaptam egy-egy kettest, de közben néztem aput, ahogy leteszi a csomagját, és a végtelenné növekedett ezüst fémpénzesőben átöleli anyámat, megcsókolja, méltóságos némaságban. Nagyot csalódtam volna benne akkor, ha bármit is szól. Az a pénzeső örök, az a csókos ölelés márványszobor lesz azóta. Elpusztult a ház, meghalt anyu, apu elvesztette az összes fogát, az unokáival, öcsém gyerekeivel él és beszél kizárólag, de az akkori némasága, csókja és okossága megmarad örökké. Azért szórta szét a pénzt, hogy rebbenjünk el anyánktól, hadd ölelhesse, hadd haraphassa meg – nem voltam én már akkor sem hülye.
A fülemen van egy apró harapás, a cimpán, születésemtől fogva. Anyu odahajolt a tizedik emeleti konyhán hozzám, meg akarta csókolni a homlokom. Bánatot űzni.
–  Apád beleharapott a fülembe, amikor készültél – teljes szívből mosolygott.
Engem bántott a szó, készültél, mondott volna helyette baszást vagy szeretkezést. Szokatlan volt ez a finomkodás anyámtól, amikor képes volt rá bármikor, ha apám felidegesítette, hogy felhúzta a szoknyáját, egy másik, gyors mozdulattal mindig tiszta fehérneműjét letolta térdig, és megmutatta – most már nekem is illik szókimondónak lennem – szőrös picsáját.
–  Ezt neked-e!
Nyilván apám kért vagy tervezett valamit, amire ez volt a válasz. Apu ilyenkor elfordult, akár veszekedés volt, akár béke, azt befejezettnek tekintette, elvonult a szobába.
–  Menjünk már el sétálni! – kérte egy alkalommal anyu aput. – Ahogy mások is szoktak. A csónakázótó köré.
–  Hogy mennénk? – háborodott fel apu. – Egy forint sincs a zsebemben. Még egy sört vagy fagyit se tudunk venni. Adjál egy százast!
Apu minden pénzt leadott anyámnak, ahogy a macskánk hordta elénk a megfogott egereket, patkányokat.
–  Ezt neked-e! Százast!
Sose mentünk sétálni.

*

A részegség szent. Az italt tisztelni kell, különben elvadul.
Szombathelyen vagyunk. Ezerkilencszáznyolcvanegyben. Jáki út 11. A konyha olyan, mint egy stúdiószínpad, kicsi, sötét, zárt, úgy tűnik, ügyetlen díszlettervező rendezte be, mintha szándékosan mélyszegénységet akarna mutatni. De kilóg a lóláb. Éreztem én már akkor is, hogy valami nem stimmel ebben a szegénységben. Ilyen tiszta szegénység nincs. Valaminek lennie kéne, ami gazdagságra utal, legyen az jövőé vagy múlté. Gázpalack, hideg, esti nagyveszekedés. Apu áll a konyhaajtó előtt, tudatszörnyének fájdalma kiül az arcára, erős homlokcsontjai, mint faltörő bikáéi. Neki-neki is üti néha az ajtónak, nem a falnak, mert akkor el kéne mozdulnia, s talán még valaki kiszökik. Pedig nem mehet senki, büntető este van, sorra kerül mindenki, mindenki nagy verést és mély istentelen oktatást kap ördögből, bűnből. Anyu már ájult, a konyha közepén fekszik, vérzik, mentő nem hívható. A szomszédunk elutazott, még a verődélután kezdetén láttam, ahogy a narancssárga Skoda kitolat a kapun. Akkor kellett volna sikítani.
–  Most nem hall senki, ne reménykedj! – apu a szemembe néz. Én állom, de most nem apám néz, hanem Minotaurus. Azt is állom.
Zsuzsi következik. Apám gyomron rúgja. Zsuzsi térdre esik. Akkor fejen üti. Zsuzsi elhasal. Mari a falnak húzódva, szinte láthatatlan akar lenni, túl akarja élni ezt a napot, őt hamarosan elveszi Lali, egy-két nap az esküvő. Sír, hangtalanul, látom, ahogy átázik a szoknyája, bepisilt.
Apu belerúg Zsuzsiba, utolsót, ő sem mozdul többé. Árpi a sarokban ül, tenyerében tartja a szeméből ömlő vért. Apu akkor felém fordul. Nyolc éves vagyok. Négy éves koromtól hat éves koromig nevelőszülők kínoztak, ostorral vertek, a nyomai ma is a hátamon, tyúkszart etettek velem, meztelenül járattak, dolgoztattak, aludnom nem szabadott, kútba dobtak, onnan is kivettek, kiszaggatták a hajam, hat évesen már csak két tincs maradt a dzsungelből, ami mindig a fejemen volt. Álltam, hidegen, félelem nélkül, megszoktam már az ütéseket, amikor a nevelőszüleim baltával csaptak a hátamra, elértem a fájdalom kozmoszának végtelenjét, a csillagrendszerekben megfagyott a szívem, gyémántbolygó lett belőle, és egy érzéketlen, de tervek mentén cselekvő Isten szavára visszazuhantam a Földre.
–  Teeeee… –  apám sziszegett.
Bűnt keresett, bennem nem talált. Jól tanultam, nem hiányoztam az iskolából, illedelmes voltam, mindenki dicsért, versenyeket nyertem, okos voltam, mint a halál. Álltam előtte, nem remegtem. Bólintottam, amikor elhangzott a „teeee”, hogy igen, „én”.
Két-három másodperc telt el. Nem féltem. Nem féltem. Bíztam magamban, a semmiben, a múltamban és a tiszta jövőmben. Apu akkor térden rúgott.
Én ezt, apu, soha, de soha nem bocsátom meg neked! Sem a Minotaurusodnak.

Az oldalt Jean-Michel Basquiat rajzaiból készített montázzsal gazdagítottuk.