Ugrás a tartalomra

 

SZÓTÁR A PÁRNÁN – Kántor Zsolt versei

ott
ahol a titkok burka felhasad
ahol egy vagy velem
mint a szótő és a rag –
ott vár valami
amit nem lehet színlelni s eljátszani

 

 

 

SZÓTÁR A PÁRNÁN

KÁNTOR ZSOLT VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

Új kabát

Új kabátja van a télnek,
horgolt jégvirágból, hó – szövetből.
Ha jön az éj, begombolja egyből.
És cigit gyújt, amikor sötét lesz.

A hit gomb, méregből letépett.
Teóriák folynak a nevedről.
Angyal prédikál ünnepi beszédet,
a nekünk szőtt, virtuális terekről.

És a mondás nem emel föl!
Mert ma belül, mélyen van az ének. –
A vér, amiben szellem van és lélek.

Nem áll mára össze, mi akkor eltört.
Hiszen minden vallás benne égett,
így szertefoszlott a tudott és az értett.

Ásónyom, elföldelt föld.

 

 

Szótár a párnán

Lábjegyzet növi be a lelket.
Botrány, ahogy múlnak a percek.
Mint teória, búg a villanyóra,
szánkót szegel apám virradóra.
Aki még az imént lisztet szitált,
most kolbászt tölt és méheket igazgat.
Faparipát ácsol kisfiamnak,
ez nem hintaló, mondja, ez angyal!
Megjavítja a csapot, a kilincset,
neki ecseteljem, mi az ihlet?
Számára üdülés az írás az illemhelyen,
nekem meg száz fecni, citátum a fekhelyem.
Karalábé, zeller, friss petrezselyem.
A butélia borral csordultig legyen!
Vágd a kapát a földbe, semmittevő,
a szorongás begyógyul, seb összenő.
Mert a kivárás, a műgond nem erő.
Mint az öröklét, túlcsorog az idő.

 

 

Partra száll a vers

Mire felsorakoznak a betűk, összeáll a mondat.
Kihúzzák magukat, hirtelen lefogynak.
Mint egy szakasz katona, sapkák simléderrel,
egyszerre lépnek, töretlen sikerrel.
Bakancsok, talpak elvágólag, ügyesen.
Egy szuszra lép a szöveg-tömb a fehér szőnyegen.
Nincs kibeszélés, a sorból kidőlés, csak díszlépés.
Összhangzattan, kánon és vízmérték.
Precíz egyen-beszéd: így kérték.
Partra száll a vers, az epika, mind csak kézirat.
Mindegy hol. Legyen az Dubai, USA, Irak.
A grammatika és a fonéma vissza nem ugat.
Minden betű-agy, betű-tett csak rész s elem.
Nem személy, csak egy elbeszélés: történelem.
Az alázat az egyetlen, ami gyümölcsöt terem.

Bár Istené a világegyetem. A főiskola, az egyetem.
Övé minden kredit. Övé a paraszt, a söpredék, az elit.
Tulajdona a test, a lélek, a szellem s a lift,
amivel le-fel, üzemel. Ha kell, kegyelmet ad s nevel.
Gondoskodik és megterít. Ad ötletet,
nem mindig ad hozzá málnaöntetet.
Kihúzzák magukat Neki az elgörbült terek.
Áthatolhatatlan. Nem volt gyerek.

 

 

Miként múlik el, ami megmarad?

Nagymama a kukában guberált,
amíg Pláza papa a Bibliával bíbelődött a kanapén,
lehet, hogy kidobtad a nyakkendőtűt
a molyette kravátlival együtt,
mondta az öreg, miközben a Róma-levél fölé hajolt.
Ahelyett, hogy megadnád néha a köteles jóakaratot,
selejtezed a holmikat? Vén fejjel, szólt közbe az asszony,
ne gerjeszd a haragot, a test gondolata halál, a szellemé élet.
Nem rendelkezhetsz a saját testeddel, förmedt rá az atya.
Te meg nem uralkodhatsz fölötte, replikázott a mami.
Ó, megvan a csipesz, ez a kis ezüst penge,
itt van, fogd, mondta a babuska.
Atyec fölpattant és a mama fenekére vert a Bibliával.
Köszönöm, te minden álnoksággal és hájjal
megkent pesztonka, nem korrekt, ahogy tékozlod
az időt. –
A mama megkapaszkodott a könyvespolcban
és pofonnal felelt. Kis cirógatás volt ez inkább, nem ütés,
de fájhatott, mert az idős bika felszisszent.
Azután leteperte a perzsaszőnyegre a gyenge nőt,
Nem volt baj, a váza felborult ugyan, de nem tört el.
Víz nem volt benne. Csak rezgő, zöld venyige.
Én az erkélyen eregettem a szappanbuborékokat,
egy órája üldögéltem ott szótlanul.
Mintha olvasnám a Jadviga párnáját.
A függönyt elhúzta kicsit a szél,
ezért láttam néhány filmkockát, amit nem felejtek.
Épp hogy kigombolkoztak és hang nélkül
lettek eggyé.

Akkor elrohantam Ildikóhoz, a szomszédba.

 

 

A bor metafizikája
Hamvas Béla-gramma

Gyülekeznek a méhek, darazsak,
a tavirózsa bibéibe gabalyodva.
A pók épp most hálózza be a zöld legyet.
Majd átsétál a cserje gallyaira, s az erdő hirtelen
kinyílik előtte, mint egy nyálkás, életteli száj.
Kiengedi  fotocellái közül az éjszakát.
Rázúdítja a sötétet az üvegházra, de túlömlik
a verandán is, eléri a parkot, a folyóparti köveket,
a dűnéket, a lankákat, rátapad a fekete celofán
a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra.
Bevonja, mint a lakk, a búsongás az estét.

Az elmúlt napot bárányfelhők fújják ki magukból.
Kottafejek, hangvillák és bárányfelhődúcok az égen.
Kondenzcsíkokon tűnődik a Hold. Hogyan válnak köddé?
Isten elkap egy repülőgépet, mint egy legyet,
markában tartja, majd megkönyörül. Nem vágja földhöz.
Egyelőre kegyelmet gyakorol, bár keze felemelve van.
Majd rácsukja a pasztell csillagkupola fedelét
a fuvallatra, hogy langyos eső gyanánt bársonyszőnyeg
guruljon le a Mennyből, mint pergamentekercs,
méz, gyanta és mohás kérgek szaga kíséri a rítust.

Megfürdik a dióhéjban egy szentjánosbogár, világít a háta,
akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében.
A kisfiú is megjelenik, parittyával. Oda céloz a toronyból.
Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen iszik.
Kérészéletű kérészek kertészkednek a hínárok között,
a felhők baglyokká változnak hirtelen, huhog a magasság,
kelepel a mélység, csattognak a kormoránok.
Fekete rigók hangja veri fel a néma csipkebokrokat,
s mintha lángolna és izegne-mozogna a félhomályban
az ige: vagyok aki vagyok.  Galambok röppennek fel.

A víztükörre fölmerészkednek az iszaplakók,
az árvaszúnyogok, a suttogó lárvák s énekelni kezd
a csend. A kisfiú megfeszíti a csúzli gumiját,
csíkos kavics csobban a vízben, az idő kihagy,
a bogár elröppen, az eső eláll, a cseppek plüss
szövetét átitatja a tehetetlen szurok. A Hold kiszabadul
a fogságból. Hangyák vonszolják a hídon az elalélt kiflivéget.
Szóra bírják végre a titkot? Ki tudja? A Balaton vizére
rácsukódik a laptop. Kéküveg nyár, sehol és többé soha!

 

 

Frigyláda-dilemma

Csináljanak ládát sittim (akác) fából,
két és fél sing hosszút (67 centi)
és másfél sing széleset,  másfél sing magasat.
És borítsák be színtiszta arannyal, kívül-belül!
Szerkesszenek rá arany pártázatot,
öntsenek hozzá négy arany karikát.
Válasszanak ki rudakat is sittim fából,
azokat is megborítva arannyal.
A rudakat dugják a láda oldalain levő karikákba,
hogy azokon hordozzák a ládát.
A rudak álljanak szüntelenül a karikákban,
ne vegyék ki azokból.
Legyen a ládában bizonyság,
a törvény kőtáblái, a mannás korsó.
Áron kivirágzott vesszeje.
Két kerub legyen rajta vert aranyból,
s terjesszék ki szárnyaikat fölfelé.
A láda közepe felé nézzenek,
a vérre, ami engesztelést szerez.
S ahol a dicsőség megjelenik.

S ott, én is szeretnék megszületni.

 

 

A legeldugottabb odú

Ott
ahol az egek egymásba nyílnak –
s az összes csillagkép új lap –
ahol az univerzum kinyílik mint egy gömbhéj
és a titkokban a könny méz

ahol minden higgadtan felkínálja magát
a mohó elmének
ott
ahol a lüktetés töve
tapintható élet
ahol belátható mi rejtve volt
ahol élővel fog kezet a holt
ott ahol az örökkévaló is természetszerű
(s a pillanatok egymásba gyűrtek mint a fű)
ahonnan a nagy űr (s az ívek)
könnyedén áttekinthetőek
ahol az álom egy ösvény
és átsétálsz rajta önként
hogy tudd nincs több fény
csak Te magad
ki mások fényforrása vagy
ott
ahol a kagylóból balzsam csurran
és simogatás nő ujjaidban
ott
ahol nagyon is szeretni lehet
az elröppenő perceket
mert visszajönnek s tetszenek
valahol a legbékésebb estély zsöllyéi között
ott ahol csak egy kis hit kell
hogy eljátszhass képzelt növényeiddel
ott
ahol a titkok burka felhasad
ahol egy vagy velem
mint a szótő és a rag –
ott vár valami
amit nem lehet színlelni s eljátszani –
 

 

Az oldalt John Singer Sargent festményeinek részleteivel illusztráltuk.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.