Irodalmi Jelen

Tollak, költők, fejdíszek

2013. március. 20. - 12:39

HELYSZÍNI

Az Új Forrás szerzőivel indiánkodtunk a Nyitott Műhely kultúrrezervátumában, egy páratlanul jó hangulatú esten. Volt vers és próza, Hobó Pilinszkyt énekelt, Másik Jánost vastapssal követelte vissza a közönség.

Tollak, költők, fejdíszek

Csendes Toll az Új Forrás nevű törzs főnökeként üdvözölte a Nyitott Műhelyben „kultúrindiánkodásra” egybegyűlt közösséget – a folyóirat új száma ugyanis az indiánlétbe invitálja olvasóit. Ki másnak a szellemét is idézhetné meg ehhez a lap, mint Cseh Tamásét; és nekünk is rögtön felidézte azt Krulik Zoltán gitárjával és egy dallal, melyet azon a napon írt, amikor eltemették a leghíresebb pesti indiánt. A refrént már együtt énekelte a közönség, innentől nem is kellett összerázódnunk.

A refrén: "Csak szóljon, szóljon, szóljon a dal, / a csillagos ég nem zavar"

Csendes Toll, aki immár Jász Attilaként vezette tovább a műsort, köszönetet mondott Cseh Tamás örököseinek, hogy a művész grafikája kerülhetett az Új Forrás címlapjára, majd Bereményi Gézától (aki nem tudott eljönni az estre) ajánlotta elolvasásra A túlélő dalát a friss lapszámban. Aztán mindjárt egy másik alkotóra is felhívta a figyelmet, Sherman Alexie író-költő-rendezőre, aki a spokane indián törzs első diplomása – mutatta be Jász az alkotót. Alexie írói hangjából is kaphattunk egy kis ízelítőt Jász tolmácsolásában a Junior, egy indián naplója című ifjúsági regényből. Szűcs Balázs, Alexie fordítója alaposabban is beszélt a szerzőről, akinek művei az indián önreprezentáció problematikáját boncolgatják. Nála is megjelennek a közismert toposzok, az alkoholizmus, a reménytelenség állapota, de mindezt fricskáinak, iróniájának köszönhetően szórakoztatóan tudja ábrázolni. Az indián és fehér szembenállást vagy épp identitáskeresést „súlyosbítja” a meleg-témával, így a modern létezés traumatikus lélektanának egész vegykonyháját állítja elő.

Csendes Toll, a törzsfőnök

Sherman Alexie megismertetéséhez Gyukics Gábor is hozzájárult az esten, aki egy egész kötetre való indián költőt fordított már (csak épp a megjelentetést finanszírozó kiadót nem talál – jegyezte meg sóhajtva). Mi viszont most első kézből hallgathattuk meg tőle Jim Northrup Metsző gondolatok című versét magyarul. „Egy vagyok közülük, lándzsával fogok halat” – zárul a költemény, és mint Gyukics elmesélte, ez nem csak költészet, valóban így van: ő maga is járt a rezervátumukban, és jelen volt, amikor éjszaka fejlámpával, háromágú szigonnyal elindultak kenuikon halászni.

Metsző gondolatok

Gyukics nem csak költőként-fordítóként, de kritikusként is publikált a legutóbbi Új Forrásban, mégpedig Gömöri György és Clive Wilmer Pilinszky-fordításkötetét értékelve. A költő szerint ugyan nem szokványos idehaza angol nyelvű kötetről kritikát írni, de Gömöriék munkája feltétlenül megérdemli. A recenzióban Gyukics a Csokits János – Ted Hughes-féle Pilinszky-fordításokkal hasonlította össze a gyűjteményt, amely semmiben sem marad alatta elődjének, sőt. Miközben a magyarajkú fordítóknál gyakori probléma, hogy a rímeket is „kényszeresen” átültetik (ettől lesznek olyan gyerekdalszerűek a József Attila-versek is angolul) – jegyezte meg Gyukics Gábor –, ez nagyon szerencsésen alakult Gömöriék munkájában, ahol csak annyi rím van, amennyi spontán adódott. A fordítások mellett egyébként megjelent a folyóiratban az a Csokits-esszé is, amelyben elmeséli közös munkájukat Ted Hughes-zal.

Egy hobó és egy indián

Pilinszky-költészetben is elmerülhettünk egy kicsit, nem is akárki, Hobó, azaz Földes László közreműködésével, akinek évek óta műsoron van a Látja Isten, hogy állok a napon című önálló Pilinszky-estje. Hobót nem lehet elmesélni, inkább átélni kell, egy kis ízelítő belőle itt:

A hangulat innen csak fokozódott a Nyitott Műhely jó meleggé belehelt szobájában, Hobóra azok is befurakodtak, akik addig az utcáig kitágított Műhely-térben beszélgettek, cigarettáztak. Az énekelt költészet után a szóban elmondott következett: „Időnként a jó költők is lehetnek politikusok, de az a jó igazán, ha verseket írnak” – vezette fel Jász Attila a felolvasandó költeményt, és elég volt csak kimondania az Indián szavak a rádióban címet, már mindenki egyként kiáltotta be válaszul a költő nevét: Szőcs Géza. „Az egy nagyon jó kötet!” – erősítette meg Finta Laci a pult mögül kiáltva, és a verset meghallván – Jász Attila felolvasásában – erről azok is megbizonyosodtak, akik esetleg eddig nem ismerték.

Az indiánok nem hagynak cserben minket.

Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.

Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál

– de hát nem tudták, mi lesz Segesvárnál –

Biztosan eljöttek volna ők is,

Egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is:

Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna,

Egy reggel Bem apónak ezt mondták volna:

A Bering-szoroson át

Indián lovascsapat érkezik,

Áttör egész Szibérián

Átvágja idáig magát

Segítségünkre jő –

Az őrnagy urak így beszéltek volna,

Csákójukat a magasba dobálták volna.

Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen

Gettó, Bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincs

Összeverődik a törzs a cukrászdában,

Sokáig ácsorgunk a cukrászdában.

Kisasszony, ne sajnálja azt az indiánert

Így szólunk s magunkban azt gondoljuk

De magunkban igazán azt gondoljuk:

Egy napon néhány indián

A Bering-szoroson át

Akármilyen szoroson át

Segítségünkre jön majd

Segítségünkre jön majd,

Átvágja hozzánk magát.

Az indiánok nem hagynak cserben senkit.

Az indiánok nem hagynak cserben minket.

Szőcs Géza sorai után Szabó Imola Julianna és Acsai Roland olvasták fel verseiket: mintha így lett volna megkomponálva, Imola a Tollak és fogság című prózaversével egészen bele tudott simulni a korábban elhangzó költemények hangulatába, ugyanakkor elő is készítette Acsai Roland tömör, líraiságában és tartalmában is esszenciális madár-haikuit.

Szabó Imola Julianna

Mielőtt Másik János átvette volna a „színpadot”, Hanák Gábor történész, rendező szólt pár szót a műsor után levetítendő Cseh Tamás arcai című dokumentumfilmről. A rendező a hiányokat sorolta fel, mikről nem szól ez a film. Így például „Tardosról, a Villányi útról, az indián Tamásról” – mondta Hanák, és kiegészítette még a sort az állambiztonsági szolgálat és a rendőrség irataival, illetve az 1970 előtti időszakkal. A dokumentumfilm a Bereményivel és a Másik Jánossal eltöltött közös évtizedeket mutatja be – ajánlotta filmjét az alkotó, de mielőtt a népes közönség átvonulhatott volna a vetítésre a kisterembe, Másik János a húrokba csapott. No meg a tangóharmonikája is vele volt, így a hangszerek segítségével tényleg közénk varázsolta a leghíresebb pesti indiánt és közös pillanataikat. Nem is nagyon akarta a hallgatóság elengedni, még vastaps is volt a megismételhetetlen pillanatokért, aztán jött egy Kex-dal ráadásnak, de ennek végén már kórusban kiabálták, hogy „még e-gyet! még e-gyet!”, és így egy „búcsúkexet” is eldalolt Másik. Innen már a beszélgetésé volt az este, és Cseh Tamás arcaié.