A hősugár úgy fúródott keresztül a hadihajó páncélzatán, mint „izzó vasvessző a papiroson”. Az acéllemez egyszerűen elpárolgott, a levegőben megpörkölődött szaru és égő emberi hús édeskés szaga érződött, a víz felforrt és elpárolgott, s a hajónak azon az oldalán a tengerészekből annyi sem maradt, amit később partra sodorhatott volna az árapály.

 

VILÁGOK HARCA: A MARSI INVÁZIÓ UTÁN

GALÁNTAI ZOLTÁN REGÉNYE

második rész

 

 

 

 

 

 

 

 

4. Az R-137 és a Villám

Az olvasó számára úgy tűnhet, mintha mindazokat, amiket most leírok, összefüggően gondoltam volna végig a batárban ülve, de ez persze nem igaz. Töprengés közben állandóan újra és újra, már-már kényszeresen visszatértem a saját helyzetem latolgatásához; nehezen vettem a levegőt és a szívem túlságosan hevesen vert. Összerezzentem a kívülről jövő, váratlan zajokra, és közben aggódtam a feleségemért, hogy mit fog gondolni, amikor felébred, és csak egy meglehetősen kurta és semmit meg nem magyarázó cédulát talál; és persze rettenetesen szorongtam a rám váró jövő miatt. Sőt, utólag nem szégyellem bevallani, féltem is, és volt pillanat, amikor olyan erős vizelési inger gyötört, hogy attól tartottam, nem tudom majd visszatartani. Mint ahogy olykor nem kevésbé féltem az afgán hegyek között sem. Ezzel valószínűleg mindenki más is így lett volna, de amikor a lovas kocsi megállt, még az is megfordult a fejemben, hogy talán most megszökhetnék.

„Szálljon ki, dr. Wells”, mondta a velem szemben ülő férfi, miközben kinyitotta az ajtót. „Innét megy tovább”. „Szóval a katonaságnak dolgozik?”, kérdeztem. Ez a lehetőség eddig az eszembe sem jutott; talán mert lélekben a legrosszabbra próbáltam felkészülni, és hirtelen nagyon megkönnyebbültem. „Igen, így is fogalmazhatunk”, válaszolta, és alig néhány perccel azután, hogy a félhomályból kiléptem a napfényre a Staines-upon-Thames-i Katonai Leszállópályán, és annyira elvakított a kora délelőtti fehér, olvadt-fém ragyogás, hogy hunyorognom kellett, a hőség pedig mintha egy kohó nyitott száján áradt volna felém, már a levegőbe is emelkedtünk egy R–137-es katonai léghajóval, és olyan sebesen törtünk felfelé, hogy meg kellett kapaszkodnom. A legújabb típus volt. A fémmerevítésű, áramvonalas gondola hátuljában háromágú légcsavar pörgött olyan gyorsasággal, hogy csak a csillogó korongot láttam a helyén. A burkolatán látható felirat szerint a Camborne-i Woolf-gyárban készített kompound gőzmotor dübörgésétől félig megsüketültem, és alattunk a táj: akár egy terepasztal a leszállópályát körülvevő drótkerítéssel meg a zöldre festett őrtornyokkal és a kiirthatatlannak bizonyuló marsi vörös fűvel a közeli domboldalon. A távolban úgy csillogtak az újjáépített londoni vasútvonal sínjei, akár a higany, és megcsapott a frissen olajozott gépalkatrészek meg a széngáz szaga, a körülöttem sebesen áramló levegő pedig egészen hűvös volt, miközben a tűző nap szinte égette a bőrömet. „Mindjárt kiérünk a tenger fölé”, mondta a hadnagy, aki a léghajó fedélzetén várt. Magas, sebhelyes arcú férfi volt, aki a húszas évei végén járhatott. Később megfigyeltem, hogy beszéd közben gyakran megérinti a homlokán végighúzódó vágás helyét, és hamarosan azt is megtudtam, hogy a Villám kevés túlélőjének egyike, és ez egészen fellelkesített. Rajta kívül legfeljebb egytucatnyi ember mondhatja el magáról, hogy ott volt azon a torpedórombolón, amely egy alkalommal képes volt legyőzni a marsiak lépegető gépezeteit. Igaz, nem annyira a technológiának, hanem a meglepetésnek meg a tengerészei személyes bátorságának köszönhetően, és az is igaz, hogy olyan hőstett volt ez, amelyre csupán egyszer kerülhet sor két ellenséges faj találkozásakor, mert a marsiak legközelebb már biztosan nem fognak ennyire alábecsülni minket.

De persze mi is felkészültebbek leszünk.

„Azért cirkáltunk a Temze torkolatának közelében, hogy megpróbáljuk a menekülő hajók között fenntartani a rendet, vagy legalább a látszatát”, mondta a hadnagy, amikor faggatni kezdtem a részletekről. Közben elővett egy szál cigarettát, és az ujjai között morzsolgatta, de nem gyújtotta meg. „A parthoz legközelebb angol, skót, francia, holland és svéd halászbárkák, temzei gőzösök, jachtok és elektromos naszádok voltak. Távolabb nagyobb teherhajók, egy csomó piszkos szénszállító, erős kereskedelmi hajók, marhaszállítók, személyszállító naszádok, kőolajszállítók, óceánjárók... fehér és szürke southamptoni és hamburgi postahajók nyüzsögtek. Mindenki és bármi áron a Csatorna túloldalára akart átjutni, és amikor felbukkantak azok a fémszörnyek, halálosan megrémültem; addig azzal hitegettem magam, hogy a vízzel nem boldogulnak. Vagy legalább nem szeretik, és távol tartják tőle magukat, mert a Marson, lévén az jóval idősebb a Földnél, és lévén kiszáradóban, a folyékony víz legnagyobbrészt ismeretlen a számukra – vagy legalábbis ilyen tömegben az. De nem. És ez nem csak engem rémített meg. Hallottam, hogy egy bajtársam, akit később a robbanás darabokra tépett, a hátam mögött azt motyogja: »Istenem, Istenem!«, és hirtelen émelygés fogott el, és megszédültem, pedig nem tartom gyávának magam. »Istenem, segíts!«. Elöl voltam a jobb oldali lövegállásban vele együtt, és ezt követően egy ideig csak a gőzgép zakatolása hallatszott a gépházból, meg furcsa módon azt sem fogom elfelejteni soha, hogy elsuhan a fejem felett egy sirály. Olyan volt, mint egy fehér villanás a látómezőm szélén, hátterében a kék éggel, aztán már el is tűnt: mintha nem is repült volna, hanem a szél sodort volna valamit; talán Dover sziklái felé tartott. Van ott egy partszakasz, ahol rengetegen fészkelnek. Amikor ez az eszembe jut, mindig arra gondolok, érdemes lenne egy tanulmányt készíteni arról, hogy különleges körülmények között, ha nagy nyomás nehezedik ránk, mennyire furcsán tud viselkedni az agyvelőnk. Tudja, mi is kaptunk némi természettudományi képzést a Katonai Akadémián. Szinte beleégnek egyes képek a tudatunkba, akár a fotóemulzióba. És időnként még mindig hallani vélem a bajtársam hangját.”

„Az amerikai William James írt erről, aki a gondolkodás és az érzelmek orvostanával foglalkozik. A Nature- ben tette közzé”.

„Feltétlenül el fogom olvasni”, mondta a hadnagy némi hallgatás után, majd a Villámon történtekhez visszatérve arról kezdett beszélni, hogy a kapitányuk alig néhány évvel volt idősebb nála, és még egyetlen komoly összecsapásban sem vett részt, mivel a krími háborúhoz fiatal volt, azóta pedig senki sem merte a Haditengerészet fölényét kétségbe vonni – nem úgy, mint most, az invázió után.

De azért pontosan tudta, hogy mit kell tennie. „Szerzünk nekik egy kis meglepetést”, mondta, „elkapjuk őket. Egyet mindenképpen, de talán még egy másodikat is, Várjatok, amíg egészen közel nem érünk. Addig tilos tüzet nyitni”. És ahogy a gondolában, ezer lábbal a földfelszín felett a hadnagy leírását hallgattam a támadásról, az jutott az eszembe, milyen kiáltó ellentét lehetett aközött, amit a fedélzeten tartózkodó haditengerészek éreznek (össze vannak zavarodva és rettegnek), meg aközött, hogy a Villám milyen céltudatosan száguld – a sebességtől minden eresztékében remegve és fehér tajtékú, palackzöld hullámokat kavarva, akár egy hatalmas, sötétre festett fémlövedék – súlyosan és megállíthatatlanul az ellenség felé.

Egy ideig nem történt semmi, és máig sok a találgatás róla, hogy miért nem. Valamelyik cikkemben a filozófusok kedvenc segédeszközét, a gondolatkísérletet felhasználva még azzal az ötlettel is eljátszottam, hogy ez lett volna az a pillanat, amikor a marsiak azt gondolták: a különben alacsonyabb rendű és fejletlen élettel benépesített Harmadik Bolygón értelmes, magasabb rendű élet nyomaira bukkantak. Hogy talán a Villámot önmagukhoz foghatóan intelligens lénynek tekintették.

Ma már tudom, hogy nem volt igazam.

A hajó parancsnokának viszont igen, mert valóban sikerült meglepnie őket. A marsiak egyike végül „fekete gázzal telt szelencét lőtt ki”, ám annak nem sok hatása volt egy ilyen sebességgel mozgó célpontra, majd pedig ráirányította a hősugarat is, és az úgy fúródott keresztül a hadihajó páncélzatán, mint „izzó vasvessző a papiroson”. Az acéllemez egyszerűen elpárolgott, a levegőben megpörkölődött szaru és égő emberi hús édeskés szaga érződött, a víz felforrt és elpárolgott, s a hajónak azon az oldalán a tengerészekből annyi sem maradt, amit később partra sodorhatott volna az árapály. De addigra a tripodok számára már késő volt: a sugár nem érte sem a parancsnoki hidat, sem a lőszerraktárt, az ágyúk pedig ebben a pillanatban tüzet nyitottak az egyik marsi gépezetre, és amikor az „hatalmas víz- és gőztömeget kavarva elzuhant”, a Villámot vitte tovább a tehetetlenség meg a motorjainak ereje. És bár közben a másik tripod halálsugarai is eltalálták, és „borzasztó dördülés hangzott, s fedélzete és kéményei vakító lobbanással felrobbantak”, a tengerbe pedig megolvadt acélcseppek záporoztak, hogy a fenéken lerakodva egy utánunk jövő, másik értelmes faj archeológusai is megtalálhassák majd, és értetlenül találgassák, vajon miféle kataklizma eredménye ez, „a lángban álló roncshalmaz, teljes sebességgel rohanva még mindig előre, belevágódott [a marsi gépezetbe], s összeroncsolta őt, mintha papírból lett volna”.

Aztán már vége is volt az egésznek: a Villám úgy süllyedt el másodpercekkel a tripod pusztulása után, mint a kő, bár később a Haditengerészet búvárai megtalálták a maradványait, mert ezen a részen sekély a víz. Szinte mindenki meghalt a fedélzetén meg a gépházban. A hadnagy pedig, akivel most együtt utaztam a léghajón egy egyelőre bizonytalan és távoli célpont felé, csupán a szerencsének köszönhette, hogy súlyos fejsebe ellenére meg tudta őrizni az öntudatát, miután az első robbanás szinte kihajította a hajóból, és így végül nem került fel a neve arra a tengerparti emlékműre, amelyet később az elpusztított tripodokból öntöttek. Száz láb magas, egyszerű, szürkés színű fémoszlop volt. Amikor a feleségemmel ellátogattunk ide, önkéntelenül is azt kérdeztem, vajon a Marson van-e valamilyen emlékműve azoknak, akik a Naprendszer Harmadik Bolygója elleni támadásban haltak hősi halált. A földi emlékművet mindenesetre virágágyások övezték, és bennük szinte burjánzott a vegetáció: gyomok, oroszlánszáj és mézvirág. És amikor eléggé közel hajoltam, láttam, hogy a zöldellő pázsit halálos csapdákkal teli őserdején keresztül hangyák építettek utat egy eldobott kenyérdarab felbecsülhetetlenül hatalmas élelmiszertartalékai felé; az emlékműtől kissé távolabb felállított, élénk színűre festett, ideiglenes pavilonban pedig pár pennyért egészen jó sört lehetett kapni.

Jane a valószínűtlenül békés tájképet nézve, ember volta magasából, a parányok küzdelmei iránt érzéketlenül annyit válaszolt a felvetésemre, hogy ez „filozófusokra valló kérdés”, majd arról kezdtünk beszélgetni a napon üldögélve, miként rendezzük be további életünket.

 

 

 

 

 

 

 

 

5. Állj közénk!

Eközben, bár számos lehetőséget vettünk sorra az emlékmű körül játszó gyerekeket figyelve, a lehetséges forgatókönyvek között még sem az nem szerepelt, hogy a hátralévő éveinket nem együtt éljük majd le, sem pedig az, hogy ilyen váratlan és furcsa módon kell majd elszakadnunk egymástól, és én egyszerre csak egy léghajón találom magam. Noha, be kell vallanom, a dolog a körülmények ellenére is majdhogynem fellelkesített, mivel mindig is szerettem volna megtapasztalni a repülést.

Ami az újdonságon túl azért is izgatott, mert a léghajó az emberi ész diadala a természet felett. Miközben segítségével akár hónapokig a levegőben maradhatunk, és egyszer talán majd ugyanúgy lebegő városokat építhetünk, ahol hidak és magasvasutak is lesznek, mint most úszó szigeteket, és az ember leélheti úgy az életét, hogy nem lép szilárd földre, velünk ellentétben a madaraknak és rovaroknak folytonosan küzdeniük kell, hogy ne hulljanak vissza a földfelszínre. Ez persze nem zárja ki, hogy más világokban ne létezhessenek a légóceánban úgy sodródó lények, mint a tengereinkben a medúza: talán gázzal van töltve a testük, és áttetszőek. Talán nem. Mi viszont az értelem segítségével meg tudjuk haladni az evolúció által elénk állított korlátokat. Erre a kedvenc példám az időutazás, miként néhány éve egy filozófiai kísérlet keretében meg is írtam abból kiindulva, hogy „a negyedik dimenzió valójában nem egyéb, mint az idő szemléletének sajátságos módja; nincs más különbség az idő és a három térbeli kiterjedés között, mint az, hogy tudatunk az idő irányát követi”. Vagyis: miért ne építhetnénk a jövőben afféle időjáró hajókat is?

Miközben ezen töprengtem az R–137 fedélzetéről az alattunk elterülő tájat figyelve, egyre biztosabb voltam benne, hogy csakis valami félreértésről lehet szó, és hamarosan minden kiderül, aztán már mehetek is haza. De ezt a meggyőződésemet inkább megtartottam magamnak.
 „És most hogyan tovább?”, kérdeztem inkább. „Oda megyünk”, válaszolta a hadnagy, és előre mutatott. „Arra. Hamarosan látszani fog.”„Valamelyik új mesterséges sziget? Sokáig tart az út?”

Olyan érzésem volt, mintha alig haladnánk.

„Igen, az. Mindjárt kiérünk a víz fölé, és még napnyugta előtt ott vagyunk. Aki még nem tanulta meg, hogy ilyen magasságból felbecsülje a sebességet és a távolságokat, azt persze megtéveszti a szokatlan perspektíva, de nagyon gyorsan haladunk. Ez a gond a bombavetésnél is. De aztán az állandó gyakorlás megteszi a hatását. A drill.”

„Sejtem, miről beszél. Én is voltam katona. Több szempontból is nagyon érdekes tapasztalat volt. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy hasznos is.”
A hadnagy figyelmesen végigmért. „Ha jól gondolom, Afganisztán”.

„Igen”, feleltem, és az akkori dolgokról kezdtünk beszélgetni. Hogy Helene Smithről, erről a kellemetlen hangú és rosszul öltözködő nőszemélyről mindenki azt hitte, hogy fantaszta vagy hazudik, amikor kijelentette, hogy képes telepatikus úton kapcsolatba lépni a marsiakkal, még ha egyirányú kapcsolat is ez: csak ő hallja a Vörös Bolygó lakosainak gondolatait. Utólag persze azt gondolom, szerencse, hogy így van, noha akkor csak mosolyogtam rajta. De hát hol volt még akkor az Invázió... Flournoy professzor az Indiától a Marsig: tanulmány a szomnabulizmusról szóló könyvében „cáfolta meg” az állításait.

„Valóban ostobaságnak tűnt az egész”, mondta a hadnagy, majd pedig azt a kérdést is körüljártuk, hogy milyen világpolitikai tényezők tették szükségessé a beavatkozást. Mindenképpen meg kellett akadályoznunk, hogy az oroszok közép-ázsiai terjeszkedésük során hozzáférhessenek a korona ékkövéhez, Indiához. És hogy elhúzódó küzdelem volt ez, amit egy Arthur Conelly nevű szakértőnk még valamikor a század első felében úgy nevezett: a „Nagy Játszma”, pontosan kifejezve ezzel a lényeget. A titokban tett diplomáciai akciókat és ellenakciókat. A lépéskombinációkat, ahol minden mozdulat mögött egy-egy eltitkolt szándék rejlett, és ahol a helyi törzseket úgy használták fel, mint sakkjátékban a gyalogokat. Mindez természetesen egészen más szinten zajlott, mint az Afganisztán hegyei között folyó háború, miként azt nekem is alkalmam volt megtapasztalni.

Mielőtt beléptem volna a hadseregbe, egész éjszaka Londonban kószáltam, és azon gondolkoztam, ne kövessek-e el öngyilkosságot. Nem volt egy fillérem sem, a nő pedig, akibe szerelmes voltam, a későbbi első feleségem, visszautasított, vagy legalábbis én így értettem, és ráadásul azt hittem, hogy ez örökre szól. Pedig nem volt ez más, mint a gyengébbik nem félelme a vonzalom kimutatásától. Kószálás közben láttam meg a toborzó plakátot az egyik utcasarkon. „Hozzád fordulunk, öregfiú! Állj közénk! A 274-esek”, mondta a szöveg, és miközben percekig ácsorogtam előtte egy gázlámpa halványsárga fénytócsájában, nem volt világos a számomra, hogy ezzel a megszólítással valójában kit is akarnak célba venni. A munkásokat? A köztisztviselőket? A hozzám hasonló szerencsétleneket, akiket szerelmi csalódás ért? Aztán legyintettem: olyan mindegy.
Pár lépéssel odébb utcalány kellette magát részeg matrózoknak.

A plakáton Chesney tábornok aláírása volt olvasható, akinek a neve akkoriban nem sokat mondott a számomra, és az sem derült ki, hogy hová vinnének harcolni. A prostituált odakiáltott valamit, de még ha lett volna pénzem, akkor sem válaszoltam volna. Nem, mert nem tartom fontosnak a testi szerelmet, hanem mert akkori állapotomban el sem tudtam képzelni, hogy még fogok ölelni nőt.

Ma már józanabbul nézem az életet, és később élvezettel olvastam Chesney-nek A dorkingi csata című könyvét is, melyet ma az úgynevezett inváziós irodalomhoz szokás sorolni. Ebben az ötven évvel későbbi jövőből visszatekintve, egy angol önkéntes szemszögéből írta meg, miként rohannak le minket a németek, és szállják meg szigetországunkat.

Ha a poroszokat tripodokra cseréljük, akkor már szinte meg is kaptuk a marsi támadást.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

6. A Phobos

De akkoriban ez érthető módon még senkinek sem jutott az eszébe, hiszen hol volt még az invázió, én pedig, mivel az esett hozzám a legközelebb, néhány óra múlva már a Royal Hospital melletti Chelsea Laktanyában álltam egy hideg és rosszul megvilágított szobában a sorozó bizottság: néhány unatkozó középkorú altiszt meg egy alezredes előtt, akinek hiányzott az egyik karja. A kitüntetéseit nem ismertem fel. A levegőben fertőtlenítő szerek szaga terjengett, a padló pedig kopott, de makulátlanul tiszta volt. Az épületet az 1860-as évek elején emelték, nagyjából sértetlenül vészelte át a marsi inváziót, és a belseje éppen olyan sivár volt, mint az egyforma téglákkal kirakott, dísztelen, utcai frontja. Addigra keresztülhaladtam egy ellenőrző ponton, ahol részletesen kikérdeztek, hogy mik a szándékaim, és kiállítottak egy ideiglenes törzslapot a nevemre; egy másik szobában felvették a személyi adataimat; aláírattak velem egy papírt, mely szerint önként és minden kényszer nélkül lépek a Hadsereg kötelékébe, „amennyiben erre fizikailag és szellemileg egyaránt alkalmasnak találtatok”, és elvégeztek rajtam néhány antropometriai mérést is, amelyekhez le kellett vetkőznöm. A bőrömhöz érintett, fémből készült eszközök kellemetlenül hidegek voltak.

„Állandó hőmérsékletre van szükségük, hogy a fém tágulása ne legyen hatással a pontosságukra”, mondta kérdésemre a fásult arcú katonaorvos, „a Bertillion-módszer ezen alapul”, aztán intett, hogy menjek, és a következő percben már arról faggatott a félkarú alezredes, hogy milyen irányú ismereteim vannak. Hogy járatos vagyok-e például a geometriában; tudok-e lovagolni; dolgoztam-e már építkezésen meg hasonlók. Akkoriban még nem filozófus akartam lenni, hanem biológus. Azt reméltem, majd ott fogom folytatni, ahol Darwin abbahagyta, és míg ő csak az élet mechanizmusaira talált magyarázatot, én meg fogom oldani az élet keletkezésének rejtélyét is. Ezért aztán rendelkeztem bizonyos alapvető orvosi ismeretekkel. Ezt végighallgatva az alezredes írt valamit az előtte fekvő, vastag füzetbe, biccentett, és már jött is a következő jelentkező: egy sovány, szemüveges férfi, én pedig alig néhány óra múlva már a Phobos, vagyis Félelem nevű csapatszállító hajó fedélzetéről bámultam a tengert. Így nevezik a Mars egyik holdját is. Utólag azt gondolom, hogy nagyon is találó név. A hullámok nagyokat csattanva ütköztek újra és újra a vas hajótörzsnek, és a vízpermettől minden nedves volt.

Lévén – előképzettségemnek köszönhetően – nem teljesen átlagos baka, hanem valamiféle átmenet a műkedvelő meg a felcser között, élveztem némi kivételezettséget: még alvóhely is jutott volna nekem az egyik kabinban, padlóra dobott jutazsákon. De nem tudtam aludni. Felkeltem, kimentem a fedélzetre, a málhák, olajos hordók, ócska gint vedelő, kártyázó, mocskos, sőt, miként hamarosan meggyőződhettem róla, gyakorta tetves és rühös újoncok közé, és hátamat a korlátnak vetve levelet írtam a későbbi első feleségemnek egy kölcsön kapott ceruzacsonkkal. Ebben elmagyaráztam döntésem okát – noha, ha valóban úgy álltak volna a dolgok, ahogy hittem, ez nem sokkal érdekelte volna jobban, mint az, hogy mi történik a szomszéd utcában. De persze teljesen rosszul mértem fel a helyzetemet, miként azóta is nem egyszer.

Felixstowe-nál megálltunk tüzelőanyagot felvenni. Reggeli öt óra lehetett, a ködben a hangok tompák és élettelenek voltak, és mi úgy merültünk el benne, mintha egyáltalán nem is létezne semmi más azon a néhány yardon túl, amelyet teljesen kitöltöttek a kikötői kötélbakok, a széncsúszdák, a gyalulatlan gerendákból ácsolt raktárajtó mellettünk a parton, ormótlan lakattal, a rothadó hínár szaga meg egy hadihajó szürkére festett tatja és rajta az ernyedten lógó angol zászló. A hadihajó oldalára a „Villám” név volt festve. Rajtam kívül szinte az összes újonc aludt. Amikor engedélyt kértem a tizedestől, akitől az íróeszközt kaptam, hogy keressek egy postahivatalt, nem adta meg. Csak napok múlva, a kiképzőtáborból tudtam a levelet elküldeni.

 

Grafika: Szabó J. Gergely

A folytatásban: Afganisztán hegyei között --- kutyák --- találkozás egy ismerőssel

Az első rész itt olvasható