Bűvölő – Jónás Tamás vers/prózái

ALAPETŐFI

Mit tagadjam? Kocsma vagyok.
Füstös mind a két szemem.
Magyar. Cigány. Ki tudja, mi.
Értelem és érzelem.
Húros ütőhangszer vagyok.
Én vagyok a zongora.
Ütik-verik, mégis muszáj
szépen megszólalnia.

BŰVÖLŐ

Tükör, folyó. Hazudni jó. Haladni jó.
Édesapám
éveken át
estimesélt.
Szamóca, só. Szagolni jó. Szaladni jó.
Vannak idők,
tavak vagy fák.
És nincs tovább.
Sziget, hajó. Remegni jó. Nyugodni jó.
Forma szakad,
szandál, szalag.
Maradj, maradj!

– Gyere az ölembe, csepp fiam.

Akkor még oda ültem.
– Gyere, ülj, ide, Tamás, az ágyam szélére.
Akkor már nem. Pedig tudtam, hogy az utolsó hívásai egyike az.
– Énekeljük el a kék az ég és zöld a fűt!
Elénekeltük.
– Apád már rám se néz... – úgy panaszkodott, hogy nem nézett a szemembe, nem vagyok benne biztos, hogy tudta, mit mond. Akart ugyan valamit közölni, próbáltam helyesen érteni a szavait. Talán azt jelentette, hogy megértette, egész életében szerette aput.
Alacsony szobában lakott akkor már. Aminek már a romjai sincsenek meg. A Rózsa úton. Csernelyben. De a Lenin úti ház sincs már sehol. A Jáki úti sincs. Becsületes, szegény sorsú a családunk: nem hagyunk magunk után semmit. Talán csak én. Talán csak én vagyok az egyetlen áruló. A kérkedő kéregető. Aki néha könyörög. Gádzsóknak. Legtöbbször figyelemért, szeretetért. Magányos büszkeségem, hogy családtagnak nem könyörögtem soha. Még bátyámnak, Árpinak sem, az életemért, amikor párnába akart fojtani.
Most vörösre festi egész testem a szégyen: mégis könyörögtem. Marinak. El ne hagyjon többet.
Vannak bölcs erdők, amelyek mindig szívesen fogadnak be, és engedik, hogy eltévedjek bennük. Leülhetek akkor egy fa tövébe, hangyabolyok mellé, és nem sírok, nem emlékezem, csak engedem magam eggyé válni a csendetlen csenddel. Hagyom megjelenni aput, hátratett kezekkel lépeget, az avar alól kidomborodó gombákat bottal piszkálja: mérges, ehető?
– Merre mész, apu?
De nem vesz észre, ott se vagyok. Vagyis ott vagyok. Szaladok utána. Kezemben tinóru, lángol az arcom az örömtől.
– Ez nem tinóru! – mondja apu, a szeme ragyog. – Azok ott, azok.
– Hol?
Messze, ahová még ellátni sem lehet, tényleg, csoportban az értékes, finom gombák.
– Honnan tudtad?
Talán nem tudta, de sokat sejtetően mosolyog.
– Ne menjetek még el!
Szerencsére nem mondom ki. Hagyom, hogy az ötödik, hatodik levél is a hasamra hulljon. Évek óta ősz van. Ugyanis.
Ha megütnek, megvernek, elárulnak, nagy bajba kerülsz. A téged bántó olyan tereidbe jut be, amit csak gyerekeidet ölelve, álmodban vagy imádkozva nyitsz meg. És részeddé válik az, aki bánt téged. Kegyetlen munka vár rád. Önműtét. Saját szerveidet, gondolataidat, érzéseidet és hitedet kell kigyomlálnod, hogy megszabadulj a benned élősködő, a szereteted templomába betörő idegentől. Egy idő után már nem tudod, ki is ez az idegen. Csak fájdalmasan sziszegsz, amikor el-eldobsz magadból egy-egy kivésett részt. És az élni akarásod, az optimizmusod mosolyra kényszerít véres padlójú műtőtermed közepén állva. Nincs erőd haragudni már magadra, se másra. Könnyebb lenne minden, ha letérdelhetnél. Veszélyes kés van a kezedben: az önismereted.

SZENT KUDARC

Először jött az eszmélet. Eszméletlen volt. Aztán a lelkesedés. Az büszke öntudatlanság. Aztán nem jött hadüzenet. Háború jött, és csapások. Nevetni akartam, de mindenki túl komoly volt. S most, amikor én vagyok az, mindenki mosolyog. Rozsdássá sírtam a szemem. Még mindig nem szeretett senki újra. Elkezdtem magamat én. De más az ízlésem. Másokat szerettem. De cirkusz volt. Amikor igazán tudtam szeretni, már láthatatlanul tettem, mert az az igazi. És most itt ez a szakadék. Szép neve van. Története. Hisznek benne. És arra biztat mindenki, hogy ne ugorjak bele. Csak sikítani tudok. Csak nem magaménak kiáltani, Isten! Nincs már erőm, hogy tovább tagadjalak.

a szépséget elmesélni még szépen sem lehet.

pár szó, persze, kimondható:
rémisztő, gondos, döbbenet.
de mindez csupán a kudarc és a szó
önmutogatása.
csak magára való a szépség, semmi másra.

engem elnémít. csak dacból írom a verset.
dolgos hiányokat teremtek.

ritkán,
talán
sikerül felzaklatni a kegyelmet.

Pár napja álmodtam, most, fürdés (vö. baptisták) közben jutott eszembe. Az egyetlen, igaz keresztény emberről szól nekem és szerintem:

Kórházban vagyunk. A vesénket kell kivenni. Nyugodt, gyanútlan délelőtt. Beállít a főorvos a kórterembe, s megszólítja a 40 körüli férfit.
– Rossz hírem van. Már csak egy órája van hátra.
A férfi nem akarja elhinni, még meg se műtötték. Amúgy is, csak egy veseeltávolítás lett volna. Viccelődve válaszol:
– Akkor kérek egy Bibliát, hadd beszélgessek Istennel.
A főorvos zsebre tett kézzel áll, kényelmetlenül érzi magát.
– Komolyan mondtam, amit mondtam.
A férfi mosolyogva néz a többiekre, micsoda ugratás ez. A többiek is nevetnek. Én nem, tudom, érzem, hogy komoly a helyzet.
– Akkor Buddha Tűzbeszédeit kérem!
Már senki nem nevet. A csend valóssá, hihetővé teszi a hírt. A halál előtt álló férfi végre elhiszi, amit az orvosa közölt vele. Maga elé mered egy ideig.
– Akkor a Koránt kérem.
A főorvos bólint, és kimegy.

ISTEN MONOLÓGJA

Olyasmit keresek, ami nem én vagyok.
Amit nem láthatok meg, annyira más, mint én.
És szeretném olyannak hagyni, amilyen.
Gyanakodnék magamra, ha megérteném.
Próbálnék nem figyelni rá, ne zavarjam őt.
Próbálnám érezni, érezhetetlenül.
Elhagyni, nyomot se hagyni magam után.
De megpróbálnám nem elveszíteni őt.
Nem akarnám szeretni, mert talán rosszul tudok.
Nem kérnék, nem várnék tőle semmit.
Adni se adnék, mert csak magamat tudnám,
amivel legszentebb szándékom tenném tönkre:
hagyni önmagában létezőnek őt.
És ha azt látnám, hogy magányos és fél,
csak sírnék, távol tőle, idétlenül, jeltelenül.