Haláltudat és emlékezet
Egyre kevésbé vallásos korunkban mintha fordítva lenne: a legtöbb ember a lassú és fájdalmas halál helyett szívesebben választja vagy választaná a hozzátartozóknak ugyan fájdalmas, de az egyén szempontjából kíméletesebb gyors halált.
" …felejtsd el arcom romló, földi mását” – írta a júniusban 75 éve halott Dsida Jenő magáról, s írták fel barátai házsongárdi kriptája fölé egy négysoros önbúcsúztató vers utolsó soraként. Akik ismerik ennek a nagyon fiatalon elhunyt erdélyi költőnek az életművét, tudják, hogy lírájának talán legáltalánosabb, legjellemzőbb motívuma éppen a haláltudat, annak a tudata, hogy – egy korabarokk költő szavaival – “a halál szüntelen hátunk mögött siet”. Ez Dsidánál másképp jelentkezik, mint Kosztolányinál (akinél gyakran szerep, mint például “A szegény kisgyermek panaszai”-ban), vagy Radnótinál (aki a külvilág történéseiből von le jóslatnak is beillő, félelmetes következtetéseket). Ők nem használnak olyan jelzőket, mint Dsida, akinél a halál akár lehet “kedves” is, vagy misztikus föltámadás-fortisszimó idilli előzménye. Persze neki – mert szervi szívbajjal született – sokkal halál-közelibb mindennapokban kellett élnie, mint a másik két költőnek. S bár Kosztolányi és Radnóti is gyakran érzékletes képekben dicsérik az életet, nincs meg náluk az életörömnek egy olyan túláradó, rapszodikus kifejezése, mint amilyet az erdélyi költőnél olvashatunk a “Kóborló délután kedves kutyámmal” hexameterekben hömpölygő soraiban.
De ha az írásom elején idézett Dsida-sort költői kívánságként (hiszen “a mű túléli az embert”) elfogadhatjuk is, nagyon nehéz ezt tennünk személyes vonatkozásban. Ez jutott most eszembe, amikor az elmúlt hetekben a halálhíreknek valóságos hulláma zúdult ránk. Az elhunytak között volt két-három közeli barát és hat-hét ismerős, magyarok és angolok, vegyesen. Utóbbiak közt a kiváló csellista, Starker János, akinek egyszer remek masterclassát hallhattam Bloomingtonban, és az oxfordi hebraista, Vermes Géza is, akivel egyszer egy teljes repülőutat átbeszélgettem Budapest és London között. De a barátok! Hiszen ha valamire sokáig fogok emlékezni – akár a nemzetközi hírű magyar eszmetörténész, akár a cambridgei Dosztojevszkij-kutató esetében –, az éppen e két ember, egy férfi és egy nő okos és jól ismert, érdeklődést és rokonszenvet sugárzó arca, ami a halál és a hamvasztás után már csak fényképeken vagy a még élők emlékeiben él.
Sem annak, aki elmegy, sem családjának persze nem mindegy, hogy valaki hosszú évekig szenved és ápolásra szorul-e, vagy pedig nagyon hirtelen viszi el egy baleset, vagy az alattomosan támadó betegség. Régebbi korokban rettegtek attól, hogy a halál gyorsan terít le valakit, s így nincs ideje felvenni az utolsó kenetet, illetve meggyónni bűneit. Egyre kevésbé vallásos korunkban mintha fordítva lenne: a legtöbb ember a lassú és fájdalmas halál helyett szívesebben választja vagy választaná a hozzátartozóknak ugyan fájdalmas, de az egyén szempontjából kíméletesebb gyors halált. (Ezért terjed az eutanázia). Talán Petrinek volt igaza, amikor a “mors boná”-ról, a “jó halál” esélyeiről értekezett nem egy kegyetlen pontosságú versében.
De vissza Dsidához, akit 31 éves korában ragadott el betegsége, s aki, ahogy azt szokták mondani, “még tele volt tervekkel”. Frissen nősült és éppen megbízást kapott a Román Akadémiától egy teljes Eminescu fordításkötet elkészítésére! Szeretett volna még Görögországba utazni…De néhány szép késői verséből már látszik, számolt azzal, hogy kevés ideje van itt, ezen a földön. S hiába mondták temetésén 1938-ban, hogy “emlékét megőrizzük”, 1946 és 1957 között nem jelent meg válogatás életművéből, és igazából csak a múlt század nyolcvanas éveiben lett ismert költővé Magyarországon. Túlontúl polgár volt, katolikus és magyar, bár ugyanakkor a szociális szolidaritás híve, ökumenikus gondolkodású és világpolgár is egyszerre. Költő, aki egyetlen pártnak sem kötelezte el magát, csak a saját lelkiismeretének.
Volt már és lesz is az idén konferencia Dsidáról: Miskolcon és szülőhelyén, Szatmárnémetiben. Mivel ezeken inkább csak az irodalmárok és vad Dsida-rajongók vesznek részt, azt javasolom mindenki másnak, lapozzák fel Dsida verseit és csodálják meg azokat a nyelvi bravúrokat, amelyekkel a “drága Jenőke”, ez a páratlan formaművész, különösen utolsó kötetében elkápráztatta kortársait. Hogy ne csak jámbor óhaj legyen a latin mondás: “Non omnis moriar”, vagyis “Nem minden enyészik el a halállal”. Mert a jó vers (ezt erősen hiszem) túlél erőszakos politikai rendszereket és divatokat, még nemzedékekkel később is emlékeznek rá, amikor a régen halott költő sorait bensőségesen, halkan idézik.
