Szőcs Géza: Ahol Faludy György szülőháza állott

Május 10-én a déli órákban Budapest VII. kerületében a Damjanich utca 54. szám alatt emléktáblát avattak annál az épületnél, amelynek helyén Faludy György szülőháza állott. Egy baleset miatt nem volt lehetséges jelen lennem, így nem tudtam azt a néhány szót sem elmondani, amelyeket terveztem, sem felolvasni új könyvemből azt a fejezetet, amelyben megidéződik Faludy – „az öreg” – alakja egy általa elmesélt történetben.

Ha ott lehettem volna, a következőket mondtam volna el:

Faludy György Pest városának egy olyan részén született, az Andrássy-negyedben, amely magába foglalja az Operaháztól, a Balettintézettől és a Zeneakadémiától a Hősök teréig az eklektikus építészet, a szecesszió és a korai modernizmus egyedülálló remekműveit. Faludy György csak néhány száz méterre született attól a háztól, ahol Rippl-Rónai József alkotott, meg Arthur Koestlerétől, akinek élete végéig jó barátja maradt. Egy-két saroknyira van ettől a helytől a Fasor utcai gimnázium, amely a 20. század legnagyobb tudósait szárnyra bocsátó műhelyként az emberi szellem történetének egyik kegyhelye. Mint tudjuk, a 20. század Budapesten kezdődött, legalábbis a század tudásra és szabadságra szomjazó énje, amelynek Faludy is egyik heroldja volt.

[Ezt követően  megjelenés előtt álló könyvemből (Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott) az alábbi részt szerettem volna felolvasni, amelynek első része az ő elmesélésére épül, többnyire szó szerint:]
                                                                                     

Lángoló udvarlás

– Azt meséli az öreg – újságoltam neki – hogy, még ifjú költőként, ő is ott sertepertélt abban a bandában, amely az úriszabó lányának tette a szépet. Egy napon pedig a kisasszony igazi irodalmi szalont eszelt ki: hódolóinak, a meghívott ifjú poétáknak őhozzá írott verseikből kellett fölolvasniuk. Az öreg is benne volt a helyzetben. Költői versenynek is nevezhetjük, ami aznap történt, a szabó lányának kegyeiért.
József Attila is kapott meghívót, de visszaüzente, hogy érzelmeit ezen a napon nem szavakban, hanem máshogyan kívánja kifejezni. Amikor az esti negyed nyolcas vicinális végighalad a közeli domboldalon, jöjjenek ki az erkélyre – teraszra? tornácra? – és ő onnan fog üzenni, abból a vonatból.
– Hát igen, a vonatból.
– Eljött a negyed nyolc, feltűnt a szerelvény. József Attila – mint később kiderült – ekkor némi petróleumot locsolt a hajára, kihajolt a vagonablakon, és meggyújtotta a frizuráját. Amely lángolni kezdett…
– Ahogyan Ady írja: szép feje kigyúlt…
– …és hosszú csóvát húzott, mely egészen a vagon végéig ért. Majd visszabújt a fülkébe és feltette a kalapját.
– Te hiszed ezt?
– Hm.
– Az öreg sörényéről még el tudnám képzelni – de József Attiláról? Mennyi haja volt, milyen hosszú, nem tudod?
– Akkor éppen sok volt neki.
– Igen?
– Igen. Akkor éppen hosszú volt a haja. A bokájáig ért.
– Azt hittem, Kolozsvárról fogsz mesélni nekem.
– Nahát éppen ez az. A kolozsvári virágáruslányok is tudomást szereztek az esetről, meg a sétatéri színésznők és a tanítónők és a kalapszalonokból a kisasszonyok… Kolozsvárott ezek után már szerenádozni is csak égő hajjal volt lehetséges a kiválasztottak ablaka alatt. Ezért olyan petróleumszagú a mai erdélyi költészet. Volt, aki a körhintán gyújtotta meg az üstökét, fénylő óriáskört írva az éjszaka sötétjébe, mint önmagába visszatérő költeményt. Más epigonok ejtőernyővel vetették magukat a mélybe, függőleges, lassú üstökösként érve földet a minorita templom mellett, Bolyai János szülőházánál, ahol a svéd király kutyájának a sírja van.
– És… te is?
– Nem. Tudod, én soha nem követtem az uralkodó irodalmi divatokat.

Szőcs Géza Sziveri-beszélgetőkönyvének néhány fejezetét az Irodalmi Jelen is közölte.

A kötet illusztrációit Jánisi Andrea készítette.