A legbizonytalanabb érzék - Vasárnapi levelek II/14.

A barátaim kertjében levitálok ezen a hétvégén. Próbálom összeszedni magam, nem idegesíteni, békében lenni, nyugalomban. Monteverdi Orfeoját hallgatom, és Cicero
Scipio álmát olvasom fel a kert végében a mellettem épp kinyíló Virágnak, s a kertészkedő Árminnak. Béke van. Ismét a filozófus házában próbálom összerakni magam. Hála és köszönet, hogy vannak helyek, ahol néha meghúzódhatok. Nyár, pihenni végre, kipihenni mindent, megerősödni lelkileg és testileg. Ebben a Cicero-szövegben van az egyik - számomra - legfontosabb mondat a klasszikus irodalomból: „A legszebb tettekben gyakorold a lelkedet.” – és bizony itt szó esik hazafiságról, férfiasságról, emberségről, különösképp a zenéről is. Most a zenéről kell írni.
Mert midőn előrejöttem a kertből, csak úgy megszokásból felcsaptam a híroldalakat. Olvastam arról, hogy a kínaiak, milyen rakétákkal hessegetik el a felhőket majd (de jó! Olimpiát!), és arról, hogy a Marson tényleg van víz (de jó! Élményfürdőt!), és végül arról, hogy egy siófoki koncerten fiatal zenészek feldolgozták a nyolcvanas évek nagy sztárzenekarának a slágereit, s hogy bár akkor táncoltak rá a tagok, utólag megnézték a felvételt, s most úgy látják – különösen a Budapest Bár és Rutkai Bori feldolgozását –, hogy derogál.
Rutkai Bori persze nyilatkozott, s kiderült, hogy nincs oda a bandáért, s az is kiderült a fellépésből, hogy az egész jól sikerült paródia, vicc. Már az is önparódia, hogy ezt elvállalta, de ez másik kérdés. Mint ahogy az egész ügy a bulvárba való, nem vasárnapiba, mögötte mégis megéreztem valamit, ami az elmúlt időszakban bennem felgyűlő és fájdalmasan feltörő szorongásokhoz szorosan hozzátartozik. Valamit Magyarországról, a gyerekkoromról, vagyis a nyolcvanas évekről, és a felnőtté válás szétrepesztő pillanatairól: vagyis a mostról. S mindenütt a legfontosabb: a zene.
Gyerekkoromban anyám és barátnője (a Kati), Éva-vermutot ittak, és az említett zenekar neonkopár zenéjére táncoltak a szegénység és bánat szikláin, a félrecsúszott életek kopogóscipőjében, abban az évtizedben, amikor gyerekszemmel úgy tűnt senki sem hordja köröttem a rászabott ruhát, mindenkin valahogy vagy túl szűk, vagy túl bő ez az egész. Akkor is rossznak tartottam azt a magyar popot, amire most annyira büszkék, az évek során összegyűltek a fül-sérelmek, s ezt már – élőszóban – lehet keményebben fejezném ki. Összekötődött azzal a nyál és hazug és hamis boldogsággal, amit vigyorgásba facsarnak, és megisznak valami cukrozott szesszel. Megvallom az ellentettje se tetszett soha, a külvárosok féldecis zenéje, a bőrnadrágos és farmeros nyugatra vágyás, miközben senkinek se volt semmi fogalma arról, hogy mi van. Se arról, hogy itt mi van, se arról, hogy ott. Ahogy Petri György mondja az Örökhétfőben, hogy „Ma mi van?” Ez jóllehet általánosítás, és mindenki azt szeret, amit akar, csak annyit mondok, hogy nekem a nyolcvanas évek magyar zenei világa nem túl aranykori - finoman szólva. Sőt, maguk a nyolcvanas évek sem tűnnek annak. A híradóban közvetíttet kivégzéssel a végén. Mindenki beszél, és mindenki újratemetet – gyerekként ezt nehezen érted meg. Aztán a kilencvenes évek nagy illúziója, ami se nagy nem volt, se illúzió, amint hazaértél. És valami mégis változott.
Változott az irodalom, a zene, a nyelv, és megváltoztak az emberek. Ha más nem a ruhák legalább mostanra többé-kevésbé stimmelnek méretben. A múlt aranyló felhői, a boldog évtizedek, amikor még szólt a Szabad Európa… a helyzet megváltozott. Jobb esetben mi már csak a Tilos Rádiót hallgatjuk, és a Világhálón azt a rádiócsatornát, amelyik épp tetszik New Yorktól-Tasmániáig. Ha valamilyen zene érdekel: rákeresek, megnézem, meghallgatom, és letöltöm. Néha cserélgetünk csak. Persze vannak kedvencek, és nekem, mert a barátomnak érzem, s mert szeretem a dalokat, amiket a Specko Jedno zenekarral játszik, Rutkai Bori ilyen. Rutkai Bori valamiért – csak az önparódiát fogadom el érvnek – elvállalta, hogy fellép ezen a színpadon, és elénekli ezt a számot. Azt nem vállalta, hogy rajongani fog érte, és azt se, hogy olyan lesz a „sláger”, mint volt. Szerintem nagyon Borikás volt, és igenis humoros. Hogy az eredeti dalt előadók ezt nem értékelik, vagy fel sem fogják, és ebből „ügy” lesz: az korjelenség. Virtuális tömeghisztéria. Ha ugyan lenne a virtualitásban súlya bárminek is. Hogy is mondja Danyi Zoltán egy versében a kertészről? „Nem tart rá igényt a virtualitás. / Hinnéd, jól megvan, míg gereblyéz, kapál, / gyümölcsfának gödröt, víznek árkot ás. / Nyugalmat a hold, a csillag se talál.” Nyugalmat találni a zenében.
A humor az utolsó fátyol, amit le lehet hántani, de nem érdemes, mondja Hamvas Béla. Ha ma Magyarországon valaki „popzenét csinál”, azt csak csipetnyi humorral érzem őszintének. Különös, hogy talán a művészet sem nélkülözheti ezt a jótékony fátylat, mert komolyan megszólalni itt és most, a közönség számára annyi, mint unalmasnak lenni, pénzről beszélni vagy politizálni. (Meglepő egyébként, hogy mennyire minden a pénzről szól, de ez egy másik vasárnapi levél lehetne a pénzügyminiszter reggelijéhez csatolva szalvéta gyanánt, hogy letörölhesse a szaftot.)
Aztán elolvastam a többiek nyilatkozatát, belenéztem a fellépésekbe, és megint erőt vett rajtam az a szorongó érzés, hogy lassan meg kéne szólalni, fel kéne emelni a hangom, akár olvassák, akár nem, hogy barátaim, emberek, kérem szépen: ez nem zene. Ez semmi. Már akkor is az volt. És gyerekként ezt még a mostaninál is biztosabban tudtam. Hogy Borika viccet csinál belőle, az olyan, mint a formátlan vasnak, amikor jó kovács kezébe kerül: megváltás. Még az a szerencse, hogy mindez csak itt lehet érdekes: Magyarországon. De hogy lehet, hogy a kert végében már más van? A filozófus háza nem Magyarország? Göröghon netán? Csak részben. A kert vége is Magyarország, ahová hátra megyek és újra felcsendül Monteverdi, és ott folytatom Cicero írását, ahol Scipio ezt kérdezi: „Miféle átható és mégis oly kellemes hang tölti be fülemet?” – válaszul pedig ezt hallja: „Ez az a zene, amely különböző, de mégis arányosan és ésszerűen elhatárolt hangközök egymás mellé illesztésével a csillagkörök érintkezéséből és mozgásából keletkezik, és finoman változó összhangzatokat csal elő, a magas hangokat mélyekkel tompítva. […] A tanult emberek énekkel és húros hangszerrel utánozva ezt a zenét, megnyitották maguk előtt a visszatérés útját e felé az égi terület felé, akárcsak azok, akik kiváló tehetségükkel az emberi élet folyamán is isteni tudományokat műveltek. Az emberek füle, ezzel a zengéssel betelve, eltompult, így a hallás a legbizonytalanabb érzéketek.”

Post Scriptum 1: Mindenhol rosszul írták Bori nevét. Rutkai, és nem „Ruttkai”, ha jól tudom.
Post Scriptum 2: Rutkai Boriról meglepően nem tudnak semmit a „Pop Idolok”. Nem oly rég készítettem vele egy interjút, itt elolvashatják. Az ominózus fellépést itt lehet megnézni. A hírt pedig itt lehet olvasni.
Post Scriptum 3: Különös, de szimbolikusnak érzem, hogy a vitás dal címe Don Quijote volt...