Orfeusz - Vasárnapi levelek II/18.

Megoldásokat keresünk az életre, válaszokat a nagy egészre, holott a megoldás maga az élet, a válasz pedig a sok kicsi részlet a Nagy Egészben. Lelkünk és testünk összeforr, és egyensúlyt csak a szellem, vagyis az értelem, más szóval a bölcsesség teremthet. Elérni a sztoát, a bölcs egykedvűséget, és helyén kezelni jó és rossz dolgokat. Szeretni a létet. Megváltozni, annyi mint átfordulni, ahogy a görögök mondták, a metanoia nem más, mint ennek megértése. Az élet célja valóban csak annyi, hogy éljünk, s ebben minden benne foglaltatik. Az élet akkor magasrendű, ha művészi. Orfeusz tudhatta ezt. Róla kell most beszélni.

Orfeusz története mindig magával ragadt. A költő, aki lemegy az alvilágba, Euridiké után, vagy valami után, amit mindig is keresett, s mégis visszatér, ám nem bírja ki, hogy ne forduljon meg, nem bírja ki, hogy ne pillantson hátra, biztos követi-e, akiért vagy amiért lement, s valóban ott van-e. Mikor hátra néz, ujjai már csak a ködöt markolhatják, a semmit, a valótlant. Én is csak mostanában tudtam meg, amikor egy valódi Orfeusz-szakértővel készítettem interjút, hogy valójában ez a része a mítosznak csak – ahogy mondja Betegh Gábor – „későbbi fejlemény”.

Az orfikus-hagyomány valami egészen más lehetett, mint ahogy bennünk a ködös antik-mítoszokról alkotott homályos képzeteink által él.

Orfeusz himnuszai talán világmagyarázatként szolgáltak két és fél évezreddel élő emberek számára, melyekben az a tudás foglaltott benne, hogy a különböző istenneveken hívott megnyilvánulások valójában egyetlen örök és végtelen teremtő arcai. Szép, akkor talán valami egészen más lehetett a görögség, mint ahogy azt a kereszténység láttatni szerette volna? Pogányok voltak?

Miből is jön, hogy pogány? Lehet abból, hogy vidéki. Vagyis, a római császárság vidékein maradtak meg csak a régi vallásban, Rómában, s sokhelyütt a sokáig üldözött és mártír kereszténység diadalt aratott, s államvallássá, majd pedig magává az állammá lett. Ezt mind tudjuk. De mi az amiben új és több és érdekes, akár Herakleitosz filozófiája, akár az orfikus-tanok?

Ahogy mondani szokta Hanzély Márton, mikor azt látja, hogy valaki filozófiát és művészetet saját hülyesége megmagyarázására erőszakolna meg: „ezek sem mondják meg a tutifrankót” – és újabban gondolatban hozzáteszi – „A tutifrankó a szeretet.”
Hanzélyre nézek. Nevetek, s mégis Orfeusz mítoszán meditálok. Ilyenek a költők. A világ máshogy tükröződik bennük, mint ahogy jó barátom mondá’ két napja egy pesti kávéház teraszán. Hát persze, a világ csak tükröződés, s a tükrök mi magunk vagyunk.

Jó volna szép tisztán tükrözni. Jó volna helyén látni a dolgokat. A világban és magunkban is. Ezért van oly nagy szomjúság a világmagyarázatokra, mint amilyet vigaszként évszádokon át nyújthatott Orfeusz, vagy amilyet nyújtott Buddha és Krisztus.
Különbség mégis van. S ez a különbség az éneklő kozmosz eszménye. Az, hogy a világ egyetlen nagy rezonancia-háló, amelyet megértve és megérezve és megszenvedve Orfeusz képessé lett oly hangon énekelni, hogy a kövek megindultak, az állatok követték, s a túlvilág őrzői megenyhültek, s visszaengedték őt az életbe.

Talán nem mellékes, hogy végül egy hamisan lefogott húr miatt a megvadult nők tépték szét, de az is lehet, hogy ez már csak mítosz része, s szintén „későbbi fejlemény”.