Nyugat - Sárközy Mátyás tárcája

Még mielőtt elillant volna az ó esztendő, a londoni egyetem megragadta az utolsó alkalmat, hogy megemlékezzék a Nyugat folyóirat alapításának századik évfordulójáról. Egyrészt kamarakiállítást lehetett megtekinteni a könyvtár kincseiből, tehát Nyugat-számokból, a munkatársak első kiadású könyveiből, korabeli kiadványokból, másrészt az egyetemi magyar-oktatást irányító Daniel Abondolo és Tarsoly Eszter szemináriumot rendezett, amin azután nem csak az ünnepelt folyóiratról volt szó, hanem a magyar irodalom angliai befogadásáról is.
(Abondolo az Egyesült Államokban született, anyja angol, apja olasz. Ő maga külsőre leginkább egy joviális szicíliai fagylaltárusra emlékeztet, remekül beszél magyarul, jól ismeri irodalmunkat, de a finnugor kisnépek népköltészetét is.)
Tulajdonképpen két beszélgetés-indító előadás hangzott el, erre a magyar próza két legkiválóbb éppen elérhető angol műfordítója kapott felkérést. A harmadik, az 1956 végén gyermekkorában Angliába hozott George Szirtes aznap nem ért rá, Így Tim Wilkinsont hallhattuk, akinek sokminden más mellett az köszönhető, hogy gondjaiba vette Kertész Imre műveit, valamint Len Rix-et, aki Szerb Antal mostani nagy angliai közönségsikeréhez járult hozzá kiváló átültetéseivel. A Szerb-regények immár 30.00 példányban is eladhatók a szigetországban. Kertésszel az volt a helyzet, hogy a Nobel-díjjal jutalmazott Sorstalanság oly gyenge fordításban jelent meg évekkel ezelőtt  Amerikában, egy jelentéktelen kiadónál,  hogy aki belenézett, néhány oldal után únottan letette. Wilkinson új változata kellett a sikerhez.
Mindkét fordító szólott arról, hogy csak született angolra, vagy gyermekkorában Angliába került, elangolosodott íróra szabad rábízni regények szövegének az átültetését, mert a brit olvasó hallatlanul igényes, egy-két kisiklás, és a bolt polcán marad a könyv. Cushing professzor, a tanszék hajdani hírneves tanára mondta egyszer erről a témáról, hogy hiába tud remekül valaki Magyarországon angolul fogalmazni, a műfordítás ennél többet kíván. Biztos, hogy a szövegébe, nyelvtanilag bármennyire helyes, be-becsúszik egy-egy olyan kifejezés, amit már fél évszázada senki se ismer, vagy olyan szó, amit csak a skótok használnak, de bizonyos szótárak mégis lajstromozzák. Ezen azután fennakad, aki olvassa.
Varga Zsuzsa, a glasgowi egyetem előadója tudatta a megemlékezés közönségével, hogy bibliográfián dolgozik, minden angolul megjelent magyar irodalmi mű lajstromozásra kerül.   Felolvasta annak a harminc-egynéhány regénynek a címét, melyek a Nyugat fennállása idején jelentek meg Angliában. Az elszörnyedés hangjai hallatszottak a közönség köréből, mert a Nyugat szerzői gárdájából szinte senki sem szerepelt a listán, ám lektűr-szerzők bőven, Harsányi Zsolttól, Földes Jolánon át Pekár Gyuláig (!). Hát igen. Móricz Zsigmond talán olyan visszhangra talált volna, mint a nagy oroszok: Dosztojevszkij, Turgenyev és persze Tolsztoj. Az angol olvasó megérezte az ő prózájuk erejét és ízeit. (Bár megjegyzendő, hogy a szigetország olvasóközönségét általában nem érdekli a nyelvére lefordított irodalom. Kiváló hazai szerzők százai elégítik ki a szükségleteit.)
Végül a beszélgetés visszakanyarodott a Nyugat centenáriumához. Hozzászólóként ismét megjegyeztem, hogy a folyóirat név-választása száz évvel ezelőtt nem  lehetett véletlen. Ady is ott volt még az alapító atyák között, Ady, aki már korábban, 1905-ben megírta híres cikkét a Figyelő című lapban, hazájáról, amely kompország, ami csak "mászkál" Kelet és Nyugat között, "de szívesebben vissza".
Nem először hangoztattam véleményemet arról, hogy ez a kompország immár horgonyt vetett a Nyugat partjainál, de  fedélzetén azért még mindig elkeserítően nagy a rumli.