Ó, Mari! – Vasárnapi levelek II/8.

 „Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,
itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,
holott pimasz harkály, holott ázott veréb,
randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.”
(Petri György: Csak a Mari maradt)

A régi költészet nem csak azért lehet a mai emberek számára érdekes, izgalmas, fontos, mert abban gyökerezik a jelen irodalma, nyelve, hanem a beleérzés és a szív mélységeinek oly ösvényeire is eljuthatunk egy-egy ilyen szöveg nyomán, amelyre a ma irodalma nem mer menni. Az anyához való viszonyulás minden korszak fontos jellemzője.
József Attilát Hamvas azért ítéli végül el, mert szerinte kiszolgáltatta saját anyját olvasóinak, mindenért őt hibáztatta, vásárra vitte a bőrét, és ott a tömegbe hajította, ha úgy tetszik. Saját családunk szennyesét kiteregetni még ma is erénynek tűnik, holott nem biztos, hogy minden esetben az, s a holtak lelkéből nagyot harapni mindig bűzös lelkiismeretet hozand. Nekem pénzt ér fájdalmas énekem, s hozzám szegődik a gyalázat, hacsak nem a mesterség nemessége felől fogom meg, hacsak nem anyáinkon élősködök, hanem önnön bőröm viszem a vásárra, s azt adom: ez az én testem, ez az én lelkem, ez az én tudásom. Kevés vagy sok, jó vagy rossz – szempont, de nem elsődleges – legfontosabb, hogy igaz.
Etika és poézis - bármennyire kellemetlen is ez a tény sokaknak - bizonyos idő után kell, hogy találkozzék. A szerepvers persze más. De minő gyönyörűség, mikor egyszerre találkozik a régmúlt, a hit, a néphagyomány, a saját lelemény, a lírai invenció, a történelem egyetlen versben.
Ezt a verset a XIII. század végén írták le, s csak 1922-ben került elő, vagy legalább is lett újra ismerté.  Ha engem valami nagyon foglalkoztat, akkor szeretném átengedni magamon, átszűrni, átrostálni. Embereket éppen úgy, mint bölcseletet, művészetet.  Szeretek a mélyibe ásni, megérteni, és átérezni, mert szívem hárfa, tízezer húrral, mit, ha jól pengetnek mély harmóniák válaszolnak vissza. Épp ezért nem vagyok túl gyors a megértésben és a tanulásban, mint mások, kiket el sosem is ragadna egy-egy ilyen költemény arra a kalandra, hogy ne csak történetét, a róla szóló okos munkánkat vegye figyelembe, hanem vállalkozzon valami veszedelmesebbre is. Ilyen veszedelmes vállalkozásra adtam fejemet, mikor tehát ezt a nyelvemlékünket, az Ómagyar Mária-siralmat szűrögettem tudatom szitáján át. Elolvasom a régit, az átiratot, s megleltem egy értelmezést A. Molnárét is.
Nézem, nézem, előttem kis fekete noteszem, s hát csak megindult éjfekete tintát húzva maga után a tollam. Nézem, hogy ez az én olvasatomban máshogy szól, az én fülemben máshogy zeng vissza, s félszemmel sandítok A. Molnár tudós és pontos értelmezésére, s másik féllel az eredetire, ám fülemet a régi rímek csengésére hegyezem, s szívemet Mária-eszméje járja át, ki annyira kesereg az ő szép fia halálán. A Planctus így kezd el hangomon szólni, s az eltérés oly kicsi, hogy csak pirulva merem megmutatni, de ha olvasóm gondolja, mégis vesse össze A. Molnáréval s az eredetivel. Mert nem csak a rímek, s beleérzés a különbség, hanem néhány szónak bűvölete is. Ilyen az első strófában a *sepedyk, ami van ki szerint ’szepeg’ (PAIS), s van ki szerint ’sebez’ (A. MOLNÁR), pedig itt még ki is jön a rímre, hogy ’süppedek’. De nem megyek végig a szépséges szavakon mi e versben van, s melyek alapján megláthatjuk, hogy világ és a virág mint fekszik össze, a fénylő, fényesség alapjelentésű *vir tőben (BENKŐ). Inkább csak arra hívnám fel az olvasó figyelmét, amit én akarva-akaratlanul, de megváltoztattam, így tehát nálam nem fájdalmából (A. MOLNÁR) van, hanem búbánatban, amely az eredeti *buebeleue vagyis ’bújából’-hoz jobban illik, s szerintem érthető. Van pár komolyabb eltérés is, mint az *olelottya alélása, melyből alszik szavunk is jön, s én ezt kíméletlenül ’zúzatva’ szóra írtam át. Azért hogy érzékeltessem Mária súlyos fájdalmát, s hogy összecsengjék az előző sorral, ezáltal inkább áldozva a zeneiségnek, s a hatásnak, mint az eredetihez való hűségnek, de szerencsére legkomolyabb nyelvészeink foglalkoztak e szöveggel eleget, s az ő átirataikból, értelmezéseikből ki lehet olvasni a pontosat, enyémből meg talán valami mást.
De van ám más bűnöm is! Az *iunhum, mely a ’belsőm’, vagy ’belső gyomrom’ lehetett talán, s melyet ’szívemnek’ fordítanak a tudósok, nem átallottam keblemnek átkölteni ugyanezen strófában, hol a szív összezúzatik. S hogy a hangzás jobban passzoljék nálam nem ’világ világa’, hanem világnak világa Krisztus. Ám a legbotrányosabb galádságot csak ezután hajtottam nagy vidáman végre, midőn a *scegenul szóhoz értem. Ezt a szavat van ki ’szégyenül’ (MÉSZÖLY), van ki ’szegényül’ (PAIS), s végül ’megrútul’-nak (A. MOLNÁR) érti. Itt igen összetett jelentése lehetett, hogy Jézus szépsége fogyatkozik meg, s én inkább ezt a következő sor ’hulló’(*hioll) szavához igazítottam, s finomítottam, hogy mai jelentésébe félre ne tessék érteni. Éppen így az igen nehezen visszaadható *therthetyk, mely ’törtetik’, vagy ’kifelé feszül’ (MÉSZÖLY), vagy mások szerint ’láttatik’ (A. MOLNÁR) nálam inkább ’kifakad’, hiszen siralomról van szó, mely itt szomorú énekként zeng a tizenharmadik századi magyar nyelven keresztül felénk, valójában két évezreddel korábbról, egy édesanya ajkáról. Ezt kell átérezni.
S máris értjük mért van oly sok helyen kicsinyítő képző, hogy fiacskám, de mivel ez mára pejorálódott a köznyelvben, ezért néhol kis-fiamat írtam. Az engem-tőled kapcsolatát annyira hangsúlyosnak éreztem, hogy a strófák első sorába, első helyre vettem, s van egy másik szó is, az utolsó strófában, mely az eredetiben nem szerepel, s figyelmeztetnem kell rá, ez a ’könyörgök’, melyet én az egész beszédhelyzet és záróakkord aláhúzásaként, a mostani olvasó felébresztéseként szúrtam belé, a kegyelem szó ismétlése helyett.
Mindezt figyelembe véve én tehát csak egy szabadabb és talán a jelenben jobban zengőbb olvasatot hoztam létre, elsősorban a magam gyönyörűségére. Igaz viszont, hogy nagyon érdekel, hogy mind a szövegről, mind a poétikai helyzetről, a vers beszélőjének viszonyulásáról, s lényegében egyik legrégebbi fennmaradt magyar költeményünk mondandójáról mit gondolnak mások. Mert mégis, a nyilvánvaló történelmi, kultúratörténeti okok mellett, van abban valami nagy misztérium, véletlen és talán még üzenet is a késő korok számára, hogy a magyar nyelv első irodalmi emlékei egy Halotti Beszéd és könyörgés, és egy Mária-siralom. Előbbi a lét múlandóságáról, utóbbi az anyai szeretet legsűrűbb esszenciájáról vall. Anyák, kik így-vagy úgy, jól-rosszul, de életet adtak nekünk, s ebben az életben életünk társai voltak, s kötöttek a múlthoz, a régi korokhoz, az anyanyelvhez. Anyáink, akiket minden gyötrés, minden kínzás, és minden értetlenség ellenére, mit emberek egymással tesznek: nagyon szeretünk. 

 
 
Ómagyar Mária-siralom
 

Siralmat sem ismertem
Most siralomba süppedek.
Bú gyötör, elepedek
 
Választva világomtól,
Zsidó fiamtól,
Édes boldogságtól.
 
Ó, én édes Uram,
Egyetlen kisfiam;
Síró anyját tekintsed,
Búbánatban segítsed!
 
Szememből könny árad,
Keblem búban fárad
Véredet hullatva,
Szívemet zúzatva. 
 
Világnak világa,
Virágnak virága
Keserűn kínoznak,
Vas szeggel átszúrnak.
 
Jaj nékem, én fiam,
Édes mézem,
Elomló szépségem,
Vízként hulló vérem!
 
Siralmam, fohászom
Kifakad belülről.
Keblem nagy búja
Sohasem enyhül.
 
Engem végy halál,
Egyetlenem éljen.
Maradjon Úrnak,
Kit világ féljen.
 
Ó, igaz Simeonunk
Biztos szavat szólt:
Érzem a bú-tőrt,
Amit megjósolt.

Tőled nem válhatok
Életben maradással,
Fiam, kínzással
Vetnek halállal.
 
Zsidó, mit teszel?
Törvénytelen!
Fiam meghal,
De bűntelen.
 
Elragadva, elcibálva,
Ütve és verve
Ölöd őt meg!
 
Kegyelmet fiamnak
Könyörgök, nem magamnak.
Avagy halál kínjával,
Anyját édes fiával
Egyszerre öljétek el.