Menekülés az életből - Vasárnapi levelek II/9.

avagy tiszavirágzás az Usher-ház taván

Régi terve valósult meg Hanzély Mártonnak, mikor sikerült megszöknie az életből, és egy napot eltöltenie lustálkodással, pihenéssel, szóval tökéletesen haszontalanul. Haszon, ó napjaink torz istene, te mélabús bánatkór, amiről azt hiszik kancsódból oly nektár csöppen, mellyel a szemtelen Fortuna és a közönyös Fátum istennői kiengesztelhetők. Haszon, mily dicső érted pusztulni, mikor már a haza, a szerelem, s más fogalmaink és eszméink deli fényét avítt métely ette el eme világból.
Haszon, téged dicsér a hétköznapok betonkockákból font gyöngysora, téged, ami túl vagy az elég, az éppen jó, a megfelelő, a pont jó életen. Téged, haszon, ami a felélhetetlen és kihasználhatatlan és visszafordítatlan felhalmozást jelented ma, azt, ami már túl van értelmen, amivel nem okoznak – még tulajdonosának sem – örömet, azt amiből pazarolni sem mernek, oly múlandó. Ó, Haszon, dicsérünk téged, te legnagyobb isten az üvegvitrinszerű irodaházak kalitkái mögött, mert tiéd a hatalom, és tiéd az ország. Ezt hallotta meg Hanzély Márton, a világhírű időutazó és rettenthetetlen aranycsináló, midőn barátja az utolsó Herceg csöndes jóvoltából letette kémcsöveit, odahagyta pipettáit, bezárta laborját, lelakatolta időgépét, kirakta múltidők varázsporát és az örökélet itókáját árusító csöngőkapus boltocskájára a RÖGTÖN JÖVÖK táblácskát, ami lévén a cégtulajdonos időutazó az arra járókat méltán megmosolyogtatá.
De Hanzély nem jött rögtön.
Látta, hogy körötte hogy épülnek az üvegpalotába préselt életnek csúfolt halálok, s hogy mindehhez még saját szakmája utolsó képviselői is asszisztálnak. Ezért döntött úgy, hogy mint egykoron az, akiről úgy vélte, hogy talán apja volt, hiszen hazánkban mindig is különös rokoni szálak fűzték össze az olyan hősöket, melyek költők szívének árnyaiból és fényeiből szőtték esőkabátjuk a múló idő záporában, így tehát elindult apját, az öreg Szindbádot megkeresni, ki rég elhagyta már az árnyékvilágot. De tudta, még ha neki maradnia is kell egy darabideig, vannak oly kapuk, melyeken átlépve pillanatra kapcsolatba lehet lépni az ősökkel, s tanácsot, erőt, bíztatást, vagy csak reményt lehet fakasztani a Valhallába jutott elődökből. Így aztán Hanzély Márton megszökött ezen a vasárnapon az élet elől, és senki sem tudott róla, csak az utolsó Herceg sejtette, s az a Virág, ki erdő mélyén nyílik a titkos fényre. Hanzély hozzáindult, ereje fogytán volt, az elmúlt idők időutazásai és aranycsinálásai kissé kimerítették az ereiben áramló tündérfolyondárok zöldellő erejét, melyeknek különös áramlásai adtak Hanzély szemének - a belesüppedő leánykák szerint - smaragdos huncut ragyogást. Virág már ott várta szirmos fejét, zöldellő száracskáján ringatva az állomáson a világ végén. Esernyőjét és kofferét hozta Hanzélynek, telirakva az életen túli tértelen és időtlen birodalomban nélkülözhetetlen kellékekkel, melyek bizonyára hiányoznának innen Mártonunknak. Aztán pohár bort ittak az éjjel, hosszasan szerelmeskedtek hajnalig, kiadós reggeli után elmerengtek és olvastak és elindultak a kapualjba. Hosszú utcácskákon, sűrű szövetű városon vágtak át, Hanzély kezében kofferját, és esernyőjét tartotta, Virág pedig illatfelhőből szőtt ruhájában, láthatatlan kézsimításokkal vezette kedvesét.
Így aztán egy egész, csöndes, hangtalan napon át, az esztendő nyarán, mikor a felhők, ha megjelentek nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, nehéz terhükkel a jéggel, utazott egyedül, láthatatlan Virága nyomán, egy különösen sűrű városdarabon; és végre, mire az est árnyai felvonultak, ott volt a méla Usher-ház látkörében. Nem tudta, hogy történt, de az épület megpillantására elviselhetetlen szomorúság érzése járta át szellemét. Azért mondjuk: elviselhetetlen, mert ezt az érzést nem enyhítette semmiféle olyan, félig már kellemes, mert költői hangulat, amilyenben rendesen fogadja a lélek a pusztaság vagy borzalom legkomorabb természeti képeit is. Úgy nézett az előtte nyúló látványra - a csupasz házra s a környék sűrű homlokzatrajzára, a zordon falakra, a kifejezéstelen szemhez hasonló ablakokra, a néhány sor útszegélyen heverő kőre és a falakba felejtette golyónyomokra -, oly tökéletes nyomottságával kedélyének, amit semmi más földi érzéshez nem tudott hasonlítani, mint az ópiumszívó másnaposságához: a mindennapi életbe való keserű visszaesésnek, a fátyol lehullásának iszonyatával. Valami jegesség volt, valami süllyedő, émelyedő érzése a szívnek, valami könyörtelen zordsága a gondolatnak, amit a fantázia semmiféle ösztökélése nem tudott szárnyalásra sarkantyúzni. Mi volt az - s megállt a gondolatra -, mi volt az, ami úgy felzaklatta idegeit, mialatt az Usher-házat szemlélte? Hiszen ide indult, ez a kapualj volt célja midőn megszökött!?
A rejtélyt nem tudta megoldani; sem megbirkózni az árnyképekkel, melyek mindenfelől megszállták, amint így tűnődött. Vissza kellett térnie ahhoz a ki nem elégítő konklúzióhoz, hogy míg egyfelől kétségtelenül léteznek szimpla természeti objektumoknak oly kombinációi, melyeknek ily hatalmuk van érzéseink felett, addig másfelől e hatalom analízise azok közé a vizsgálódások közé tartoznék, melyek túlhaladják elménk mélységeit.
Lehetséges, gondolta Hanzély Márton, hogy e ház és környék elemeinek, a festmény részleteinek pusztán különböző összeállítása módosítaná, vagy tán meg is semmisítené ezt a képességét arra, hogy ily fájdalmas impressziót keltsen; és, e gondolat hatása alatt cselekedve, kilépett Virága illatának biztonságos felhőjéből és belépett a kapualjba.
A kapu kinyílt és bent a belső udvar közepén egy halványfekete, komor tó meredek partjánál, mely töretlen fénnyel nyúlt az udvar közepén, lenézett - de még didergetőbb borzongással, mint az imént - a szürke sás és a kísérteties falak és a kifejezéstelen szemekhez hasonló ablakok elváltozott és megfordított képmására.
Hanzély ezután lehúzta cipőjét, kofferét és esernyőjét erősen megmarkolta és belelépett a fekete tóba. Lassan lépkedett benne, s érezte a sűrű iszap, mint issza magába lépéseit. Szinte hangot sem keltett midőn eltűnt, a víz tükre ismét feketéllőn kimerevedett, s ideát senki sem vette volna észre halálát, hacsaknem az az egyetlen illatos Virág, ki titkon őrizte, vezette és féltette is az időutazót, de tudta, most várnia kell reá.
Hanzély Márton, mintha egy végtelen tükör felszínén állt volna, a tükrön különböző irányokból párálló alakok jelentek meg, akiknek sem hangját, sem körvonalát kivenni nem lehetett. Ekkor leült, kinyitotta a kofferjét, s elővett egy palack igen finom vörösbort, némi elemózsiát, kockás abroszt, melyet kiterített, több borospoharat, s kinyitotta a bort, kitette az ételt. Az árnyak megenyhültek, körvonalakat kaptak, hangot, és letelepedtek Hanzély kockás abrosza köré. Elébb apja, Szindbád, majd Esti Kornél érkezett, s volt még néhány elvetemült költő is a társaságban, kik a túlvilág tükrei közül épp abba bámultak, amelyen át Hanzély jött át. Hosszan beszélgettek, oly nyelven, melyet átültetni itt nem tudunk, s minden korty borra múlt a sötétség, s nőtt a derű halovány fénye. Mígnem Hanzély megkérdezte:
- Mondják csak, Uraim, Szindbád, Esti Kornél, s önök idegen költők, van-e értelme az életnek?
Hogy mit válaszolt Szindbád, Esti Kornél, az idegen költők, a kétségtelenül világhírű időutazónak, és sajátos aranycsinálónak, annak, ki megszökött az életből, s az Usher-ház kapualján,  belső udvarán rengő fekete tó tükrén a túlvilágba átlépett: nem tudjuk. A várakozó Virág csak azt látta, hogy a fekete tóból millió tiszavirág szállt fel, s kinyitott ernyővel a potyogó bogaraktól védve magát, huncut zöld szemekkel mosolyogva lépett ki a kapualjból, vissza az életbe Hanzély Márton.