Klíma

József Attila csodálkozna, ha élne, hogy a róla elnevezett budapesti utcában luxuskocsik bemutatóterme található.

Annak nem örülne, hogy ezek az autók a gazdagok stá­tusszimbólumai, míg az országban európai viszonylatban is feltűnően szélessé vált a szegények és a nagypénzűek közötti szakadék.

A magyar ember ötletes. A tágas autóbolt nagy üvegtáblái mögött nem csak Jaguárok és Land Roverek láthatók, a sarok kicsinyke rádióstúdióvá alakult át, az utca népe megcsodálhatja, ahogy ott ül két fiatal bemondó a mikrofonok és a keverőpult mögött, hajnaltól késő éjjelig nyomják a sódert, közben pedig olykor hírek, még sűrűbben közlekedési útjelentések hangzanak el a Rádió Q műsorában.

Nemrégiben Kaiser Ottó fotóssal és folyóirat-szerkesztővel ket­tesben vendégszerepeltünk ebben az üvegkalickában, be­mu­tattuk a Hungaricum című, pompás kiállítású negyedéves kiad­ványt, ami a határon túli és szórványmagyarság kulturális érté­ke­iről ad képet.
A Rádió Q ifjú munkatársai felkészültek az interjúra, és üde lazasággal csupa helyénvaló kérdést tettek fel nekünk, tőlem például azt kérdezték, hogy ha ennyire része vagyok a magyar irodalomnak, miért élek továbbra is Angliában?

Természetesen nem először szembesültem e kérdéssel, tehát félő volt, hogy megint a sztereotip válaszokat húzom elő a pakliból: elmondom, hogy távozásom idejétől, tehát 1956 őszétől a kommunista birodalom 1989-es összeomlásáig harminchárom esztendő pergett le a homokórán, megszoktam a ködös szigetország furcsaságait, nagy nehezen kialakítottam magam körül a polgári jólétet is, részletre megvásároltam a családi házat, körülbástyáztam az írószobámat sok ezer könyvvel, fizikai értelemben tehát odanőttem Londonhoz, ha lelkemben nem is. Aztán hozzáteszem ehhez, hogy a huszadik századi angol írók javarésze külföldön élt, mert keresték a napot és a meleg tengereket, a Dél-Franciaországba költözött Graham Greene, Anthony Burgess, Somerset Maugham vagy Lawrence Durrell angolságát mégsem vonja senki kétségbe, sem azt, hogy írói termésük szerves része az angol irodalomnak.

Ám kipillantva az üvegfalon túlra, az ötös autóbusz megállójában várakozók fagyosan toporgó kis csoportjára, másféle válasz ötlött az eszembe. Lehet, hogy azért, mert előző este, társaságban, megint heves vita dúlt köröttem a magyar társadalom heveny betegségeiről.

– Hát az úgy van – mondtam, elfeledve a szabályt, miszerint „hát”-tal rádióinterjúban sem kezdünk mondatot –, hogy illusztris nagyapám, Molnár Ferenc színpadi szerző New Yorkban volt emigráns, ahol nyáron, a hőségben, rettentő magas a levegő páratartalma, meg lehet fulladni. Egy magyar barátjának panaszkodott zihálva, hogy ezt a nyomott időt nehezen bírja a szíve.
„Miért választottad akkor emigrációd színhelyéül a rosszklímájú New Yorkot?” – kérdezte az illető.
„Nem a klíma miatt jöttem ide” – felelte Molnár, s szomorúan bölcs mondását azóta is sokan idézik.
– Nos – folytattam én –, Angliában telente olykor vízszintesen esik az eső, nyaranta pedig borongós szürke idő van. De én bizony éppen a klíma miatt élek ott. A társadalmi klíma miatt. Jót tesz a közérzetemnek.