Sárközi Mátyás: Stílus

Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a  rangos budapesti Író Akadémia harmadízben is meghívott előadónak. Tavalyelőtt arról be­szél­tem, hogyan lehetséges magyar íróként külföldön élni, hosszú ideig távol a szülőföldtől, idegen nyelvi közegben. Tavaly, mivel éppen elkészülőfélben volt a Vízszintes zuhanás című naplókötetem, afelett elmél­kedtem, miféle irodalmi műfaj a napló. Persze, sokat hivat­koztam Máraira. Most októberben prózaelemzésre készülök, és egyre többet gondolkodom azon, milyen tanácsokkal szolgálhatok hallgatóimnak a stilisztikai megjegyzéseken túlmenően, például arról, hogy miként nevezzük el a regényalakjainkat, vagy milyen címet válasszunk az írásművünknek.
Azt olvastam egy angol pedagógiai szakmunkában, hogy ha előadást vagy beszédet tartunk, bevezetőképpen nyerjük meg a hallgatóságot néhány vidám anekdotával. A kézikönyv nem mulasztott el figyelmeztetni, hogy temetési szónoklat esetében elegendő egy tréfás történet is.
Bizonyos, hogy beillesztek előadásom elején valamiféle kedvcsináló sztorit. Éppen most mesélt oda illőt az én kedves Laci barátom. Mint elmondta, ő az Idegen Nyelvek Főiskoláján hajdan stilisztikát is tanult, és a tanársegéd gyakorlatképpen kiosztott egy háromoldalas elbeszélést, amelyben a jelzők helyét üresen hagyta. Az volt a feladat, hogy a diákok a legmegfelelőbbnek gondolt jelzőket írják be a szövegbe.
Másnap, az értékelésnél, azok részesültek dicsé­retben, akiknek a házi feladata a leginkább fedte az eredetit. Lacinak egyetlen egy jelzőt sem sikerült telibe találnia.
– Még van mit fejlődnie – mondta fejét csóválva a tanársegéd.
– Ez valószínűleg igaz – védekezett Laci –, de az is meglehet, hogy jobb stiliszta vagyok, mint ennek a szövegnek a szerzője. Ki írta ezt a kis novellát?
 – Én – felelte komoran a stilisztika tanára.
 

Keresse az újságárusoknál az Irodalmi Jelen 2008 szeptemberi számát.