A költészet napjáról - Vasárnapi levelek II/49.

Hagyjátok, had múljon ez is ki, mint ahogy világotokból minden eltűnt, ami szép és nemes! Ma már nem tudom meggyőzni a publicistát, irodalomtörténészt, hogy ne teregesse ki régmúlt idők íróinak, költőinek magánéletét, mert az hullagyalázás, és nem tudom meggyőzni a festőt, hogy morális tartás nélkül ne fessen, mert képei ocsmány maszatolások lesznek, akkor hogy is beszélhetnénk költészetről?
Sokan próbálják humorral, bájjal, kalanddal, misztifikációval, fantáziával elvarázsolni olvasóikat, tanítványaikat, annyira, hogy hirtelen tisztává váljék a kép, s ha többször nem is, de legalább néha kézbe vegyen valaki holt vagy kortárs költő kötetét, és élvezze a költeményeket.
Mert a költészet öröm, élmény, és élvezet. Olyan a jó vers, mintha az ember egy borvidéken, remek mediterrán vacsora után, szikrázó és gyémántos borral poharában, csinos kis babájával üldögélve hirtelen, - midőn szétharap egy fokhagymával töltött olajbogyót - megsejtene valamit a nagy egészből. Olyan a jó vers, mint az az álom, ami nem is ébredéskor, hanem váratlanul napközben eszünkbe jut, s eltűnődünk rajta, és aznapra őszintébbek, kedvesebbek, igazabbak leszünk. Mert a költészet jobbá teszi az embert. A költészet nemesít. Olyan, mint a metszés és a bújtatás a kertészetben, nagyon sok van benne a gondoskodásból és az odaadásból.
Ma persze nem ezt ünneplik. A költészetben semmi többet nem látnak, mint valami különös luxust, valami furcsa és zavaros ügyet, amelyet - s ez végképp meglepő - magukat komolynak mondó férfiak űznek lelküket kitárva, kitépve és felmutatva szívüket ötszáz, ezer, kétezer példányban véresen és még dobogva a könyvesboltok polcaira önként, sőt izgatottan kihelyezve. Valaha rang volt, és dicsőség költőnek lenni a hazában, pedig nem is volt napja a költészetnek.
Sokszor mondták nekem, hogy a költészet mindig is szűk klikkek magánügye volt, mindig csak keveseket érdekelt, és hogy ne csodálkozzak, s végképp ne keseredjek el, ha alig van visszhangja annak, amit csinálok. De én ezzel nem értek egyet! A költészet közös ügy, mint ahogy a zene is, a szobrászat, az építészet, a festészet, és a tudomány is. Csak halkan merem megjegyezni, hogy: ebből épül a haza.
Ha izgulunk azért, hogy vajon megtalálják-e betegségek ellenszerét a kutatók, akkor jól felfogott érdekünk érdeklődve szemlélni a valódi műalkotásokat, amelyek a lélek és a szív nyugtalanító kérdéseire keresik a választ. A művészet a legnagyobb kutatások és kísérletek összefoglaló neve, s a tudomány is csak számtan és gyilkolás elgondolkodtató művészet, és az abból fakadó morális alapállás nélkül.
Ma egyébként kétféle költészetet kanonizált a magyar irodalmi sajtó. Az egyik a profán, ürülékben és ondóban fetrengő, a másik a szomorúan, önnön lététől meghatódott, unalomban senyvedő. Szerencsére azt az irodalmi sajtót alig olvassák, de a közönség éppen így elfordult a költészettől is. Ki olvas ma recenziókat? Ki olvas ma esszéket? Ki olvas ma költészetet? Pedig vannak mások is. Köteteik vannak, melyek erősek, szépek, s az új korokra új és jó és igaz válaszokat zengnek. De róluk nem, vagy csak alig, csak szűk körben szólnak.
De mégis van kivétel! Vannak a kevesek, s hiába tiltakozok én magam is, hogy a költészet nem magánügy, nem a keveseké, hanem a közösségért tett nagy kísérlet, a közösség megemelésére tett emberfeletti feladat, be kell látnom, hogy ma Magyarországon csak egy nagyon kicsi, művelt, okos, érzékeny réteg az, amelynek ízlését nem deformálta el a mucsai szintre süllyedt média. Ez a kis réteg nem feltétlenül vagyonában, vagy kapcsolataiban számít elitnek, hanem ízlésében, érzületeiben, és emberi minőségében. Csakhogy ebbe az elitbe, ebbe az új nemességbe nem születni kell, hanem igenis fel lehet emelkedni a mocsárból, ki lehet magunkat húzni, és bárhol és bármikor lehet választani. Mert ez az, amit még a magyarnak meg kell tanulnia nagyon keményen: választani. Választani utat, életrendet, kapcsolatokat. Választani és nem szalmalángként elégni, hanem kitartani. Vegyünk példát a barackfáról, mely újra és újra, határozottan, minden hezitálás nélkül, alig érthető konokságról adva bizonyságot évről-évre virágba borul ilyenkor. Talán a barackfa így ünnepli a költészet napját? S ha már van ilyen, ha a barackfák, és az egész tavasz egy ünnep, akkor válaszoljunk: mi hogy ünneplünk? Tegyük le az újságot, kapcsoljuk ki a rádiót, s ha nem is gyújtjuk fel a tévét, de legalább dugjuk el, s olvassunk verseket. Verseket! Verseket, s legyen ez a mi választásunk, a mi virágba borulásunk, a mi dicsőséges tavaszunk.