József Attila
(1905. április 11.–1937. december 3.)
József Attila kimaradhatna, mint rendesen. József Attila aztán nem legenda. Élete, halála nyitott könyv. Ami az oktatásra vonatkozott Vörösmarty kapcsán, itt érvénytelen. József Attilát lehetett tanítani. Akár heteken át.
Persze itt is a jóváhagyott, balos irodalomtörténészek által szépen felcsavart architektúra szerint. Proletárfiú. Árvagyerek. Mosónő mama. Horthy-nyomor. Fasizmus. Tagja a kommunista pártnak. De a frakciózó MKP kiveri őt a pártból. Az árulók elárulják az árvát. Kivágják az egyetemről – a szögedi egyetem fura ura, szegény nyelvész Horger Antal egymaga képviseli a gonosz tanárt –, mi ez, ha nem az agresszív hortysta oktatáspolitika, amely elnyomta a proletárifjút? Pedig a zseni mellett se oktatónak, se élete társának nem lehet örömünnep. A kis zseni kezelése is probléma, hát még az ős-zsenié. Egyetlen pedagógiai módszer se alkalmas rá, hogy jól kezelje.
Olyan nyelvet használ, szövegkezelése annyira különleges, hogy azonnal felfigyelnek rá a nagyok. Juhász Gyula (aki nem tényező a maga korában), Kosztolányi (a nyelv császára), Babits (a depresszív és kisebbségi komplexusokkal vert másik császár). Ki-ki a maga stílusában közeledik. Juhász Gyula segítőkészen. Kosztolányi taktikusan, türelmesen, távolról. Babits büntetve, hisztérikusan, ahogyan mindenhez, ami fölött nincs hatalma.
De mindegy volt. Talán mindegy.
József Attilának így volt megírva, iskolát teremtsen, képi világa epigonok ezreit szülje, de neki magának sok öröm ne jusson se az életből, se a nőkből, se a láblógató boldogságból. Így volt megírva, hogy halála helyszíne szimbolikus mészárszékké váljon, aki tiltakozni akart valami ellen, aki besokallt, aki valami okból közel érezte magát JA-hoz, de éppen elege volt az életből, levonatozott Balatonszárszóra, feküdt a sínekre. Latinovits, B. Nagy László, és ahogy mondani szokás: és sokan mások. Kicsik, nagyok – egyetemben. A vasutasok kimondottan utáltak Balatonszárszón szolgálni.
Nem teszi fel senki a kérdést, hol ez az életmű. JA életműve – minthogy annyira közismert, agyonoktatott és agyonideologizált –, hogy realitásnak tűnt a veszély, esetleg megelőzzük, odamarad a kommunizmussal. De nem. Itt van. Ledobta a ráerőszakolt világnézet valamennyi sallangját, dió a héját, menetel tovább. A zseni meglátásai, megfigyelései a világ minden változatára, minden időben érvényesek. Ez különbözteti meg a napi irodalmi pojácát, a kurzusvitézt a tehetségtől.
A Költészet napja a mai. JA születésnapja. 1905. április 11-én született Budapesten. Talán mára megfontoltan választana, és pontosan tudná, hova lép, mibe lép (be). Hogy mibe lépne, honnan ki, és azt milyen szorgalommal tenné, biztosan nem tudható, de megfontolt volna, óvatos, messze túl a mozgalmon, a mozgalmakon, a lobogó hiteken, a dühödt kirohanásokon, az ideológiai csatározásokon. Talán.
Költészet napja. A Költészet napjába vélhetőleg lépne (be). Mi mást tehetne, ha megéri a 106. születésnapját, és az egész ország a Költészet napját ünnepli, nemigen tehetné meg, hogy kihagyja, átlépi az április tizenegyedikét, hajnalban lemegyen horgászni a Dunára.
Minthogy mi – a slep – hagyományosan a születésnapján rendezzük. Úgy értem, az ország, a magyarul beszélő és olvasó világ, vélhetőleg addig, amíg lesz ország, s a világban magyarul olvasó magyar verskedvelők (ők minden nappal sokasodnak), és az országban születnek költők.
Ami azt jelenti, a ma verskedvelőjének + a hivatal, nem Babits, nem Ady, nem más költő a költője, hanem József Attila. Gondoljunk bármit bolseviki kultpolitikáról, a mozgalomról, a dolog bekövült a mindennapokba, ez nemigen változik többé.
Persze nem mindig így József Attilával (sem). Ennyire körbeölelve. Németh László a Nyugatban, Babits külön kérésére, utasítására, parancsára (Babits-csal József Attilának sokáig nem múló afférja volt) úgy levágja a Nincsen apám, se anyám című kötetet, mint a pengős malacot. Persze nem kell JA-t félteni, Babits is, a szolgai lélek Németh is (Németh László ekkor már nagyon a Nyugat-fa megnyugtató árnyéka alá vágyik, de nem sikerül, hiába végzi ki JA-t, mert a következő babitsi utasítás szerint Babitsné Tanner Ilonka egyik verseskötetét kellene az egekbe hozsannázni, ezt már nem bírja Németh gyomra, tehát kipottyan a pixisből) megkapja a következő években a magáét.
„Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör előtt – s elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket. Ritkul a költő, aki mint egy készülő világ Istene, a tulajdon verseiből látja földerengeni magát. [...] ez a József Attila is, aki olyan jellegzetes, jó zamatú, rögtön felismerhető, soha el nem felejthető József Attilát faragott a versei elé, hogy a kritikusnak is ezt kell kezébe vennie, mielőtt őhozzá nyúlna.” Nyugat, 1929. december 1. Így kezdi. De a folytatás se akármi. József Attila tombol. Bosszút esküszik.
Akár Babits, akár Németh László felhőbe veri a fejét, ha lenéz a Földre, és látja, „bagótlan Kakuk Marci” születése napja a Költészet Napja.
Jól van ez így. Ahogy. Születése századik évfordulóján elhangzott minden. Ami nem hangzott el, azt már ki se lehet találni. Nem létezik. József Attila az epigonok Mekkája és csapdája.
József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) költő.
