Full orient - Vasárnapi levelek 114.

Utunk Isztambulba sima volt és feszes, s végül pontosan oda érkeztünk, ahová egykoron az Orient Expressz. A történelmi városrészben, ott, hol egykoron Konstantinápoly, Bizánc szíve dobogott, pontosan ott. A vacsora előtt néhány óránk volt még, hogy sétáljunk a környéken, fel a Nagy Bazárig, az Egyiptomi Piacon keresztül, a fűszerek összetett illatfelhőjén át, egy isteni finom almateáig. Mi volt abban az almateában? "Full Orient". Telve Kelettel. De lehetetlen nem látni, hogy mint ömlik a repterekből és árad a minden-mindegy és a minden ugyanolyan (nem ugyanaz!) érzése és ereje. Ugyanazok a légkondis, techno házak, mint Keleten vagy Nyugaton. Mégis, sétánk a bazárokon keresztül, a tízezerszer-tízezer forma csodája, a szőnyegek, ruhák, textilek, hangszerek, hangok, fűszerek és illatok sokasága egy pillanatra megzavart, hogy talán mégis létezik Keleten néhány szigetszerű hely, amely persze nem érintetlen, de őszinte. Hogy Isztambul őszinte város-e, azt nehéz lenne az első találkozásra megmondani. Amit biztosan látok az férfias arca, s valódi lehetősége, hogy nem csak fizikailag, gyakorlatilag, infrastrukturálisan köti össze Európa embereit Ázsiáéval, hanem (és ez a legfontosabb) szellemi értelemben is. A törökök igenis erős, tiszteletreméltó nép, amit Európának is látnia kell. Érdkek, érdekek, elvakító érdekek, nagy népek, de még inkább nagy népek érdekei érvényesülnek a világban. A kis népek, ha nem bizonyulnak "hasznosnak" eltűnhetnek, vagy ami rosszabb: bármit megtehetnek velük. A nacionalizmus nem válasz ezekre az új kérdésekre, amikor globális problémák ellenére még mindig nemzeti ellentétekről beszélünk. A legsúlyosabb, hogy gyanítom, semmi összeesküvés és semmi valódi számítás nincs a világ kusza eseményei mögött, hanem sokkal inkább a káosz és a véletlen.
Aztán megkezdődött a konferencia, ahol én is szóltam pár szót, a felejtés lehetetlenségéről, az emlékezet fontosságáról, a tanulásról, ami után talán tanítani lehet. Lisszabon fehér városával álmodtam, s különösen szép nőkkel.

A tegnap éjszaka meglehetősen jól sikerült. Végre leültünk egy asztalhoz, mi mindenhonnan érkezettek, ittunk, ettünk, beszélgettünk. Például a svéd fiúval, Perrel, aki végigutazta és végigfotózta az ujgurok földjét, vagy James Thomassal, a bolondos ügyvéddel, aki bár Újzélandi, de Makaóban él a harmadik kínai feleségével, vagy a japán világutazó bácsival, Takioki úrral, akinek Pestről az ugrott be, hogy kiverték a fogait és kirabolták, de - tette hozzá - érdekes, izgalmas környék, majd elmagyarázta, hogy miként kell tonhalat fogni. És így tovább...
S nekem most leginkább a mongol költő Mond-Oyoo versei tetszenek.

Körbejártuk a város ezen negyedét. Tarik kiváló vezetőnek bizonyult, s a három nagy állomás: Bizánci ciszterna, Ayasofia, Kékmecset közül, éppen a legelső érintett meg a leginkább. A hosszú oszlopsorok, a medúzafejek, a régelmúlt kor múlhatatlan mélysége. Vajon el tudjuk-e képzelni a kort, midőn még a ciszterna is olyan volt, hogy a fenség érzetét kelti máig az emberben?

Sztambul géniusza valószínűleg számunkra csak humorral világítható meg. Hamar rájöttünk, hogy az almatea az egyik legjobb ital itt, s hogy mi biztosan nem tudnánk otthon ilyet előállítani, mert a fűszerezésnek olyan finom árnyalatai vannak (hiszen nem csupán almából és teából áll), hogy azt nehéz lenne utánozni. Az egyetlen megoldás, ha veszünk pár tasakkal, s ha már veszünk, mért ne vennénk három tucattal mindjárt, hiszen otthon kétszereséért lehetne eladni... Hát ez Sztambul egyik géniusza. Adni-venni, titkolni, hozni-vinni, és legfőképpen eladni-eladni-eladni.
 

Sztambuli csend

Szobám ablaka múlt idők brokáttal sújtott háremére nyílik,
Úgy amint a Boszporusznál ősz Európa vetődik rőt Ázsáira.
Ha kilépek boltok ezre okádja virágrengeteg mérges pompájába a fényt.
Csak én vagyok mozdulatlan, s ablakom ajtóm a két világ előtt tárva.

Miféle isten vagy ember fog ekkora zajban embernyi csendet találni?
S melyik parton érzem-e jobban, hogy ez a keresett otthon?
Napra-nap tanulok élni és éjre-éj újra és újra meghalni,
S a kettő közt zúg az a tenger, mely nékem a templom.

De hogy térdeljek le mély vízbe mi e tudás hullámit csapja nekem?
Hogy imádjam az Istent, ha a nagy zajban csend a nevem?
Tenyerembe veszem e két földrészt, mint tenger úgy szeretem,
Koszos lábait népeinek csak mossa-mossa tiszta szívem.

Isztambul, 2009. augusztus 28.

Az előbb egy pillangó ült a szoba ablakára, s valahogy a csatornaszag is enyhébb volt, a sok gép zaja is halkabb, s én újra tudtam verset írni.

A Kelettel érkezünk. Full Orient.