Böszörményi Zoltán verseskönyvéből
Október végén megjelent Böszörményi Zoltán "Az éj puha teste" című új regénye. A Centrál Kávéházban tartott, budapesti bemutató után, pénteken, este hétkor Szegeden mutatjuk be a regényt és szerzőjét, továbbá a Kalligram kiadónál frissen megjelent verseskötetét. Most néhány verset közlünk a legújabb kötetből.
ILLAT
Mesebeli fehér tájon
Bivaly-ködök vontatják a gond
Tartós szekerét; túl a váltón
Bakterház térdel: alázatom.
Mintha a minden rendben volna,
Az est árnya lassan moccan.
A kacéran csillogó sínpáron
Is vonat-idő araszol.
Ó, az éj tava kiapadt!
Lombok között buja szél
A fénynek új utakat kutat,
Míg el nem ér ajkamig a korom,
Lelkesedem álmos új korokon,
S mint itatóst átitat
A könnyű, illó áhítat,
A töprengés tinta illata.
Meglep vámos vágy hada,
A dombok kibuggyant mellére
Csorog a fény, a völgy álmatag,
Felcsendül a hangyaboly dala.
Erős vagyok, erős újra,
Erősödöm magányomban,
Bőröm, mint a dobok háta,
Koppan rajta pálca-bánat.
A semmi bőre ilyen,
Mint kilúgozott végtelen.
Fészkem felett a félelem
Fekete madara kereng.
ARAD
Költők a városokat keresik,
Tróját, Alexandriát, Budapestet,
Örök képzelet alkimistáit,
Vattában őrzött költői képeket.
Magányos fiúk, kedvük kohézis,
Feldúltak kocsmát, bordélyt, az Úr lelkét,
Katót, és gúzsba kötötték szerelmét,
Ami ebből vétetett – poézis.
Váltójuk volt a rozsdafoltos
Hold, vízzel hígították a rossz bort,
A kedvük ettől lett száz fokos.
Nem gyötörnek már újabb fóbiák
Trója, Alexandria, Budapest, most
Aradom a bearanyozott glóriám.
A LUGASBAN HULL A HÓ
Ülök a lugasban,
Torkomon a csend
Szorító keze.
A perc nyugtalan
Mókus. Ugrálna,
De nem lehet,
Nagy a hó.
Ülök a lugasban,
Mint akit a magány,
Lámpaoltás után,
A kertben felejtett.
Bemennék a szobába,
De nem lehet,
Nagy a hó.
FRANCESCO PETRACA
Az arquai dombok nem a hazám,
Itt és mindenütt idegen vagyok.
Jogot tanulni küldött jó apám,
Cicerót, Vergiliust olvasok.
Míg mind e táj szívemben ragyog,
Kísértettek ördögök, angyalok,
Átvészeltem Firenzét, Avignont,
Szonettnek apja mégsem én vagyok.
Mint ki mindezt már eleve érti
A nyelvem alatt latin szótagok,
Laura tekintete kísért végig,
Hol nincsenek vének sem fiatalok.
Ulisszeszi sors sorsomat kísérti,
Pádva felhőtlen egén ragyogok.
A BRIDGETOWNI PIACON
Színek, illatok friss zápora kopog,
Csillaggyümölcs sárgás-zölden vigyorog,
Kufárok szemén hideg álom-háló.
A teherautók, miniatűr minaretek,
Piaci pultok között árván tekeregnek.
Tört dobozok, szárazföldi uszályok.
Moccan a narancs, hogy jobban kilásson,
Gurul egy fejnyit lejjebb a rakáson.
Kókuszdió hasított kobakjából,
Tisztára mosott világ leve folyik,
Banán nyújtja felém kajla kezét.
Az élettelen est teste még langyos.
S ebben a zűrzavar-zivatarban,
Egy ében hölgy nagy, szomorú kalapja,
Legyezi a levegőt, és sorba áll.
Holdfény arcú lányka keze kezében,
Csókra nyújtott ajkáról mosoly rebben.
Barackot nyomok fényes homlokára,
Két dollárt lendülő, kis tenyerébe.
Rám nevet, szorongatja a bankjegyet.
Biztosra veszi, a pénzért a nagyi
Most az egész játékboltot megveszi.
Ahogy reméltem én is egykoron,
Ennyiért az egész világot megválthatom.
