Szókincsünk változásairól – Gömöri György tárcája

Optimista mondattal szerettem volna kezdeni ezt a szöveget: hogy bár a pénz romlik, a világgazdaság lassan a béka segge alá süllyed, a magyar nyelv szókincse egyre bővül, gazdagodik. Néhány percnyi gondolkodás után rájöttem, hogy ez nem egészen így van. Valóban, szinte mindennap keletkeznek új szavak, de ugyanakkor elfelejtjük (én nem annyira, de a nálam jóval fiatalabbak bizonyosan) a régebben használt, avagy divatos szavakat. Tehát a nyelv egyszerre gyarapodik és szegényedik, tisztul és szennyeződik. Meg aztán: beszélője válogatja.
Ifjúságom számos kifejezése ma már az emlékezet lomtárába került. Ki emlékszik még a Rákosi-korszak idején használt olyan kifejezésekre, mint: népnevelő, béketábor, élmunkás, sztahanovista? Ez utóbbi, ami egy Sztakhanov nevű orosz munkás nevéből indult ki, aki óriási állami segédlettel „túlteljesítette a normáját” és így az egész szocialista táborra kiterjedő versenymozgalmat indított meg, érdekes módon mégis fennmaradt, de nem a magyarban. Az olaszban a szótár szerint a „stakhanovista” annyit jelent, hogy „munkaőrült”. Úgy látszik az olaszoknak van humorérzékük.
A forradalom alatt is bejött számos új kifejezés, magát a forradalmat egy időben „OSE”-ként emlegették Magyarországon, mert ugye, nem akartak állást foglalni, hogy kinek a szempontjából nézzék azt, ami a társadalomnak forradalom, a kommunista kormányzatnak ellenforradalom volt, lett tehát októberi sajnálatos események. Egyébként a nemrégen elhúnyt Czigány Lóránt közölte velem egyszer, hogy nyomtatásban én használtam először a „Molotov-koktél” kifejezést, az Egyetemi ifjúság 1956. november negyediki számában. Fogalmam sincs róla, hogy ezt a kifejezést ki találta ki, de az biztos, hogy magát a tárgyat a Corvin-közben és másutt abban az időben elég sűrűn használták.
A Kádár-korszak megint számos új szót dobott be a köztudatba, amelyek közül talán a „maszekolás” és a „háztáji” lett a két legelterjedtebb. Engem, meg kell mondanom, leginkább az a szó irritált, amit a sajtó (és a közvélemény) gyakran alkalmazott Nyugatra távozott honfitársakra. Ezek között az első a disszidálni kifejezés volt, amit a latinból vettünk át, s amit akkor kezdtek alkalmazni, amikor a negyvenes évek végén egyes politikusok „a szabadságot választották”, vagyis kinnmaradtak, leléptek, dobbantottak. A Magyar Értelmező Kéziszótár (1972-es kiadás!) szerint ez azt jelenti, hogy valaki „hazája törvényeinek megsértésével külföldre távozik, ill. kinntartózkodási engedélyének lejárta után a hazatérést megtagadja”. Mármost ez a meghatározás egyáltalán nem fedi az ötvenhatos, kétszázezres menekülési hullám fogalmát, mivel hazánk törvényeit a forradalom mintegy felfüggesztette, és ha valaki 1956. november negyedike után távozott Ausztriába, akkor vajon ezzel a törvénytelenül hatalomra segített és a szovjetek kegyelméből beiktatott Kádár-kormányzatnak kellett volna elszámolnia? Bocsánat: mi nem disszidáltunk, hanem menekültünk és lényegében emigráltunk, politikai menedékjogot kaptunk nyugati országokban. Nagy Ferenc volt miniszterelnök és még Márai Sándor is lehetett disszidens (bár az utóbbira ezt a szót nem használják), mi nem voltunk azok.
A rendszerváltás óta megjelentek eufemisztikus divatszavak, például a hajdani besúgókra  megboldogult Szabó Iván alkalmazta egyízben az „érintett” kifejezést: („számos MDF-es képviselő volt érintett az első szabad parlamentben”). A számítógép – ami már igazából nem fedi a „kompúter” értelmét – megjelenése rengeteg új szót teremtett, amelyek közül a „honlap” kitűnő, a „link” viszont kissé mulatságos, mert a huszadik század első felében ezt a szót kizárólag megbízhatatlan egyénekre alkalmazták (pl. „micsoda link fráter!”). De még ennél is rosszabb, ami az angol szavak kritikátlan, mondhatnánk szolgai átvételével történik. Nem szenvedhetem sem a „lúzert”, sem az újabban a Népszabadság honlapján olvasható „komment”-et. S bár nem várom el az ifjú magyaroktól, hogy minden angol szót tüstént megmagyarítsanak, annyit azért megtehetnének, hogy kis szellemi erőfeszítéssel dolgozzanak egy-egy ujabb kifejezés magyarra fordításán, ha már azt a franciák vagy a finnek általában megteszik. Pár éve, az akkor még olvasható Magyar hírlap-ban indítottunk egy ilyen nyelvujítási versenyt, elég komoly díjakkal, de meg kell mondanom, sokkal kisebb volt az érdeklődés, mint amire számítottunk. Pedig a rengeteg angol szöveg egyre zúdul az olvasókra, akik között talán még vannak olyanok, akik még ilyen körülmények között is tisztán szeretnének beszélni magyarul. Mert bár Kosztolányinak nincs sajnos igaza, a nyelv most már nem „erős várunk”, de még mindig ügyelnünk kell arra, hogy ne váljon lerobbant, teleszemetelt házikóvá valahol az elbalkánosodott Európa szélén.