Lipótmező - Részlet a Tájabrosz című kiadatlan novelláskötetből - Vasárnapi levelek 108.

A változás nem a történetben van, hanem a felismerésben. Mégis, egyre nehezebb kitapintani mi volt a történet és hol volt, kiben, vagy helyesebben kikben lakozott a felismerés akkor, amikor végérvényesen és megismételhetetlenül létrejött a változás, elindult, jobban mondva megindult, mint a vízcseppek a hegy mélységes fekete gyomrából, hogy elérjék a pólusuk másik felét, anyjukat és szeretőjüket: a tengert.
Végtelen idő óta nézett maga elé, alighanem ezt kéne, hogy írjam, végtelen, pedig nincs végtelen idő, mint ahogy az univerzum sem végtelenebb és tömörebb, mint egy gyémántban a szén atomok, mégis az ő nézése azt sugallta, hogy nem volt kezdete és, ha valaki, valamiféle erőszakos külső tényező véget nem vet neki, akkor bizonyosan soha nem fogja abbahagyni sem. Ám mégis ez volt a vége a történetnek. Valamennyien tudhatták, hogy innen már nem juthatnak tovább. Ott gubbasztottak körülötte, a hívei, vagy szerelmei, vagy szeretői, már én sem tudnám megmondani, és figyeltek élesen, mint szike a császármetszés idején, és csak ők lehettek biztosak abban, hogy a változás részei.
Az intézet kertjében még az eldugott kamerák üvegszemei is közvetítették felénk azt, hogy hiába tudományunk fekete és önmagát megmenteni szándékozó kétségbeesett próbálkozásainak sorozata, íme ez a maréknyi őrült, ez a néhány szerencsétlen fattya sötét társadalmunknak, akárhogy is, de: megcsinálták.
Nem mertem elmondani senkinek gondolataim, pedig az első perctől fogva figyeltem őket, láttam, vagy később megtudtam a történet szinte valamennyi részletét, mégsem ülök ott, kint a kertben, ő körülötte, vele, benne, hanem itt vagyok a falak túlsó oldalán, fehér köpenyben, amiként kezdtem, úgy fejezem be. Minket megfojt majd az idő, meghalunk, mert elaltatnak, amikor már bebizonyíthatóan túl öregek leszünk tudásunk alkalmazására, mert ez a törvény, az indok mindössze ennyi lesz, és nem lesz alkalmunk vitatkozni, ők pedig akkor is, most már mindig, ott lesznek, együtt és elválaszthatatlanul, megmerevedett aranykort harcolva ki maguknak, iszonyatos áron. S én csak nézem majd a képernyők vibrálását, néha szólítanak, talán nem is engem, hanem az ő részüket, aki én vagyok, s az ő részük, aki én vagyok, majd megy, végigjárja az intézetet, végigmegy a cellákon, a magánzárkákon, jelentést ír, igyekszik arca mögé bújni, részt vesz és véletlenül sem gondolkozik. De az >>én<<, az itt marad! Itt, és figyeli a képernyők vibrálását, azt, hogy ők ott vannak, ott, most is a kertben, néhányan ugyan, s köztük ő, ott, ugyanazzal a látszólagos őrülettel szemében, valójában pedig zseniális tisztánlátással, amellyel mindig is rendelkezett. Már akkor is, amikor elsőként találkoztam vele, s tudtam, vagy legalább is sejtettem, hogy a végzete lesz ez, valamenyiőnk végzete, ami az >>ő<< felismerése.

Az ápolónő riasztott, hogy letépi a lepedőket az ágyakról, két csücskét összefogja, és köpenyt formál belőle. Majd, mint akit senki nem tud visszafogni, mint aki gyilkolni készül, kirohan a kertbe. Odasiettem.
A folyosók neonjai végigkarcolták arcomat. Lehetséges megoldások sorozata szaladt végig tudatomon, receptek, nyugtatók nevei, vizsgálatok százai, és a jó öreg elektrosokk vibrálását hallottam már előre fülemben. Összegyűlt a nyál a számban.
Amint kiértünk a két fogdmeggel és az ápolóval az intézet kertjébe, láttam, hogy megsüllyed az egyébként biliárdasztalhoz hasonlatosan vízszintes kert, és lejteni kezd, és ő, mint a fekete nyolcas a rövid játék legelején veszettül gurulni kezd, csillogva pörögni, a lejtő sarkában lévő fekete lyuk irányába. Teljesen meztelenül, nyakában a lepedőből formált köpennyel nekiindult. Utána rohantunk, az ápolónő már az elején lemaradt, a két fogdmeget valami angyal gáncsolhatta el, míg én egyre gyorsabban és gyorsabban szaladtam lefele, neki a fekete lyuknak, ő utána, már majdnem utolértem, amikor elkezdte karjait le-föl, le-föl csapkodni, mintha szárnyai lennének, mintha repülni készülne, és a fekete lyuk egyre közelebb örvénylett, egyre nagyobbnak tűnt, én pedig megragadtam egyik karját, de ő csak tovább le-föl, már velem együtt, le-föl, le-föl, sikoltani akartam, ahogy lebegtem belekapaszkodva, de nevetni támadt kedvem, nevetni. Aztán közvetlenül az örvénylő fekete lyuk előtt felemelkedtünk, ő csak csapdosott, tökéletesen meztelenül, a szél belekapott csodálatos köpenyébe, én karjába fogództam, és az intézet fölé repültünk, körözve, szépen süllyedni kezdtünk, egyenesen a fekete lyuk felé, aztán nyíl egyenesen, minden előzetes megfontolás és jelzés nélkül történt volna, pedig úgy tűnt mintha mondott volna valamit, mintha sugdosott volna, csak már nem tudom mit, nem emlékszem melyek voltak a szavai, a sok szó közül, amely a nyelvben használatos, amely akkor oly fontosnak tűnt, melyben benne foglaltatott a megfontolás és a végső katasztrófa előtti jelzés… levetettük magunkat. 
Három hétig feküdtem a kórházban, s még háromig írtam a jelentéseket, hogy miért szaladtam teljes erőből bele egy fatörzsbe az egyik betegem oldalán, fejjel ráadásul.
Mindvégig az újabb találkozásra készültem.
Tudtam, hogy vár. Tudtam, hogy nincs más, aki ugyanazt látta, amit én. Tudtam, hogy repültünk, még akkor is, ha az úgy tűnt, mintha nekirohantunk volna egy fának.
Amikor visszamentem az intézetbe nem ő vele kezdtem rögtön. Nem akartam, hogy gyanút fogjanak. Nem akartam, hogy gyanút fogjon, hogy tudom.
Egy ablak előtt ült. A teremben nem volt rajta, rajtam, és a kamerán át minket figyelőkön kívül senki. Mondhatnám: ötszemközt voltunk.

Úgy terveztem, hogy szépen, nyugodtan mellé lépdelek, megkérdem, hogy van, jegyzetelek a noteszembe és megteszem azt, amit a főorvos az én javaslatomra, valamennyi doktor beleegyezésével szigorúan megtiltott. Papírt és tollat adok neki. Papírt és tollat. A lehető legnagyobb szabálysértésre készültem tehát, a szakmám és életem kockáztatásával. Lépés. Lépés. Megáll. Kérdez. Közelebb. Lehajol. Mintha pulzust, mintha szívritmust. Odacsúsztat. Kiegyenesedik. Háttrébb lép. Még kérdez. Még hátrébb. Ki, és meghajol. Ennyi. Így gondoltam, de ahogy előrébb léptem, ő felugrott a fotelből, odarohant hozzám, teljesen meztelenül, nyakában a lepedővel, átölelt, és nagyon gyorsan neveket mondott, hogy szinte összefolytak, hogy szinte teljesen egy, egyetlen névnek tűntek, de négy név volt, négy talán sosem létező női név, rögtön tudtam, női nevek, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, berontottak a fogdmegek, az ápoló beadta a nyugtatót. Még tartottam, még öleltem, ahogyan lassan elernyedt, éreztem a könnyei koppanását fekete cipőmön.
Ragaszkodtam hozzá, hogy én csináljam végig rajta az elektrosokk kezelést. Nem tudtam, hogy mit teszek pontosan. Kiégetem a bánatot? Igen! Hol vagy bánat? Hol? Gyere, bánat! Perzselődj!
Vagy megölöm, és az, az biztos, hogy neki áldás lesz. Már régóta csak haldoklott, olyan rég volt, hogy elvettük tőle a papírt és a tollat, olyan rég. De nem tudtam megölni, bármilyen magas volt is az áramütés, életben maradt. Nagyon szerettem ekkor már, nagyon.

A novella részlet a szerző Tájabrosz című, kiadatlan novelláskötetéből. A kötetből megjelent még: Kézirat, (ÁRGUS, 2006/7.), Irkafirkák (TEMPEVÖLGY, 2009 január.), Ablaikit (NAPÚT, 2009 nyár.)