Metanoia a Napvárosban - Vasárnapi levelek 109.

Mondják, hogy van egy törzs Borneo szigetén, akik mindig és mindenhová magával visznek egy hosszú, fehér botot. A törzs egyes tagjai ide-oda még el-el mehetnek a bot nélkül, de túl messzire tőle nem mennek soha, s ha törzs egésze útrakél, elsőként a botot ragadják meg, s viszik magukkal. Két francia antropológus is leírta azt az esetet, amikor egy alkalommal a fehér bot eltört. A törzs tagjai közül szörnyű jajveszékelésbe törtek ki, míg mások, a törzs legnagyobb része pedig egyszerűen leült meghalni. Ezeknek az embereknek a világtengelyt, mondja Mircea Eliade, ez a bot jelképezte, melyet még az istenektől kaptak. Ez a bot volt a kapcsolat a földi és égi világ között, s ez a bot volt a közösség középpontja, mert el nem ítélhető módon nem valamelyikük volt a középpont, tehát nem egy egó, hanem egy szimbólum, amely lentről-felfelé, fentről-lefelé vezet. Ha a tengely eltörik, ha a kapcsolat megszűnik, akkor az emberek egyik része siránkozni kezd, a másik leül és várja a halált. A borneói törzs tagjai észreveszik, ha eltört a kapcsolat. A nyugati ember nem.
A nyugati, európai embereket a szundikálásban és szórakozásban megzavarni azzal, hogy az ég és föld közötti kapcsolat lényegében megszűnt, hogy a közösség nem létezik, mert nincs középpontja, vagy pedig hamis középpontja van, mindig és minden esetben botrány. Botrány a nyugati, az európai, a civilizált ember szemszögéből. Az ember, a globális orientációt szem előtt tartó, univerzumban benne élő ember, akinek kultúrája van, aki Sophia barátja, aki tehát tisztában van azzal, hogy lelkünk halhatatlan, s hogy a múlandó világ adományai között minden múlandó lehet csak, s hogy a tárgyak értéke annyi, amennyit tulajdonítunk neki, s hogy kevés értékesebb dolog van az emberi relációkban, mint a barátság, nos ez az ember nem érez botrányszagot, nem jut újabb információhoz. Legföljebb ha van egy kis humorérzéke, akkor mosolyog azon, hogy látja a többieken zavart, hogy most megtörtént lényegében a katarzis, most létrejött a zavar, amiből csak egy, egyetlen-egy lépés önmagunk meghaladása, s nyugati és európai és civilizált emberből, egyszerűen emberré lehet válni.
 A színház nem az a tér, ahol elsősorban az embernek „jól kell éreznie magát”, ahol a darabnak mindenáron „tetszést kell aratnia”, de az a tér, ahol az értelem és az érzelem közösen kell, hogy eljusson a katarzisig, s ezáltal vagy a botrány érzetét keltse a nézőben, vagy a rácsodálkozásét és együttérzését. Ezt a Metanoia társulat nagyon jól tudja. De mi is ma a Napvárosban a Metanoia színház? Ahogy körbenézek a Grand Café mozitermében, látom, hogy a harmadik éjféli előadáson is teltház van, még a földön is ülnek. Látom barátaimat Vajdaságból, és máshonnan, akik csak ezért jöttek el. Látom a nézők tekintetét, akik igenis várnak valamit a Metanoia társulattól, s ez óriási felelősség. Úgy érzem a Metanoia megméretett tegnap éjjel, s nem találtatott könnyűnek. Úgy érzem a Metanoia az érzelmek széles skáláján játszit, de az értelem húrjain téveszt. És bár eljut addig, hogy egyes emberekben a botrány érzetét keltse, ahhoz már nem mindig, hogy másokban az együttérzésen túl a rácsodálkozás is megtörténjen. Ez az egyetlen kritikám velük szemben. 
Ismerem a társulat nagy részét, a rendezőt szeretem nagyon, mint ember is. A Napváros – és szándékosan nem írom ki a város nevét – ugyanezen a héten tart egy színházi fesztivált, de az egyik legfontosabb helyi darab és rendező külön lép fel, más helyszínen. A valódi botrány ez, s nem a tudatlanságában, tunyaságában, civilizált kényelmében megzavart ember botránya.  A valódi botrány, hogy emberek, akiknek egyáltalán nem kell hogy egyetértsenek, és nem csak a színház területén, és nem csak a Napvárosban, egyszerűen képtelenek valóban leülni egy asztalhoz, valóban félretenni a hamis tengelyt, vagyis egójukat, és a közösség érdekében, újragondolni mindent. A valódi botrány, hogy nincs párbeszéd a művészek között, hogy nincs párbeszéd a művészek és a valódi világ között. Így vész el mindenünk. Ha ezen túllépnénk, ha csak egyszer megfordítanánk a magyar átkot, s azt mondanánk, amit Seneca: hogy a bölcs embert a nehézségek megerősítik, edzik, előkészítik még nehezebb feladatokra, hogy a bölcs ember barátaitól nem hátbaveregetést vár, hanem figyelmet és odaadást, hanem őszinte beszédet, hogy a bölcs ember nem tetszeni akar, hanem mondani valamit.
 A Metanoia színház Kispendrájv előadását nem leírni kell, hanem megnézni, gondolkozni rajta, beszélni róla. Látni a közösséget, ami összegyűlik, hogy megnézze, s aztán beszélgetni és hallgatni, figyelni és látni. Mert jó volt látni, hogy sokak számára nem botrány volt, s jó volt azt is látni, hogy egyeseknek meg igen. Több vélemény van, mint ez a kettő.
Amikor az előadás egy korábbi verziója után beszélgettem valakivel, mondott pár olyan pontos dolgot, amit azóta sem feledhetek. Amit most leírok majd azok tehát nem a saját gondolataim, hanem egy emberé, aki nézőként volt jelen. Remélem nem bánja, ha így idézem, hogy mit mondott erről a darabról: „Persze nem könnyű, szórakoztató darabról van szó, mégis jólesett, már csak az is, mert tudtam értelmezni ezt az abszurd, szegényszínházhoz hasonlatos, bábszerű, ritmusos társadalomkritikába is hajló önfeltáró kollázst.  Zseniálisak a színészek, a rendezés, az egész műsornak nagyon feszes a tempója, nemcsak látványtechnikailag, de hangtechnikailag is. A mondanivaló amennyire az én értelmezésemre adni lehet, a folyton ismétlődő kapcsolati problémák, melyek generációkon át feloldatlanok, a családi, vallási ragaszkodás, az elidegenedés, egyéni betegségek, melyek azután apránként a makrokörnyezetünket is megfertőzik. A kór nem más, mint irigységből és féltékenységből (vágyakozásból) fakadó sóvárgás, mely fekélyként kínozza az egyént, aki valaki más kárában oldaná fel fájó sebeit, vérét ontaná bárminek, mintha ezzel saját sebeit irtaná, de nem...” – és itt elbizonytalanodott egy pillanatra beszélgetőpartnerem, hogy azt, ami ezután jön vajon kimondhatja-e? Vajon van-e jogunk megmondani azt, amit tényleg gondolunk? Van-e gondolat szabadság?  Vagy ha kimondjuk visszafelé a dolgokat az már nem kóser? Csak a színház provokálhat? A néző nem? Hol a határ itt? A bot eltörésében az egész törzs érintett. „A pácban mindenki benne van”.
Amikor a két francia kutató látta, hogy a borneoi törzs számára tulajdonképpen az apokalipszis érkezett el midőn a világtengelynek tekintett fehér bot eltört, két különböző utat választottak. Az egyikük, úgy gondolta, hogy nincs joga beavatkozni, hiszen ő nem tagja valójában a törzsnek, ő csak megfigyelő, egyébként is nem is borneói, hanem francia, s várta a végkifejletet tétlenül. A másikjuk egyszerűen odament, megfogta az eltörött botot, és belehajította a tengerbe. Aztán a törzs megdöbbent tagjainak azt mondta, hogy ezentúl a fehér bot, a tengely, a kapcsolat földi és égi világ között ti vagytok. Te és te és te, és én, és mi: együtt, és nem más.
Hogy melyik kutató cselekedett helyesen? Mindenki döntse el maga. Ami viszont egészen biztos, hogy továbbra is igaz barátok maradtak, annak ellenére, hogy egy kritikus helyzetben teljesen máshogyan cselekedtek. Mert mindannyian, úgy vagyunk valójában, ahogy Pilinszky János mondta egy régi fölvételen: „Nézd, én úgy vagyok ezzel, hogy engem a barátság tart életben. Én barátságra születtem.”