A költészetről - Vasárnapi levelek II/44.

Tíz éves koromban (1991) kaptam tíz forintot vak nagyapámtól, s az iskola könyvtárának kiárusításán vettem egy Petőfi összest. Ezzel megpecsételődött sorsom. Nagyapám nagyon örült a választásomnak, s az újsághírek mellé felolvastam neki két-három Petőfi verset is ezután. Feltűnt, hogy ez a Petőfi Sándor mennyire sok helyen járt, hisz verseit folyvást más városokból, falvakból jegyzi. Feltűnt, hogy – legalábbis eleinte – mennyi sok leánykának címezte költeményeit. Ebből a két dologból igen fontos következtetéseket vontam le a jövőmre nézve. Egyrészt, hogy a költők sokat utaznak, másrészt, hogy igen sok hölgyismerősük van. Tíz évesen mindkettőt rendkívül derék foglalatosságnak tartottam, s elhatároztam: költő leszek.
Odaálltam nagyapám elé, s azt mondtam neki: „Papa, költő leszek.” – „Jól van, kisfiam, abból még lehet politikus is.” – és mosolygott. Aztán odaálltam anyám elé, s azt mondtam: „Édesanyám, költő leszek.” – „Jaj kisfiam, apád is az volt, nagyapád is! Te meg majdnem megbuktál nyelvtanból! Eridj tanulni!” Nem értettem, hogy mi az összefüggés. Tíz évesen.
Úgy gondoltam, hogy a leghelyesebb dolog, ha a nemi éréssel párhuzamosan jelentősen megnövelem az egóm, kijelentem, hogy én vagyok a legnagyobb magyar költő, és talán olvasok is közben valamit. Verseket is írtam, de ezt nem tartottam annyira fontosnak, mint a sok hölgyismerőst és az utazgatást. Kamaszként.
Aztán nagyjából egy időben az első depressziós tünetekkel, az első komolyabb szexuális élménnyel - megismertem két embert. A Mesteremet, és Edgar Allan Poe-t.
A Mesterem elkezdte lerombolni fenenagy egómat. Poe szintén. Végigolvastam Poe novelláit és verseit. Lenyűgözött. Megalázott. Csodálattal töltött el. Aztán jöttek a verstan órák a Mesterrel a kandalló mellett, s a novellák elemzései. Közben Baudelaire és Verlaine, Rimbaud és Ady, József Attila és Radnóti, Orbán Ottó és Petri György, Oravecz és Tolnai. Gyanút fogtam. Talán a költő-lét nem csak jelentős mennyiségű hölgyismerős összeszedéséből és nem csupán sok utazgatásból áll?
Megrázó volt a találkozás Borges és Kafka világával. Bennem a kettő szinte összeér.
Még megrázóbb volt, amikor leérettségizve, még egyetem előtt, elmentem a Varázsló kertjébe, és ott fogadott Tolnai Ottó (1999). Láttam, hogy ilyen egy élő költő, kicsit bele is csíptem a húsába, hogy megnézzem igazi-e, s amikor hallottam, hogy csöppet felkiált, s amikor éreztem, hogy a húsa olyan, mint egy édes gyümölcs: rájöttem, hogy igazi. Aztán sorra előkerültek az élő költők, az igaziak, szenvedők és szenvedélyesek, írók és hallgatók. Közben szaporodtak a szeretők, a bűnök és erények lajstroma is bizonyosan, a könyvek a polcon, s még mindig csak sejtettem, de nem tudtam, hogy költőnek mit jelent lenni e bolygón.
Abban szinte biztos voltam, hogy költőnek lenni egyet jelent az olvasással, a könyvekkel való intim, szinte titokzatos viszonnyal. Ez azt jelentené, hogy minden olvasó kissé talán költő is? Igen, azt jelenti. Aki olvas, költ is. Összerakja magában a világot, amit megálmodott valaki más, valaha régen, nem is tudjuk már miért.
De azért a költő más is, s még ha ma nem is divatos, nem is értik, azért csak elismétlem, hogy a „költő istenének kilőtt nyila”. De hova lőtte ki azt a nyilat? És miféle harcos isten? Nem tudjuk. A lényeg nem a harc, nem is a fegyver. Hanem az indulás. Az, hogy maga az isten, tehát valamilyen felsőbbrendű, vagy éppen nagyon is érthető ok az, amiért a költő él. A költőnek feladata van, átadja magát, rezeg, mint egy jeladó-jelvevő, s énekel. Betölti hangjával az éjszakát. Imádkozik.
Úgy lehet tehát, ahogy azt Boccaccio mondja Dante életéről szóló könyvében, ami a költészet eredetét illeti. A költészet, ha magasrendű, előbb vagy utóbb teológia is, amennyiben istenismeret. Isten-, ön-, és emberismeret. Világismeret. Aki szakmájául a költészetet választja kicsit minden szakmához értenie kell. Szép hölgyek kell, hogy óvják hosszú utazásán, melyen ezt az ismeretet elsajátíthatja. S ha mindez az ismeret – legalább kicsiny részben – már megvan? Akkor meg kell tanulnia az alkimisták titkos receptjét, hogy prima matériát adhasson a közösségnek, megemelve ezáltal azt. Zsoltárt, éneket, imát. Éjszakában és sötétségben: fényt. És akkor mi, olvasó-költők, olvashatjuk ezt a fényt, amely fekete betűkből kiáramolva tölti be a sötét éjszakát. Ragyog és zeng. Telve istenismerettel. Telve igazsággal. Telve fénnyel. Telve szeretettel.
Úgy, mint például az a középkori ének, a Regina coeli, a Mennyek királynője. Milyen kis egyszerű vers, mennyire finom. Tudni kell hozzá, hogy késő éjszakai imádság volt, s mint ilyen feladata az, hogy betöltse a sötétséget fénnyel. Leggyönyörűbb példa arra, amit én költészetnek nevezek.
Dőljünk hátra, tekerjük fel a hangfalat és hallgassuk meg. Mert éjszaka van, mert sötétség van. De hamarosan kivirrad. Hamarosan itt a tavasz.