Három magyar író születésnapja november 7-én
Jönnek a november hetedikei írók.
Elsőként Borbély Szilárd, aki ’64-ben született Fehérgyarmaton. Borbély Szilárd számomra a friss élmény. Úgy friss, ahogy az ember ötven fölött a kétéves élményt is frissként kezeli (ritkulnak az említésre méltó események). Be az üres könyvesboltba a nyitott ajtón, az elárusító hölgy olvas a pult mögött. Kh, kh, így én, felnéz, mondom, mit keresek. Kardos G. György sárga zsidó trilógiáját keresem, mert ellopta valamelyik fiam, és mert hiányzik, és mert megnyugtat munka dolgában, ha látom magam fölött a levevősön. Feláll.
Szép szem, szép mell.
A polcok elé lép, leveszi a keresett prózakötetet.
Előbb hasra fekteti az olvasottat. Manapság, amikor már az is csoda, ha egy könyvesbolti hallotta ismeri a kért írónevet (hallotta), még nagyobb csoda, ha olvas. Örülök ennek. Mindennek örülök, ami jó az irodalomnak.
A nő által olvasott kötet borítóján Andrea Mantegna híres Halott Krisztusa. Fejjel lefelé is Mantegna-kép. Ő az, a lábtól-Krisztus.
A szerző nevét nem tudom kiböngészni. Követeli, nézzem meg, mi található belül. De nem merek idegen felületet érinteni, megvárom, kérdem. Azt mondja, nem tudja, ki az író, most néz majd utána, de három napja küzd, életében nem olvasott megrendítőbbet.
Veszek egyet. Halotti pompa a címe. Hazajön velem. És miközben régen nem olvasok verset, régen nem, ismerőst esetleg, kényszerből esetleg, de nem mondok költőről semmit, ha nincs kényszerhelyzet. Versek dolgában úgy maradtam, hogy nézek, akkor mi van, ez a vers? Sokáig azt reméltem, hogy a verssel fát lehet vágni. És Borbély Szilárd leölt. A verssel ember lehet ölni.
Nem tudom, mi a líraértés. Fogalmam nincs, mitől hat egy vers, hogyan fut át az emberen egy „szekvencia”, mikor miért suhan el mellette. Hogyan eshet meg, hogy nem látom a költőt, magamat, konkrét perceimet látom a szekvenciák mögött. Aligha kérdés, különleges költő, különleges élet, mert az se kérdés, csak különleges életből születik ennyire különleges, más méltóságú poézis. Aki megfogalmazatlanul cipeli magával evilági háborús sérüléseit, olvasson Borbély Szilárdot. Olvassa a Halotti pompát.
Iszlai Zoltán a második november hetedikén született írónk (1933, Szeged). 2007 végén nehéz eldönteni, a termékeny író megbízható káder a múltban, netán tehetsége törte át az elé tornyosuló politikai falakat. Kisebbik nagyfiam mindenolvasó, rákérdezek, ismeri-e a nevet. Nem. Csirip-szótár? Nem. Nem korosztálya írója, kétségtelen. De korosztályom is csak érintőlegesen – keverve – ismeri. Úgy emlékeznek, hogy a Tücsök és bogár köthető, de nem, az Peterdié. A Makutyi dumák Iszlai. Végtére mindegy. Csakhogy korábban rovata él az ÉS-ben, a rádióban, főszerkeszti a Film Színház Muzsikát.
És költő. Meg író. Meg kritikus (Könyvek pizsamában), esszéista. Olvasom valahol, cikkei száma másfél ezer. Én ismerem hellyel-közzel. Könyveit, regényeit is. Kiváló dokuregényét felesége családjáról. Bár, ha a felsorolt díjakat nézzük, gyanúsan egyneműek. Szocialista Kultúráért, Magyar Honvédség díja összekarolva az Írószövetséggel, ezt megkapja háromszor. A Zrínyi kiadó nívódíja. Kiváló Munkáért (1983), ezt nem értem, nem tudtam ilyen nevű irodalmi díjról.
Iszlai jelene tálcán kínálja a kérdést: mi okból rekeszt ki, mi okból fogad el az irodalom belső, meghatározó világa írót? Mi kell ahhoz? Mi nem kell ahhoz? Szerelem? Szépség? Csúfság? Lantpengetés és madrigálok? Netán folyamatos kalaplengetés?
Harmadik – november hetedikén született (1962) - irodalmárunk Keresztury Tibor, az Alföld jelese, jelenleg kiküldött az átkos nyugaton. Attasé, vagy mi a csuda. Terjeszti a magyar kultúrát az érdektelen és gazdag napnyugati népek közt. Irodalomtörténészként, kritikusként, szerkesztőként, a Litera hajdani vezéreként, Graves-díjasként kétségtelen, hogy remekül terjeszti. Szakterülete a kezdetektől a kortárs magyar irodalom, s mint szakértelmiségi, nyilván a kortárs magyar irodalmat terjeszti. Ha szerencsénk van, és miért ne volna, a kultúra mai zilált állapotában nem reménykedhetünk másban, mint valami irdatlan szerencsében, Keresztury révén egyszer csak minden német, francia, osztrák, dán, holland etc. olvasó kortárs magyar regényeket akar olvasni, mert magyar regények nélkül nem élet az élet. És mert, miként tette azt Botond, úgy csapja a kapuba bé buzogányát az érdektelen és kirekesztő nyugati olvasó kapujába, hogy még a harangok is megszólalnak. Bár kötelező megjegyezni (szemérmesen pislogva), az Alföld folyóirat döcög nélküle, a Litera döcög nélküle, meglehet, ha közelebb hajolunk, látjuk, az egész kortárs magyar irodalom döcög Keresztury Tibor nélkül (ahogy döcög a Népszabadság tv-kritika rovata Orsós László Jakab nélkül, aki New Yorkban attasé). De ha ez az ára, hogy kultúrailag elfoglaljuk, letaroljuk közismert magyar zsenialitásunkkal a látszólag letarolhatatlant, fogadjuk el, viseljük el időszaki hiányát. (MTI hír: Keresztury Tibor irodalomtörténészt nevezte ki a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatójává Bozóki András kulturális miniszter.)
És akkor Csajka Gábor Cíprianról, aki ma volna ötvenöt éves, még nem is beszéltünk: In memoriam Csajka Gábor Cyprian
