Tetemre hívás, avagy Az irónia Kertésze - Boldog Zoltán és Weiner Sennyey Tibor írása

Egy fél ország, aki túl komolyan veszi a saját iróniáját sem értő Kertész Imrét, szintén megsértődik. És talán itt csíphető fülön a magyarok és Kertész rokonsága. Meg persze abban is, hogy egy fél ország elvárná: Kertész ízig-vérig magyarként határozza meg magát, pontosabban: nem viselik el az ilyenfajta önkényes önmeghatározást. Vagyis némileg diktatórikusak abból a szempontból, hogy nem hagyják az írót önállóan dönteni. Számon kérnék rajta a fél magyar irodalmat, de ő csak Krúdyt és Szomoryt említi, meg persze Nádast, és láthatóan rajong a komolyzenéért. Ilyen Kertész Imre. Boldog Zoltán: Az irónia Kertésze ...a legerősebb érzés mégis az volt bennem, hogy ez az egész nem más, mint "tetemre hívás". Ha Kertész Imre – öntudatlanul is – tett most valami nagyon jót, az az volt, hogy aki csak él és alkot a magyar irodalomban, aki rokona, barátja, ismerőse, az most különböző helyzetekben színt vallhatott, s esküt tehetett a halott felett. Mondom, ott voltam, végignéztem sorban őket, barátokat, rokonokat, ismerőseket. Csak olvasókkal nem nagyon találkoztam a nagy pogány eljárás közben – ez senkit sem zavart annyira, mint engem. Weiner Sennyey Tibor: Tetemre hívás

A szerző ezzel a cikkel köszönti a Jean Améry-díjas írót

Tökéletes fordítás nem létezik, mert látszólagos tökéletessége megkérdőjelezheti kapcsolatát az eredetivel. Vagy pedig éppen azért lehet félrevezetően makulátlan, mert gyakori magyartalanságával bizonyítja, hogy hű a forrásához. Nem véletlenül mondja Kosztolányi, hogy a fordítás olyan, mint gúzsba kötve táncolni. Az idegen szöveget tolmácsolónak mindenképpen választania kell a szavak közül, bármely illuzórikus tökéletességre törekszik is. Választását olyan tényezők befolyásolják, mint előfeltevései és előismeretei az adott témával kapcsolatban, a befogadó nyelv kifejezéseinek esetleges konnotációi, az adott lap szerkesztőségének elvárásai, ahová a fordítás készül. Magyarországon ez különösen fontos tényező. Meg persze a fordítandó szöveg nyelvének ismerete, amely ritkán lehet egy újságíró esetében anyanyelvi szintű, mert ha éppen az lenne, talán cikkeit is azon a nyelven írná. Ha ráadásul egy olyan ember szavairól van szó, aki Nobel-díjas, különösen erős a rabigai kényszer, megremeghet az ujj a billentyűzeten, és törlődhet az agyból a közhely, hogy minden fordítás értelmezés is. De fontos késztetés a szenzáció is, amitől jobban fogy a lap, és amely egy kis bátorsággal elér(t)hető. Még nagyobb a nyomás a komoly fordításban gondolkodó lapoknál, ha tudják, hogy az interjúalany hasonló szinten bírja a beszélgetés eredeti nyelvét és az ő anyanyelvüket. Ezt csak súlyosbíthatja az a körülmény, ha a megkérdezett szépíró az iróniával is jól bánik – szintén mindkét nyelven.

Kertész Imre viszont mindenféle nyelvismereti és nyelvhasználati bravúr nélkül már akkor állást foglalhatott a Berlin kontra Budapest kérdésben, amikor a rendszerváltás után ez előbbi világvárost választotta lakóhelyéül. Nem hazájaként, hanem egy olyan városként, melyben élni tud, és ennek a helynek szellemi környezetként való értelmezésére az író is felhívta a figyelmet („Egy nagyvárosi lakos Berlinhez tartozik!”, “Berlin a legmuzikálisabb főváros a világon.”). Budapest balkanizálódása csak egy újabb, nyelvileg megfogalmazott érv amellett, hogy miért él még mindig ott, ahol eddig is. A Budapesthez, majd a hazájához való személyes viszony körvonalazása egy közszereplő esetében is magánvélemény, amely lapunk fordítója szerint a következőképpen hangzik:

„Szélsőjobboldaliak és antiszemiták uralják az országot. Magyarország bűnei, az álnokság és az emberek kiszorítására való hajlam csak tovább növekszik. Akár háborúról, akár a fasizmusról vagy a szocializmusról legyen szó, egy biztos: Magyarország nem tud továbblépni, mindent újrasminkelnek újabb és újabb festőműhelyekben.”

Egy berlini ma így látja Budapestet, és a fővároson keresztül az országot, és talán mindezt német médiumok, valamint kurrens magyar folyóiratok szemüvegén át, melyekről most saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy mennyire hitelesek. Néha szinte turistaként hazalátogat egy városba, ami irónia nélkül, bevallottan is idegen neki.

Ha viszont Kertész Imrén kérjük számon ezt a tapasztalatot, azt láthatjuk, hogy az író nem érti saját alkotói eszköztárának elhanyagolhatatlan elemét. Nem érti a nyelv működéséből következő iróniát, amely egy fordítás során elveszhet vagy megszülethet, hiszen a nyelv nem feltétlenül úgy működik, ahogy szeretnénk, hanem gyakran azzal ellentétesen, ügyetlenül és vállalhatatlanul. Nemcsak nem érti, hanem értelmezőként nem él az irónia lehetőségével, amikor egy fasizálódó ország jobboldali napilapjának kijelentését vérkomolyan olvassa. Nem él akkor sem, amikor a vele szemben egyébként baráti hangot megütő sajtótermékek ferdítésein – valljuk be őszintén – megsértődik. Mi pedig a se nem barát, se nem ellenség horizontjából újrafordítva szavait, szintén azt vesszük észre, hogy néhány mondat valóban működésképtelen a nyelvünkön („Rechtsextreme und Antisemiten haben das Sagen”). A nyelv persze nem viszi el a balhét, csak elmélyíti. Beszédes azonban, hogy Kertész csak jelzi, miként ferdítették el, hamisították meg állításait, de javaslatokat nem tesz a helyes értelmezésre, hiszen újabb ironikus szituációba cseppen. Németül kell magyarázkodnia egy magyarra fordított szöveg átültetésének fiaskóiról. Így akár annak a veszélye is meglehet, hogy magyarázkodását félrefordítják. Ilyen halmozott iróniával pedig sem az iróniát értő, sem az iróniát mellőző magyar nem tud mit kezdeni, de még sajnos maga Kertész Imre sem, aki önmaga lefordított cikkének németül szóló magyar lektorává válik.

A fordítás erőteljesebben él az idézett német rész („Rechtsextreme und Antisemiten haben das Sagen”) jelentéslehetőségeivel, mert a „szava a jobboldali szélsőségeseknek van, illetve az antiszemitáknak” szókapcsolat kissé semmitmondó, hiszen egy demokráciában nekik is van szavuk, mint ahogy más elvetemült csoportoknak: anarchistáknak, kommunistáknak, satöbbi. Talán a legszerencsésebb fordítás úgy hangzana, hogy a „szélsőjobboldaliak és a fasiszták a hangadók”. Ami már elferdül a szövegben, az mind a magyar értelmezői horizont sajátja – baljósan és menthetetlenül.

Kertész Imre gyökértelenségén sokan megütköztek (öndefiníciója szerint „egy gyökerek nélküli ember”), hiszen ragaszkodna hozzá egy ország, amely évtizedeken keresztül alig olvasta műveit. Szent-Györgyi is már a mi Szent-Györgyink, valamint a többi tudós, akik nem tudtak itthon boldogulni, de magyarként hírnevet szereztek, mára már mind a mieink. Egy fél ország, aki túl komolyan veszi a saját iróniáját sem értő Kertész Imrét, szintén megsértődik. És talán itt csíphető fülön a magyarok és Kertész rokonsága. Meg persze abban is, hogy egy fél ország elvárná: Kertész ízig-vérig magyarként határozza meg magát, pontosabban: nem viselik el az ilyenfajta önkényes önmeghatározást. Vagyis némileg diktatórikusak abból a szempontból, hogy nem hagyják az írót önállóan dönteni. Számon kérnék rajta a fél magyar irodalmat, de ő csak Krúdyt és Szomoryt említi, meg persze Nádast, és láthatóan rajong a komolyzenéért. Ilyen Kertész Imre. Lehet szeretni vagy nem szeretni véleménye miatt, Radnóti Sándorként megállapításokat tenni, hogy mi a baja az öregnek, de tulajdonképpen azzal nem tudunk vitatkozni, amit érez, hanem csak azzal, amit az országról tényként állít. Ha például bebizonyítjuk, hogy nem az antiszemiták és a fasiszták országa Magyarország. A többi, a személyes viszony nem vitatéma. Szerethetjük vagy nem szerethetjük hazájához fűződő viszonya miatt, melyen vagy túllépünk, és olvassuk műveit, vagy belefáradunk, és örökre letesszük nagyregényeit, de tudunk kell: Kertész Imre sem tökéletes. Érzékeny a pontatlanságra, kevésbé érzékeny a nyelv ironikus működésére, sértődékeny, de nem szeretne sértő lenni, ezért is mentegetőzik. Egy írónak is vannak magánügyei, és ha ebbe beavat minket, csak hálásak lehetünk.

Ha viszont mi avatkozunk be a magánügyébe, ahogy ő teszi ugyanezt egy önállóan működő szöveggel, melynek pofozgatása már nem sokat ér, akkor gátlástalanok vagyunk. Éppen úgy, ahogy Kertész Imre sem érez felelősséget a megszólalása miatt, amely azzal, hogy egy sokáig hazájában alig olvasott, majd Nobel-díjassá lett ember szájából hangzik el, már nem is teljesen magánügy sokak szemében. Azok szemében, akik Kertész Imre nyilatkozatait vájtfülűbben olvassák, mint regényeit. Akik magyarságukra érzékenyebbek. Akik tiszta lelkiismerettel mindent megtesznek, hogy ne egy antiszemita országban éljenek. Utóbbiak talán azért sem értik az iróniát, amely a nyelv működéséből talán kiviláglik, mert a turistalét mögötti mindennapok elviseléséhez már nem elég ez az eszköz. De ez persze már nem is irodalom, hanem az élet, amelyről sokféle közegen keresztül (szépirodalom, újságírás) és számos nyelven lehet beszélni, ostorozva, cinikusan, provokatívan is, ha az segít. De nem mindig segít.

Csak azt nem tudom, hogy miért nem kapunk Kertész Imrétől egy ironikus vagy kevésbé ironikus, de legalább magyar nyelvű interjút, hiszen akkor mindenki magának fordíthatná félre a még mindig bizonytalanul működő nyelvet, bár manapság talán tökéletes félreértés sem létezik.

Boldog Zoltán

(Lapunk szerzői számára a Die Welt-ben megjelent két Kertész interjút József Katalin fordította le.)