Ady és a szifilisz
A magyar Tudományegyetem rektora székfoglaló beszédében a szifiliszről tartott igen különös előadást. Beszéde sok tekintetben forradalmi jellegű. A szifilisz szó eddig nem volt szalonképes. A betegség sem, amelyet jelez. Még a Nyugatban is meggondolta volna akárki, hogy a szifiliszről ilyen nyíltan és szemérmetlenül beszéljen.
Most tudomást vehetett róla az egész magyar társadalom, hogy ez a betegség a nemzet életének rákfenéje, meg kell tehát palam et publice tárgyalni mi ez a betegség, hogy jön létre, hogy terjed, hogy lehet terjedését kikerülni és gyógyítását eredményessé tenni.
Ez azonban mégis csak egy kór. Olyan mint a többi ragályos betegség pl. a tüdővész, amelyben még többen szenvednek s amelynek szintén van befolyása a lelki életre. Ellene küzdeni állami, társadalmi s mindenekfelett orvosi feladat.
Van azonban rektor úr Nékám egyetemi évnyitó ünnepi beszédének egy váratlan és különleges vonása: a szifilisznek a költő, a tudós, a politikus, a vezető szellemek lelkiéletére való hatását, világ-kultúrtörténelmi áttekintésben méltatja. És olyan rendkívüli átalakító befolyást lát a szifiliszben, hogy beállítása szerint azok a zsenik, akik ezt a betegséget megkapták, új emberré alakultak át. Szinte megőrültek ettől a nemi betegségtől és elveszítették ítélőképességüket s így cselekedeteiket patológiai esetekként kell tekinteni s ki kell küszöbölni az emberiség egészséges fejlődésének útjából. Annyira, megy, hogy végül úgylátszik beszéde alapján hogy a zseni a szifilisz aberrációja. S mivel megállapítja, hogy ezt a betegséget Amerika felfedezése után hurcolták be a spanyolok – azt kell kérdezni, hogy 1492 előtt voltak-e egyáltalán zsenik a világon
Engem ez a kérdés egy szempontból érdekel. Nékám professzor mint legfőbb ütőkártyát, Adyt használja fel. Azt mondja:
– Fogalmat ad e csapásról az a roppant pusztítás is, melyet a szifilisz a szellemi javak terén mindenütt végzett. Légióra megy azoknak a kiváló tudósoknak, íróknak, költőknek, művészeknek száma, akik a szifilisz miatt túl korán, erejük teljességében mentek tönkre. Ibsen «Kísértetek»-je jut eszünkbe, ha Heine, Ebers, Lanau Daudet, Guy de Maupassant, Wilde, Schopenhauer, Nietzsche, Schuman, Makart, Manet, Gauguin, Paál László, Munkácsy, Ady Endre kettétörött pályájára gondolunk. Mennyit veszített az emberiség bennük! Mennyire kiengesztelődünk némelyeknek emléke iránt, mennyi bántó vonást letörölhetünk Adyról, ha tudjuk, hogy a paralízis 10-15 éven át rombolhatta, szennyezhette lelkét és mondathatott és tétethetett vele olyan dolgokat, amelyekért a szegény beteg nem volt felelős.
(Az Est. 1930 szept. 18.)
Ady Endre költészete a magyar géniusz új és eredeti megnyilatkozása. Mindazok, akik Ady verseiben olyan megállapításokat, vádakat és próféciákat láttak, amelyek az ő konzervatív és megnyugodott lelki békéjüket megtámadták, kétségbeesetten védekeztek és harcoltak az igéi ellen. Az ember világszemléletének egységét éppenúgy védi, mint testi épségét. Szinte csodálatos volt, hogy versek ellen sorompóba szállott abban az időben éppen az a társadalmi réteg, amelyiknek legjobban biztosítva volt ebben az országban a privát élete. A költő élő ereje s a költészet életformáló hatása éppen akkor látszott meg, mikor egyetlen ember, Ady ellen: a legkeményebb és legelszántabb harcba kezdett a magyar tudomány, a politikai irodalom és a «szellemi nagytőke». A Magyar Tudományos Akadémia elnöke az elnöki székből enunciálta, hogy Ady Endre nemzetrontó, fajgyilkos szellemi áramlatot idéz elő. A Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság, a Reviczky Társaság és az ország minden Társasága egyértelműen harcolni kezdett egy embernek versekben kimondott gondolatai ellen. Valósággal egy tomboló és féktelen hadsereggé alakult át az egész magyar «beérkezett» írói és tudós és politikai réteg. Gróf Tisza Istvántól a vidéki városok polgármestereiig és Berzeviczy Alberttől, Rákosi Jenőtől és Herczeg Ferenctől a legkisebb város irodalmi egyesületének elnökeiig, mindenki, akinek tekintélye és szava volt – fölemelte tekintélye zászlóját és szavának mennydörgését Ady Endre ellen. És Ady Endrével egyben az ellen az akkor ifjú generáció ellen, amely új utakon kereste a magyar élet, a magyar jelen, a magyar jövő igazságait.
Aztán Ady Endre meghalt. Halála idején az egész ifjúság az övé volt, rá esküdött és benne találta meg az új idők új jelszavát.
Ady halála után vele szemben bizonyos megenyhülés és megbékélés volt. Egyszerre elismerték, hogy költő volt, hogy nagy költő volt, rendkívüli tehetség. Mindenki részéről megjött egy-egy enyhe elismerő szó. Nem volt tovább engesztelhetetlen ellenség. Még a Pintér Jenő irodalomtörténete is minden új kiadásban több oldalon tárgyalta Ady zsenijét és egyre kevesebb volt a becsmérlő és egyre több a dicsőítő jelző.
Az ifjúság egyre szélesebben hömpölygő rajongása már akadálytalanul hódolhatott Ady szelleme előtt és Alapy Nándor is elismerte Ady nagyságát.
Ady azon a ponton van, hogy elfoglalja Petőfi mellett az új idők nagy lírikusának pozícióját.
Azonban tagadhatatlan, az Ady-kötetekben, amelyek már százezer példányban feküsznek a közönség bizalmas könyvpolcain egész sereg vers van, amelyek nyugtalanítóan hatnak. Valamit kell kitalálni, hogy ezeket a bomlasztó és még mindig virulens-méreg módján ható dolgokat kiküszöböljék. Ártalmatlanná kell tenni azt az Adyt, «aki nem való az ifjúság kezébe».
Ugyanez történt annak idején Petőfivel. Petőfit is csak úgy lehetett az iskolába bevezetni, hogy valami szellemi operációt kellett rajta végrehajtani. Ott volt a teljes kiadás a Monarchia virágkorában a nép és az ifjúság kezében. Meg kellett ölni az Apostolt és az olyan verseket, hogy: «Itt a nyilam, mibe lőjem: Királyi szék áll előttem».
Nagyon egyszerű volt az operáció: mindezekről a versekről, Gyulai Pállal az élén az egész esztétika kijelentette, hogy rossz vers. «Akasszátok fel a királyokat». Rossz vers.
Adynál ez nem látszik alkalmas módszernek, mert vele szemben a régi esztétika úgyis azon az állásponton van, hogy minden verse rossz vers. Szabadon kezeli a formákat. Sem lábai, sem ütemei nem igazolják.
Itt tehát egy új és eredeti módszer kezd kialakulni. Szifilisze volt. Minden, ami nem tetszik, a szifilisz váladéka.
Ezt jelenti többek közt a Nékám dr. úr üzenete is.
Én, mint kortárs – aki még mindig itt élek – s mint barát, aki halála napjáig ott voltam mellette –, én nem hiszek ebben a szifiliszteóriában.
Adynak tényleg volt egy időben ez a betegsége, de kigyógyították belőle. Hatvany Lajosé az érdem hogy ez a gyógyítás alapos volt és komoly és eredményes. Ezt nem lehet elvitatni se Hatvanytól, se Adytól.
Ady beteg volt, de a májával, a veséjével és a gyomrával kínlódott. Halálát nem a szifilisz okozta. Valami hűdése volt az utolsó napokban, dadogott és vergődött, de szelleme az utolsó percéig tiszta volt és gondolatai gyönyörűek és nemesek.
Fájdalma sok volt. Nem testi, hanem lelki. Egy csodálatos élet volt az övé: valaki, költő, aki szakadatlanul lelki kínokat szenvedett. Fájt neki ez a Magyarország, amelynek rossz gazdái, rossz vezetői vannak. Fájt neki ez a sivár puszta s ez a lápvilág, ahol a sógorság-komaság az egész vezető réteg főbetegsége. Fájt neki ez a faj, amelyben oly kevés lendületet talált a kultúrális és társadalmi megújhodásra. Fájt neki ez a halálraítélt faj, amely nem látja, hogy el kell pusztulnia, hacsak gyökeresen újra nem teremti lelkiségét.
Ez fájt neki s nem a betegség. És a betegséget szinte tudatosan poharazta magába, hogy öngyilkos elszántsággal végezzen az élettel, amely oly örömtelen volt számára ebben a magyar siralom völgyében.
Most kaptam egy füzetet Hegedüs Lóránttól. Pulszky Ágoston leánya egy nagy német orvosi folyóiratban komoly és nagy tanulmányt írt, hogy a magyar példákkal kiegészítse W. Lange-Eichbaum professzor tanulmányát a világhistória szifiliszes-zsenijeiről.
Szirmay asszony is a szifilisz áldozatának tekinti Adyt. Ő is téved.
Ady költészetéből azokat a «modern» elemeket csak addig és csak akkor lehet ilyen orvosi elméletekkel kiközömbösíteni, kilugozni, ha Magyarország ugyanabban az állapotban marad, amelybe a mult században beleszokott. Ha állami és társadalmi berendezkedésünk ugyanaz a pseudo-feudális berendezkedés tud maradni, amit ma is látunk. Akkor igen. Akkor az iskoláknak se módjuk, se szükségük, hogy egy újfajta embert termeljenek ki. Akkor a cél az, hogy Magyarország maradjon a kikövesedett keretek közt, s mozdulatlanul folytassa az ezeréves életét. Akkor nem kell új költő, aki új hangon új igazságra tanítsa az embereket. Akkor kell, hogy Ady egyszerűen esztétikai jelenség maradjon, aki szép verseket írt.
De ha mégis megtörténne az a kényszerű fordulat, hogy a magyarság ráeszmél arra, hogy ha csak meg akar élni a nyugati civilizáció és a keleti forradalom közt, mint az emberiségnek életképes, új és erős szigete – akkor szükség lesz az Ady roppant szenvedéseire, új elgondolásaira, prófétáló sikoltásaira.
És szüksége lesz új költőkre, akik Ady útján járnak és tovább építik azt a nemzetformáló lelki-épületet, amelyet Ady állított fel oly hirtelen és oly tündéri szépen, mint a délibáb a puszta városait.
Móricz Zsigmond
Nyugat, 1930. 21. szám
Diósadi Ady Endre (Érmindszent, ma Adyfalva (románul Ady Endre), 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.)
Kötetei
Versek, Debrecen, 1899. június
Még egyszer, Nagyvárad, 1903. szeptember vége
Új versek, 1906. február
Vér és arany, 1907. december végén 1908-as évszámmal
Az Illés szekerén, 1908. december második felében 1909-es évszámmal
Szeretném, ha szeretnének, 1909. december közepén 1910-es évszámmal
A Minden-Titkok versei, 1910. december közepe
A menekülő Élet, 1912. január vége
Margita élni akar, verses regény, 1912
A Magunk szerelme, 1913. március vége
Ki látott engem?, 1914. február vége
A halottak élén, 1918. augusztus eleje
Az utolsó hajók, 1923
Kapcsolódó:
