A barátság álma - Vasárnapi levelek 115.

Az egyik legnagyobb álmom az volt, hogy visszatérek elvesztett és elhagyott falumba és iskolát alapítok, ahol kísérletet teszek arra, hogy ha nem is találhatom meg mások helyett az elveszett középpontot, a lét tengelyét, de legalább segítek a keresésben. Hogy ez az álom miképpen fogalmazódott meg bennem az még számomra is rejtély volt, hiszen minden intézménytől rosszul lettem, valamennyi iskolámra szorongva gondolok vissza, s a legnagyobb értékek egyikének éppen a szabadságot tartom. Nem tudom pontosan mikor kezdődött ez az álmodás, mely úgy szövődött létemre, mint az ősz a reggelekre; napról-napra hűvösebb és lágyabb lesz a levegő, mígnem rá nem fekszik végleg a tájra az évszak, mint valami ócska, foltos abrosz a szépen kiégett nyári asztalra. Mi mind körötte ülünk, és kancsóinkba már hozzák a mustot, bent az asszonyok rétest sütnek, és én nem vagyok hajlandó másról csak költészetről és lovakról beszélgetni. Így képzeltem őszi napokon az iskolát, midőn a pesti bérház kicsiny szobájában húztam meg magam, s a kis Lizett forró tejeskávét nyomott kezembe, miközben én gyorsan elmeséltem neki az éjjel látott különös víziót. Talán kértem is, hogy a nagyszebeni álmoskönyvben nézzen utána, hogy mit jelent a rétes, ha az ember álmában illatát érzi. A cipóról tudom, hogy jót jegyez, a ló se lehet rossz. Ekkor már egyedül voltam, teát ittam, lehetőleg japán zöldet és füstölőt gyújtottam. Non cogito - somino… – gondoltam sóhajtva, mint egy régi költő, s aztán eszembe jutott, hol kezdődött ez az álom-élet.
Évekkel korábban, mintha egy másik érában lett volna, oly régen, a napfényes délvidéken utaztam ősszel. Szerelmes voltam egy csinos és vékony filmrendezőnőbe, aki elkísért erre az utazásra. Kapcsolatunk botrányos véget ért, leginkább saját ifjúságom bohóságának köszönhetően, de akkoriban még biztos voltam, hogy mint Tímár Mihály, úgy én is megtaláltam a Boldogok Szigetét, csak hát túl fiatal voltam még én a nagy felfedezések felismeréséhez, s így oly illanó lett a lány, mint szegény Csokonainak az ő szép Lillája. Mostanában midőn eszembe jutnak a nők, vagy bárki kérdez, mondom is, hogy én nem értek a szerelemhez, csak éppen szerelmes vagyok szüntelen. Megérkeztünk Szabadkára, ahol ez a karcsú, barna leány-lény vékony kezeivel egy elegáns mozdulatot tett a Danilo Kiš könyvesboltban, és leemelt egy picinyke könyvet. Danyi Zoltán „Szívások” című novelláskötete volt. Ma még a pesti közönség nem ismeri kellőképpen Danyi Zolit, sem ezt a kis kötetét, sem gyönyörű verseit, nékem örök reveláció lett nem csak lírája, prózája, hanem maga az ember is. A kis filmrendező felcsapta a könyvet és elkezdte olvasni az Üdvözlet című novellát, amely nagyjából úgy kezdődik, hogy „Weiner Tibivel egy kis déli városban találkoztam. Sört iszogatott, holott már rég nem volt szokása. Délre készült, Palermóba, forgatókönyvírónak…” – a többi az említett könyvben. Ami azonban akkor és ott megindult bennem – máig tart, eddig a reggelig, s bizonyosan örökké elkísér. Először zavartan nevettem, aztán ideges lettem. Elkezdtem érteni, hogy mindez, ami velem történik, nem más, mint egy álom, amit valaki, lehet éppen ez a kis zentai novellista: ír valahol. Minden: a filmrendezőlány, az út Vajdaságba, ifjúságom zöld vadonja, a nyár, és a csillagok is, mind-mind egy novella, egy alaposan megírt novella részletei, amit mérhetetlen pontossággal, változó hangulattal, de rendkívül elegáns részletezettséggel és mégis nagyvonalúan ír egy kíméletlen és fáradhatatlan szerző. Mi mind – vagy legalábbis én – néki vagyunk a szüleményei, a kis történetei, mi mind csupán kék tintafolyamok vagyunk az ő hófehér papirosán. Erre gondoltam, és egyik pillanatban meg akartam halni, ki akartam lépni a meséből, a másikban pedig szórakozottan kinevettem magamat. Végül a harmadik utat választottam. Megkerestem a szerzőt.
Persze egy gyönyörű nőn keresztül juthattam címéhez. Levelet fogalmaztam, melyben egy novellája főhőse, mély tisztelettel, de azért kellő szemtelenséggel, íme, most jelentkezik, s ha nem bánja, akkor találkozhatnánk. Közben végigolvastam mindent, amihez csak hozzá tudtam jutni, s ő írta. Észrevettem gyengeségeit, félelmeit, ahogy benne van a nagy erő, de mintha tartana attól, hogy szerepelni kell néha, s inkább hátrébb vonul. Észrevettem azt is, hogy a valóságról ő még mindig elhiszi, hogy valóság, s én hiába tudom, hogy ő írja az egészet, s nem kell semmitől félni, hiszen elég csak pontot tenni a szomorú mondatok végére, s máris egy fájdalmas szerelem úgy zárul le, mint fagyott földbe ásott tölgyfakoporsók. De láttam, és ahogy megismerkedtünk végre személyesen is, világossá lettek erősségei is. Éppen ez a mélység és távolság, amelyhez még járt egy csipetnyi fanyar honfibú, tette őt olyanná, amilyen. Milyen is valójában Danyi Zoli? Milyen a szerző, aki ír engem? Tökéletes ellentétem. Ha az én íróasztalomon kupacokban állnak a megíratlan esszék tervei, ő egy teljesen lecsupaszított üres szobában néz szembe a fehér papirossal, és vár, hogy eljöjjön annak a szónak a pillanata, csak azé a szóé, mert azt a szót se előtte, se utána leírni nem lehet. És ebben van valami közös igazság, éppen csak várakozni máshogyan szoktunk. Én szeretem a romokat, ő a rendet. Ő a nőkre úgy gondol, mint egy gavallér, én: mint a gavallér. De mégis úgy alakult a dolog, hogy megkedveltem nem csak a költészetét, a prózáját, de leginkább az embert. S egyszer csak, barátomnak mondhattam. Ha írnom kéne egy barátomnak a barátságról, sokat tűnődtem azon, hogy mit is írnék, de végül arra jutottam, hogy se novella, se vers nem lenne elég jó, mert azt hiszem, nem tehetnék mást, csak egy harmadik emberre terelhetném figyelmét. Nézze meg, olvassa el, amiket írt. Feltétlenül. Danyi Zoli sose lesz pesti író, talán budai még lehet, és akik ismerik ezt a hazát, azok tudják ez mekkora különbség. Meg aztán van itt még valami, ahogy megértette velem, hogy az én nagy álmom, az a szép iskola, talán éppen olyan mondatokból, versekből és történetekből épül fel, mint amilyen ez, mint amilyeneket ő is ír.
Danyi Zolit valamikor régen összekevertem egy percre a Szerzővel, aki mindent és mindenkit megírt, s aztán rá kellett jönnöm, hogy épp olyan ember, mint én, vagy bárki más, csak éppen közben a barátom lett. S hogy a barátom megírt engem korábban, mint ahogy találkoztunk? Merő véletlen az, merő álom az, csak álom.  

Danyi Zoltán könyvei: Átcsúszik kékbe, Gyümölcsversek, Pszichoszomatikus életrajzok, Szívások
Kivezetés a szövegből - Hamvas Béla regényei. Honlapja: http://danyi.on.neobee.net/